Az 1950-ben született svéd író nálunk (noha eddig 5 kötete jött ki magyarul) kevésbé népszerű, mint a zsáner más északi képviselői. Érdemtelenül. Könyvei egyrészt tökéletesen tartalmazzák az ún. skandináv krimi műfajának jellemzőit (a cselekmény elsősorban a rendőrség munkáját követi; „kritikai realizmus”; a bűn végső oka mindig a múltban keresendő). Másrészt mélyen filozofikus, de ez nem csap át lapos bölcselkedésbe.
A borzalmas bűnök meghökkentő banalitása a fő témája könyveinek, és többek közt éppen ez bénítja le a rendőröket, akik az „igazságot” keresik. De mint Ruth, a könyv elején 28 késszúrással meggyilkolt, tökéletesen jelentéktelen Leverkuhn lánya mondja: „Minek örökké turkálni, és undorító dolgokat előásni? Ha az igazság valami szép gyöngyszem volna…, akkor igen, akkor érteném…” Vagy egyik másik Nesser-hős, a főfelügyelő, az immár nyugdíjas Van Veeteren szavaival: „Ha elég mélyen ásunk le a sivár valóság talajába, ha leásunk egész a bűn rétegéig, ott csak a vigasztalanul fekete üledéket találjuk.”
Így aztán szinte annak drukkolunk, hogy a bűnös sose lepleződjön le. Nesser a rendőröket is a teljes ismeretelméleti depresszió állapotában ábrázolja. Reinhart detektív szerint a rendőr: „vak teknősbéka, aki egy hógolyó után kutat a sivatagban.” És ha valami csoda folytán mégis megleli, inkább undorodva hagyja elolvadni a kezében. Ez a csoda bekövetkezik persze ebben a bűnregényben is, de aztán kiderül, hogy talán mégsem. Ez Nesser egyszerű, mégis ravasz elbeszélő technikájának újabb kis remeklése.
Fordította Torma Péter. Animus, 2016, 262 oldal, 2980 Ft
