Könyv

Marozsán Erika, Gryllus Dorka, Stohl András és Kamarás Iván kiszáll a limuzinból, körbeintegetnek a mintegy két-háromezer fős üvöltő tömegnek, villognak a vakuk, a díszegyenruhás rendőrkordon két oldalán egymást tapossák a tévések. Marozsán egy elképesztő rafinériával megoldott Donna Karan nagyestélyiben pompázik, egészen közel kell menni hozzá, hogy az ember biztosra mehessen: amit lát, az a ruha, és nem a csupasz bőre, de csak a második kordonig engednek a biztonságiak, úgyhogy marad a tökéletes illúzió. Gryllus, mint már annyiszor, most sem faxnizik, felül egy tökéletesen áttetsző zsugorfólia (folpack-) csík fedi csak, reméljük, nem szorítja, viszont arra kíváncsiak lennénk, mennyit fizetett Gaultier neki azért, hogy alul is ő burkolja. Stohl és Kamarás az obligát Versace szmokingban, olyanok, mint a Terminátor és kicsit mulya, de szeretni való kisöccse vasárnapi misére menet, a tömeg visít, imádják őket rendesen.

Ünnep van egynapos: munka, gyerek, pedagógus, nő, felszabadulás, csibe.

Lementem újságért május 1-jén, zászlók sehol, ez eddig jó, csak mire. Az elmúlt négy hónapot munkával... nem ünnepeltem, nem is töltöttem..., de hagyjuk, más káposzta (ahogy N. N. Á. mondotta volt). Lementem, az újságosok zárva voltak, újabban távolodom a Holdtól, egy másik irányban indultam, nem volt türelmem a villamost megvárni, bérletem nincs, ritkán utazom bármivel, kutyánk gyűjtőjegyét használom ilyenkor, lilás, ezüst csíkkal (nem a kutyánk). Ennél több szórakoztató itt nem lesz.

Ketten vannak, akik mintha összebeszéltek volna, így szólítanak. Egyiküknek írtam, még a kilencvenes évek dereka előtt, egy derekas felhívásra, működésem derékhadától nem túl távolian, egy Magyarországon játszódó bűnügyiregény-kezdetet, tetszett (ott), be is fúlt. Az írónak, ez esetben a kedves Tandori Úrnak, nem tetszett annyira az írás (most rettentő irodalmi beltitkokról lesz szó, máris látszik, ugyanakkor tényleg), könnyű szívvel vette hát, hogy mint "I-ső Fejezet"-et nem az ő projektjét (haha) folytattatják, s kitűnő kollégája tárhatta fel így a vidéki és nem vidéki magyar rendőrség mindenféléit, madarasan. A kedves Tandori Úr akkor még csak előrehaladott állapotban volt később "Vér és virághab" címmel megjelent könyve szereplőinek 8 és 1/2 éven át gyúrt, maznázott és vérfürdőzött történetével, épp ezért (vagy: ám) őket (Maury, Morny, az Anarchist Aristocrat stb.) használta egy 2004-ben játszódó történet szereplőiül (mely optimizmus a kedves Tandori Úr részéről), optimizmus, lévén hogy "a sz-tori", sic, Budapest határában játszódott, és NATO biztonsági erőkként érkeztek Mauryék etc., és az Anarchist Aristocrat egy katonai rendőrségi tábornok volt, vagy más ötről-a-hatra. Na. Ahogy mondani szokás. Ja, és volt már Bush sugárút, vagy Kennedy, mit tudom én, Clinton akkor nem volt homloktérben. És, el ne felejtsem, bombatölcsérek között jöttek a mérföldzabálóikkal, mert Budapest körül már harcok folytak.

Ukrajna határának viszonylag sima átlépéséhez kell: egy nagyon érvényes útlevél (az igazi arcberendezést hajszálpontosan tükröző, lehetőleg percekkel az átkelés előtt készült fotográfiával), jóféle (feltétlenül körpecsétes!!!) passzus valamilyen hivatalosnak látszó megbízásról, amire további billogot nyomdázhat az útlevelek szúrós szemű kezelője, jogosítvány, saját névre szóló forgalmi engedély, zöldkártya. Mindezek birtokában nagyjából nyugodt szívvel megközelíthető a határ, s a helyszínen már csak a remek íráskészségre van szükség, hiszen számos "deklaraciját" kell kitölteni. Aztán már csak nyolc kilométer Beregszász.

