Magyar Narancs: Mindegyik szépirodalmi kötetében van valami személyes: az első, a Szentek hárfája Árpádharagoson játszódik, amely a szülővárosának, Békéscsabának a virtuális változata, A harmadik híd színhelye pedig Szeged, ahol ön él és dolgozik. Az írókról szóló Amíg másokkal voltunk az irodalomtörténészi munkájából merít?
Szilasi László: Én a könyveim közé sorolom a Németh Gáborral közösen írt Kész regényt is. Az a posztmodern vége volt: talált szövegek, kitaláció, idézetek Babits regényéből, a nyelve is, a története is elég virágos. Régi tervünk, hogy azt is megírjuk, mi is történt valójában, vagy mi történt később: vasrealista nyelven vasrealista történetek.
MN: A posztmodern utolsó fényvetésétől így jutunk a realizmusig?
SZL: Ez már egy kicsit akkor is sok volt, a könyv például a húszas években játszódik, de a nyelv vissza van tolva a századfordulóra. Valahogy pofon kéne ütni az egészet, és most jött el az idő. Az új regénye után a Kalligram most Németh Gábort is szeretné megtartani az írói fázisban, úgyhogy jelenleg ezen dolgozunk. Az új könyvvel most inkább az volt az elsődleges célkitűzésem, hogy ne legyen benne nyomozó. Az elsőben nagyon sok nyomozás volt, aztán a másodikban is volt, és A harmadik hídban is volt legalább kettő. Nagyon jót tesz a metafizikus témáknak, amikor van valaki, aki az igazságot hajszolja nagy erőkkel, de most nem akartam, hogy ez legyen, és végeredményben ki is pottyant belőle a nyomozás. Viszont a témát egyáltalán nem tekintem irodalomtörténetinek.
MN: Hát, Babits, Bessenyei György és Jókai a főszereplők.
SZL: Én ezekről „todományosan” nem tudok semmit. Csak mint egy ember, aki olvas. Babits két szegedi évéről Apró Ferenc írt egy kismonográfiát, és Róna Judit összegyűjtötte napról napra vagy inkább percről percre, amit tudni lehet: ennyi volt a szakirodalom.
MN: Jókainak mégiscsak szakértője.
SZL: Amikor 1997-ben megvédtem róla szóló doktori értekezésemet, akkor néhány hónapig szerintem én ismertem legjobban az életművét. De minél magasabb szintű a tudás, annál hamarabb múlik el, karácsonyra már biztos nem én voltam a legjobb. De a Jókai-fejezetnél tényleg nem kellett használni semmit. Bessenyeiről meg van egy pozitivista monográfia, azt kicéduláztam.
MN: De először Babits volt meg, ugye?
SZL: Onnan indult, hogy itt van az egyetem mellett az új könyvtár (Szilasi a szegedi egyetem magyar irodalmi tanszékének vezetője – a szerk.). Nagyon sokáig tartott az építkezés, és nem tudtuk, miért. Aztán kiderült, hogy régen volt itt egy csónakázótó, annak a mocsaras nyoma ott van a föld alatt. És amikor elkezdték az alapozást, nem állt meg az épület. Most nagy betonoszlopok tartják, mint Velencét. És akkor egyszer így advent idején megláttam Babitsot, ahogy ott motoszkál a szélén. És hogy a Petőfi Sándor sugárút, ha meghosszabbítjuk, végeredményben Isztambulba vezet. Babits meg ott ácsorog, de tulajdonképpen még nem is Babits, a Dante sincs még meg. És amikor Jókai 1850-ben bujdosik, akkor ő sem volt még Jókai. Volt egy-két regénye, de nem volt senki. Bessenyeinek meg, úgy nézett ki, Bécsben megvoltak a jó évei, de amikor vége lett annak a rendszernek, jöhetett haza túrni a földet. De közelről nézve egyáltalán nem így volt, hanem egy ideig ott volt pénze, aztán haza kellett jönnie, ahol szintén megvoltak a maga bevételei.
MN: Az utóbbi időben írt kritikáiból világos, hogy mostanában komolyan foglalkoztatja a realizmus. E tekintetben hogy látja az irodalomtörténész az írót?
SZL: A harmadik híd idején a legfontosabb olvasmányom kétségtelenül Tömörkény volt, akit a Nyugat nem közölt, de amikor meghalt, mindenki írt róla. Nagyon tetszett, ahogy ő a valóságot látta. Nem rémült meg, ha szegény embert látott, de azt se gondolta, hogy a szegénység valami átmeneti állapot. Röhögött rajtuk, egyenjogúsító szándékkal. De a paraszt meg nyilván azon röhögött, ahogy a gyógyszerész, múzeumigazgató ment nézni a parasztot. Nyilván az a kérdés, hogy amikor a Kész regény alá megpróbáljuk betenni az egyszerű történetet az egyszerű nyelven, akkor mit kezd az ember ezzel a helyzettel. Hiszek a realizmusban, csak valahogy most már másképpen kellene csinálni. Egyre nehezebben írok. Az elején daloltam. Ez a könyv néhol kínszenvedés volt, remélem, nem látszik rajta.
MN: Mi segített?
SZL: A tér használata segít abban, hogy az ember el tudjon foglalni egy másik pozíciót. Fontosabb lett nekem a tér, mint az idő. De a helyek már A harmadik hídban is fontosak voltak. Van Szeged, ami vidéki nagyváros volt – amíg voltak vidéki nagyvárosok –, Babits ekkora térben mozog, Jókai egy pici faluban, Bessenyei pedig valahol, ami akkor nagyon nagy városnak számított, aztán meg egy egészen kis helyen. És hogy ezek a helyek hogyan szervezik meg az ember életét.
Bizonyos értelemben az egész ott kezdődött, hogy olvastam egy szép esszét Heidegger és Hannah Arendt kapcsolatáról. Nagyon hosszú írás volt, rengeteg névvel. Sohasem foglalkoztam a korral, de abból a hetven névből, ami benne szerepelt, mindet ismertem. Mert ez mégis centrális helye az európai kultúrának. Ez nálunk nagyon nem így van. Ha írnék egy monográfiát az egyetemi kollégáimról, az ő barátaikról, akikkel meg tudják beszélni a dolgaikat, senki sem ismerné őket, vagy csak nagyon kevesen. Tökéletes magányban dolgozunk. De ezt nem jammerolva mondom, hanem szembenézve azzal, hogy nem fogunk megállni az időben. Megszólított az a probléma, hogy a szélén vagyunk valaminek.
MN: Mitől lett ilyen súlya ennek a felismerésnek?
SZL: A kontextushoz hozzátartozik, hogy én tavaly év elején kaptam egy agydaganatot. Megműtöttek, lyukat vágnak az ember fejébe egy bútorfúróval, viszonylag jelentős megrázkódtatás, jó néhány hónapba belekerült, amíg regenerálódtam. Az elején egyáltalán nem bírtam olvasni. Át kellett gondolnom az életemet, hogy mit fogok csinálni, ha nem tudok olvasni soha többé. Úgy gondoltam, birkákat fogok tenyészteni a csúcsgasztronómiának. De aztán szépen lassan visszatért ez a dolog, és újra elkezdtem érezni a kultúra végtelen édességét. Elolvastam Luther Asztali beszélgetéseit meg a Faustot az új fordításban, Dantét Nádasdytól, és láttam, hogy ez milyen csodálatos, hogy milyen végtelenül édes ez az egész. Valahogy ez is benne van. Hogy amikor ilyen nehéz a helyzet, akkor a Babits egy itteni vacak iskolából eljut oda, hogy lefordítja a Dantét. Jókai iskoláztatása is kivételes volt, de mégsem tudósként lettek nagyok. Az a pillanat érdekelt, amikor a tudományból átfordul az életük fordításba, regényírásba, művészetbe. Bessenyei is egész életében írta ezeket a szerintem olvashatatlan filozófiai dolgait, de a könyvnek mégis a Tariménes szavaival van vége. Szóval egyáltalán nem látom ezt siralmasnak, meg az is lehet, hogy az olyan világvárosokban, mint a nemzet fővárosa, ez nem is így van, de nekünk itt a könyvek a barátaink. És ebben van valami erős és szép. Nyilván szomorú dolog lehetett Szegeden élni 1906-ban, és Jókai faluja sem lehetett egy vidám hely, de mégis megcsinálták a maradandó dolgaikat valahogy. És ez a történet engem lelkesített.
MN: És most mi lelkesíti?
SZL: Elkezdtem megírni a betegségem történetét. Itt az egyetemen, az egyik szomszéd teremben lettem rosszul, egy kedd esti órán. Bent volt vagy harminc ember, és én elkezdtem ott ordenáré módon ordibálni. Az első órákról nem is tudok semmit, aztán volt a kezelés, a lábadozás. Ez egy jó történet, így alakult. Most négyhetes a fiam, nagyon jól vagyunk, és a könyvben is elég jól benne járok, van vagy kétszázezer leütés.
MN: Akkor ez lesz a vasrealizmus? Mi lesz így a „jó mondat” Esterházy és nemzedéke által kidolgozott eszményével?
SZL: Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája után újra elkezdtem Móriczokat olvasni, amíg gyengélkedtem. Láthatóan nem érdekelte a mondat mibenléte, hogy az hogy néz ki, miért kell olyan rettenetesen jónak lennie. Márai is észreveszi, hogy a Nyugat ezt az egyetlen dolgot duzzasztotta fel, hogy a mondat faszagányosan nézzen ki. Ezen belül nagyon nehéz aztán eljutni a valóságábrázolás illúziójához. Hogy milyen eszközökkel lehet felkelteni annak a látszatát, hogy az író a valóságról referál. Ez óriási ellentét. Nem tudom, mi lesz ezzel. Nagyon eltört ez, amikor Tar Sándorról kiderült, hogy besúgó volt. Addig feljövőben volt az egész: a mondatok ott is rosszak voltak, úgy emlékszem, hogy meggyőzően hatékony, csúnya mondatok voltak. De akkor az egész összeomlott, és újra kellett volna kezdeni.
MN: Közben a Nincstelenek Borbély Szilárdtól nem adott nagy lendületet ennek az iránynak?
SZL: Rettenetesen összevesztünk ezen anyámmal. A regényt is próbáltam vele elolvastatni, aztán a Borbély írt egy önértelmező esszét az ÉS-be, azt is. Anyám ezt helytelenítette. Azt mondta, az ember ne piszkítson a saját fészkébe, és hogy miért kell ilyen rosszat írni az észak-magyarországi paraszti kultúráról. Én soha nem láttam Borbélyt realistának, a Nincsteleneket se, de borzasztó jó könyvnek tartom. Tömörkény után a népi írók következtek, nekem most az az idea. Elképesztő dolgok vannak, például a Kiskunhalom – valahol ott keresgélek most. Vagy ahogy Nagy Lajos A falu álarcában megmutatja, hogy miféle bolondok vannak a faluban. Egyszerű, nagyon ideges emberek rohangálnak összevissza. Most sehol nem tartunk, egyetlen terület nincs, ahol ezt be tudnánk mutatni. Pedig szerintem nagyon nagy téma, részben azzal összefüggésben, hogy Esterházy meghalt. Hogy ez mennyiben fogja befolyásolni az ízlést a továbbiakban, az kérdés. Nádas azt mondja, Esterházy egy posztmodern csávó volt, ő maga pedig, Nádas, modern figura, aki minden egyes problémát meg akar oldani, idegen szövegek nélkül. Hogy ez nem fogja-e befolyásolni a későbbiekben a prózának az alakulását. A Párhuzamos történetek úgy, hogy a szerző továbbmenedzseli, hogyan fog hatni a későbbiekben? Mert ott minden meg van oldva, vendégszövegek nélkül. Szerintem várható valami ilyesfajta átrendeződés. Esterházynak ebben óriási szerepe volt, a maga brutális tehetségével, hogy fönntartotta a posztmodern lehetőségét. Nádas most nagyon vonzónak tűnik prózaíróként.
MN: Érdekes, hogy az ön értekező nyelvére sokkal jobban hatott Esterházy, mint a szépprózastílusára.
SZL: Az ember úgy marad. Amikor elkezdtem megtanulni a tudományt, akkor Balassa volt az uralkodó meg Esterházy esszéi. Nekem az egész váltásomban a szépirodalom irányában nagy szerepet játszott, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy amikor olvas az ember vagy az olvasását megpróbálja megírni, akkor egy bizonyos nyelven szemléli a tárgyát. A szádba rágják, hogy mik legyenek az értelmező fogalmaid, ezzel szemben a szépirodalomban nincs ilyesmi, ha jól dolgozol, mindig saját nyelvet alakíthatsz ki a megismeréshez. A tavalyi Mészöly-díj után újraolvastam Mészölyt, és úgy látom, arra tanít, hogy semmit nem szabad kétszer megcsinálni, kétszer alkalmazni. Hogy a sorozatgyártás nem jó, miközben a mai magyar prózában ez gyakori: találsz egy témát vagy gondolatot, és fölgyártod egy kötet méretére. Most már nem is tudom, mi a közepem, elbillentem a szépirodalom irányába, teljesen autentikus megismerési formának tartom. Ott a helye az MTMT-ben (Magyar Tudományos Művek Tára, internetes adatbázis – a szerk.). A szövegek értelmezésével szemben vannak bizonyos fenntartásaim, pedig régebben úgy gondoltam, hogy az üdvösségem tétjei a tudományos munkában vannak. De most azt érzem, hogy a legutóbbi könyvem inkább vezet üdvösségre, mint a szövegértelmezés. Ami fájdalmas pillanat egy interpretátor életében – de ha ezzel nem nézek szembe, akkor fújhatom az egészet. Ezeket a szövegértelmező gyakorlatokat egy ideig még lehetett volna tolni, de jobb ez így. 2010-ben jelent meg a Balassi Bálint nyelvéről szóló monográfiám. Nagyon sokat dolgoztam rajta, szakmailag az volt az életem középpontja, hogy Balassi forradalmi nyelve a halála utáni harminc évben hogyan hatotta át a magyar költészetet. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy abban a nagy könyvben nincsen semmi, csak az, amit én tettem bele. A regényekkel kapcsolatban nincs ez az érzésem. Olyan dolgok vannak bennük most már, amit más emberek tettek bele, vagy maga a Szentlélek. Sokkal tehetségesebb tud lenni a könyv a szerzőjénél, ha jól meg van csinálva.
