Könyv

Katarzis helyett

Vágvölgyi B. András: Arcvonal keleten

Könyv

Piszok fontos könyvet írt a romagyilkosságokról Vágvölgyi B. András.

Ha a témáról olvasok, rendszerint a szégyen, a gyász és a tehetetlen düh érzeteinek keverékét produkálom. Mindannyiszor külön is megérint a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság, az ötéves Csorba Robika hidegvérű kivégzésének története. Mégis, összesen két alkalommal éreztem azt, hogy a romagyilkosságok utórezgésein keresztül mélyebb, igazabb rálátást nyertem a világra, amelyben élünk, és benne talán saját felelősségemre is. Először 2012-ben, amikor roma jogvédőkkel volt szerencsém ellátogatni egy Heves megyei település cigánysorára, ahol félelmükben a helyiek három évvel a történtek után is éjszakai riadóláncot tartottak fenn. Aztán Vágvölgyi könyvének olvasásakor, miután a szerző példáját követve felmentem a 2009-es támadás idején mindössze 13 éves túlélő, a kislétai Pótor Tímea Facebook-oldalára, és magam előtt láttam, ahogy ezt a fiatal lányt sörétes puskával életveszélyesen megsebesítik, édesanyját megölik. Pusztán azért, mert cigánynak születtek.

Vágvölgyi könyve tehát – miközben visszatérően sajnálkozik azon, hogy a gyilkosok elítélése nem eredményezett valamiféle társadalmi szintű belátást, katarzist – a romagyilkosságok személyes feldolgozásának folyamatán bizonyosan nagyot lendíthet előre. És ez sem csekélység.

 

*

A szövegen is végig átüt a személyesség. A munka alapját a szerző 2011 és 2016 között az Élet és Irodalomban megjelent, némi utólagos szerkesztésen átesett, szubjektív perjegyzetei adják. Ezt a legvaskosabb középső részt megelőzi a gyilkosságsorozat kronológiáját követő „tényekből és nyomozati anyagokból reflektált fikció”, majd az egyes szereplők – a bíró, a negyedrendű vádlott, az elsőrendű Kiss Árpád szeretője és néhány túlélő családtag – bemutatása zárja a könyvet. Vágvölgyi önmagát sem hagyja ki, leírja, hogyan lépett túl gyerekkora cigá­nyokkal kapcsolatos negatív élményein, de azt is, ahogy felnőttként, „kádárista megoldással” inkább félrenéz egy-egy hétköznapi cigányozás után. Azt üzeni ezzel, hogy legalábbis saját hatókörünkön belül mindannyian felelősek vagyunk a magán- és nyilvános beszélgetések eldurvulásáért. Ami nélkül nem lenne gyűlöletbeszéd. Ami nélkül meg gyűlöletbűncselekmények nem lennének.

Bőven megsüvegelendő persze a klasszikus újságírói-oknyomozói teljesítmény is. A szerző becsülettel végigüli az öt éven keresztül húzódó tárgyalást (az első tárgyalási nap 2011. március 25-én volt, jogerős ítélet 2016. január 12-én született), behatóan ismeri az ügy iratait, beszél szakértőkkel, névtelen és nevesített titkosszolgálati forrásokkal (a legemlékezetesebb a Laborc Sándor volt NBH-főigazgatóval készült interjú). A könyv mégsem klasszikus riportmunka, sokkal inkább dokumentumregény, legalább annyira szól Vágvölgyi reflexióiról és elképzeléseiről, mint a 2008–2009-es, hat ember halálát hozó gyilkosságsorozatról és a négy vádlott peréről. Ez legtöbbször a szöveg erényére válik. Nekem például tetszett, hogy még a középső, leg­inkább tényekhez kötött részt is átszövi az irónia. A nyomozó nyominger, a tárgyalás folytatólagosan folytatódik, Kiss István másodrendű vádlott neonáci, mert „nemzeti érzelmű én vagyok”. Az elbeszélő részben viszont olykor problematikussá válik valóság és fikció viszonya. A szerző legalább két lényeges ponton mást, többet gondol az eseménysorról, mint a jogerős ítélet. Meg van róla győződve, hogy a támadásokat nem négyen követték el, illetve nagyon súlyosnak látja a rendőrség és a titkosszolgálatok felelősségét.

Légből kapottnak azért egyik teóriát sem nevezhetjük. Bár a bíróság végül Kiss Árpádot, Kiss Istvánt, Pető Zsoltot és a két utolsó támadásban sofőrként közreműködő Csontos Istvánt ítélte el (tényleges életfogytiglanra, illetve 13 évre), maga az elsőfokú verdikt is tartalmazza, hogy a besenyszögi fegyverrablást és a nagycsécsi támadást valószínűleg négyen hajtották végre, holott Csontos akkor még nem volt a láthatáron. Csontos és Fehérné Nyalka Éva Edit (Kiss Árpád szeretője) vallomásaiból is arra lehet következtetni, hogy lehettek további segítők, megrendelők, tippadók. Gyanús, hogy a tiszalöki áldozatot, Kóka Jenőt nem véletlenül választották ki, mivel ő az Olaszliszkán meglincselt Szögi Lajos édesapjának alkalmazottja volt. Továbbá az sem tisztázott, miből finanszírozták az akciókat, különösen a lőszerek beszerzését az anyagilag nem éppen eleresztett elkövetők.

Mindezek ellenére túlzásnak érzem, hogy az első rész megkérdőjelezetlen magabiztossággal beszél „megrendelőkről” és „Big Brotherről”. Ha valaki úgy kezdi el olvasni a könyvet, hogy nincs előzetes tudása az ítéletről, ez kifejezetten megtévesztő lehet. A konkrét megbízások feltételezése ráadásul ellentmondani látszik annak, hogy Vágvölgyi (itt már az ítéletet követve) a Hír Tv egykori riportjait is felelőssé teszi a gyilkosságokért (a hivatalos verzió szerint Kissék több helyszínt a televízió helyi konfliktusokról szóló beszámolóinak hatására választottak ki).

A nyomozó hatóságok, titko­s­szolgálatok bénázásainak felemlegetése már-már közhelyszámba megy. Tatárszentgyörgyön a rendőrök levizelik az elkövetők lábnyomait, nagyon sokáig nem kapcsolják össze egymással a támadásokat, cigányok közti leszámolásra, elektromos tűzre gyanakodnak. Az is ismert, hogy a másodrendű vádlott Kiss Istvánt a 90-es évek közepe óta figyelte a titkosszolgálat (mert tagja volt a később feloszlatott Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségnek), mégsem vették észre a támadások nyilvánvaló előkészületeit. Csontos István pedig konkrétan úgy furikázta két helyszínre is a gyilkosokat, hogy közben a Katonai Biztonsági Hivatal „társadalmi kapcsolata”, azaz besúgója volt. Vágvölgyi könyve ezen a vonalon – legalábbis számomra – újdonságokkal is szolgál. Jól leírja, mennyire hanyagul kezelték a hatóságok a besenyszögi fegyverrablást, a Laborc-interjúból pedig kiderül, hogy Kiss megfigyelését gyakorlatilag trehányságból állították le éppen a támadások előtt. Csontos István és tartótisztje, Hódos Ernő kapcsolatát is a korábbiaknál részletesebben mutatja be a szerző, és a lehetőségekhez mérten igyekszik követni a pótnyomozást és a négy KBH-s vezető ellen párhuzamosan indított pert is (közokirat-hamisítás volt a vád, végül mindenkit felmentettek).

Ám mivel nyilvánvaló az állami szervek felelőssége, zavarónak érzem a fikciós részben eszközölt – gondolom – hozzáköltéseket. Hogy például a tatárszentgyörgyi célpontot a dabasi rendőrök ajánlják Kissék megbízóinak figyelmébe. Vagy hogy a négyek elfogása után szkinhed haverjaik újabb támadásokat terveznek, de ezt a tényt az épp lehallgatást végző Kovács százados elhallgatja, mert „nem kedveli a cigányokat”. Felesleges sejtetésnek tűnik az a megjegyzés is, hogy Piricse és Kisléta kőhajításnyira fekszik az érpataki mezőőrök műveleti területétől.

Magával az ítélettel szemben Vágvölgyi legfőbb kritikája, hogy csak az aljas (rasszista) indokot és a bűnszervezetben elkövetést emelte be a súlyosító tényezők közé, a gyilkosságokat nem mi­nősítette terrorcselekménynek (egyéb­iránt ezt a vádirat sem tartalmazta). A terrorizmus kimondásának gyakorlati szempontból is lett volna jelentősége: ilyen esetekben a titkosszolgálatoknak hivatalból tovább kell kutakodniuk az elvarratlan szálak után. A romagyilkosságokat Vágvölgyi szem­beállítja a Németországban bevándorlók meggyilkolása miatt indított, jelenleg is zajló NSU-perrel, ahol a vád szélsőjobboldali terrorizmus. Azt persze nehéz megítélni, hogy a terrorista minősítés nálunk az ügyészség, a bíró vagy a Btk. hiányosságai miatt maradt el, mindenesetre a röszkei szír „terrorista” nem jogerős elítélésének fényében még abszurdabbnak tűnik ez a tartózkodás.

Kevésbé gondolom jogosnak a könyv másik visszatérő megjegyzését, azt nevezetesen, hogy az első fokon eljáró Miszori bíró nem ment eléggé utána az elkövetők beágyazottságának a szélsőjobboldali szubkultúrába, bírói hozzáállása nem volt kellően „társadalomkritikai”. A feltételezett további elkövetők, felbujtók felderítésében egy ilyen mélyfúrás valóban segíthetett volna, de ennek elmaradása aligha a bíróság, sokkal inkább a nyomozó hatóságok hibája. Ahhoz képest, hogy Vágvölgyi mennyit beszél e fehér foltról, bántóan keveset tudunk meg arról, hogy a rendőrség végül hogyan kapcsolta le, a bíróság pedig milyen bizonyítékok alapján ítélte el a tetteseket. Sejtjük, hogy Csontos István és Fehérné Nyalka Éva vallomásai, a mobiltelefonok cellainformációi, a helyszínen talált DNS-minták alapján állt össze a kép, de ezen a ponton az ítélet valamivel részletesebb ismertetését vártam volna. Persze könnyen lehet, hogy a titkosszolgálati szálhoz tartozó lényeges információk egy része még évtizedekig titokban marad.

A könyv ténygazdagsága és olvasmányossága mellett külön ki­emelendő, hogy a romagyilkosságokon keresztül Vágvölgyi kitartóan igyekszik megérteni és megértetni valami döntően fontosat a rendszerváltás utáni magyar társadalomról. Azt ellenben illúziónak tartom, amikor a tanulság – „az eszmei háttér, a széljobber szubkultúra és a talajvesztett közbeszéd felelősségének” – kimondását a bírósági eljárástól várja. Ez sokkal inkább a politikai elit, végső soron pedig minden állampolgár feladata lesz. Amihez az Arcvonal keleten megfelelő kapaszkodókat kínál.

Konkrét Könyvek, 2016, 408 oldal, 3490 Ft

Neked ajánljuk