Ismerjük el, nehéz, már-már lehetetlen elfogulatlanul közelednünk ahhoz az írásműhöz, amely a klitorisz felfedezését választja tárgyául. Az olvasó a legjobb szándékkal is minimum hatásvadászatot orront, ellenőrzi a kiadót, a fordítót, a kiadvány külső jegyeit, belelapoz - nekem a legszárazabb szövegrésznél nyílt ki -, míg lassacskán oszlik a gyanúja, hogy valami ordas szemetet akarnak rásózni. Szó sincs róla, a könyv kecses, a kiadó megbízható, a fordítás kiváló.

Ezek pubi szurkolók voltak, akiket ma hajnalban a Sky News mutatott, angliai angolok, semmi etnikum, dologhoz illő életkor, a pubban ünnepelték a tényleg meglepő győzelmet, mármint hogy a Juventus nem nagyon szokott 2-0-ról kikapni az otthonában. Megint tanultunk valamit, pár pillanatra pubi szurkolóvá vedlett különben nem oly nagyon pubi-szurkolók.

Várom május 15-ét. Nem félrím, én tényleg május 15-ét várom, lehetne 16-a is, akkor kezdõdik a Giro d´Italia. Még sosem néztem igazán. Idén meg fogom. Az országúti kerékpárt a legtöbben unalmasnak tartják. A tájak érdekessége sincs meg. Egy jól megszervezett ösztöndíjjal, két lejm haknival végig lehet járni efféléket, vagy meg minek.

Az akkurátusan megszervezett népirtásra való emlékezéshez aligha szükséges napi aktualitás, mégis az itt következõ beszámoló a náci vészkorszakot túlélõk tanúságtételének videoszalagra rögzítésérõl valósággal tobzódik az aktualitásban. Lehet választani a Los Angeles-i Oscar-gála vagy az angyalföldi Viking-show között, példának okáért.

(Egy Kis Regény Pillanatnyi Vége)

Irtózom újabban a sporthasonlatoktól, aztán akkor mégis, én is, itt. Irtózhatnék ugyanakkor attól is, hogy bármit kicsontozzak: ez van velem... meg ez... mert hogy akkor az ellenkezõje. Szpéró madaram él, nem utazom; meghal, õ mondja, utazzam; elég volt az angol ligából (Premiership), éljen a Schalke 04, meg az FCK, aztán most ismét angol gombfocit tervezek. Totyi madaram van, nem utazom. Vagy mégis. Kicsit. Na, ez már emberibb.

Hogy mindig a Lánchíd. Ezt olvasom. A Lánchíd, a Lánchíd, a Lánchíd. Holott nem is. Azon csak áthajtották õket. Valahol másutt lõtték a Dunába. Csakhogy hoppá. Olvasom: akirõl itt szó van, és aki nem egy novella, hanem egy önéletírás része, egy baromira elegáns, fájdalmas, rövid, mert saját folytatását nem ígérõ önéletírásé, akirõl ebben szó van, annak a papáját, aki szintén orvos volt, hát szintén a Duna partján lõtték agyon, csak épp nem Hitler önjelölt végmentõi, hanem a filozófus-komiszár emberei. Továbbá, hogy kerek legyen a történet (s itt a Dunának és a Lánchídnak semmi szerepe), az öntörvényû történet további férfiszereplõjét, tehát az írónõ második férjét (mondani sem kell, hogy elsõ férje volt, akit állítólag a Lánchídról lõttek a Dunába, pedig nem), a második férjét 1951-ben vitték el, de õ kiugrott a D. téri intézmény hatodik emeleti ablakán, majd mire az írónõt értesítették, ha jól olvasom, az F. temetõben már csak a majdnem elhantolt koporsó csücskét (?) láthatta, kereszt és név a sírra nem került, ellenben a Dunába lövõk is itt, a falnál (?) voltak eltemetve, nevük a sírjukon.

A Népbíróságok Országos Tanácsa a Damásdi Elek és társai ellen indított bûnper fellebbviteli fõtárgyalásán 1949. augusztus 25-én hirdetett ítéletet. A per része volt a harminc évvel korábban, 1919-ben és 1920 folyamán Héjjas Iván különítményesei által, elsõsorban Kecskemét környékén elkövetett gyilkosságok és rablógyilkosságok fellebbviteli tárgyalásának. A bíróság a per egyik fõvádlottját, Rád Árpád tartalékos hadnagyot több tucat gyilkosságban való részvételéért kötél általi halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották.