Kárpátalja, Beregszász: Színház terem

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ukrajna határának viszonylag sima átlépéséhez kell: egy nagyon érvényes útlevél (az igazi arcberendezést hajszálpontosan tükröző, lehetőleg percekkel az átkelés előtt készült fotográfiával), jóféle (feltétlenül körpecsétes!!!) passzus valamilyen hivatalosnak látszó megbízásról, amire további billogot nyomdázhat az útlevelek szúrós szemű kezelője, jogosítvány, saját névre szóló forgalmi engedély, zöldkártya. Mindezek birtokában nagyjából nyugodt szívvel megközelíthető a határ, s a helyszínen már csak a remek íráskészségre van szükség, hiszen számos "deklaraciját" kell kitölteni. Aztán már csak nyolc kilométer Beregszász.

Ukrajna határának viszonylag sima átlépéséhez kell: egy nagyon érvényes útlevél (az igazi arcberendezést hajszálpontosan tükröző, lehetőleg percekkel az átkelés előtt készült fotográfiával), jóféle (feltétlenül körpecsétes!!!) passzus valamilyen hivatalosnak látszó megbízásról, amire további billogot nyomdázhat az útlevelek szúrós szemű kezelője, jogosítvány, saját névre szóló forgalmi engedély, zöldkártya. Mindezek birtokában nagyjából nyugodt szívvel megközelíthető a határ, s a helyszínen már csak a remek íráskészségre van szükség, hiszen számos "deklaraciját" kell kitölteni. Aztán már csak nyolc kilométer Beregszász.

De micsoda nyolc kilométer! Balázs József színházigazgató úr lassan krisztusi korba lépő Moszkvics 408 (Classic) típusú vezérgépe magától talál ösvényt a kátyúmezőn, s tiszta őrület, ahogy a szó szerint is legrázósabb szakaszokon érzékelhetően begyorsul a moszkó: nyilván, hogy hamarabb legyen túl rajtuk. Fél óra múlva már egyszerűségében is csinos, tiszta szállásunkon (a Beregszászi Magyar Kulturális Szövetség vendégházában) hallgatjuk a világ összes kutyájának egybehangzó vonyítását.

Írjuk ki a teljes nevet -

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház

-, ha netán valaki bárhol bármikor meglátja egy plakáton, tudja a kötelességét: befelé. A társulat - egész nyelvterületünk legfiatalabb hivatásos színházi gárdája - névlegesen 1992-ben alakult, lényegében a semmiből, lényegében - az infrastruktúrát tekintve - a semmire. Rá egy évre kezdődött a tényleges színházépítő munka: ekkor végzett ugyanis a kijevi (és háromszor fél év erejéig, vendégként, a budapesti) színiakadémián az a magyar osztály, amelynek tizenegy tagja, Vidnyánszky Attila főrendezővel egyetemben Beregszászra szerződött. Az alapítók (akik közül máig a színház tagja Szűcs Nelli, Kátya Alikina, Trill Zsolt, Varga József és Tóth László) gyorsan elfelejtették, hogy létrejöttüket voltaképpen egy ukrán kormánydöntésnek köszönhetik: hisz a "fenntartó állam" kisebb dolga is nagyobb egy kisebbségi, a végeken (Kijevből nézve pláne) működő teátrum működtetésénél. Azt azért nem lehet mondani, hogy egy fillért sem adnak - sőt épp idén duplázták meg a tavalyi, másfél millió forintra rúgó apanázst -, de a befolyó állami támogatás éppen csak a súrlódásmentes éhenhaláshoz elég. Az eredeti csapatból a színháznál maradt "mag" respektje azért is rendkívül nagy, mert - bár mi ezt nehezen tudjuk elképzelni - ők vészelték át az egzisztenciális értelemben a mostaninál is nehezebb hősi időszakot. Sírhatnak-ríhatnak, sok esetben joggal, a honi színivilág jelesei: de egyúttal gondoljanak bele ebbe a megemelt hárommilliós költségvetésbe egyetlen percecskére. Nem kívánjuk persze (de azért nagyon megnéznénk), hogy valamely pislákoló csillagunkat épp a Beregszász központjában álló évszázados épület első emeleti toalettjének előterében kapja el a hasmars, s amint végzett, a taposós-pottyantós mellett nagy mennyiségben rendelkezésre álló periodika igényes, műnyomott címlapjaival töröljön: csak gondoljanak bele.

A költségvetés építménye folyamatosan inog: a pénz javát alapítványi támogatásokból (ha adnak), turnék-vendégjátékok bevételeiből és fesztiváli napidíjakból (ha összejön), közös produkciókból (kassai Thália Színház, egri Gárdonyi Géza Színház, Közép-Európa Táncszínház) teremtik elő. Mindennek klappolnia kell: egyetlen elmaradt előadás feldöntheti az első dominót a sorban, aztán szép sorban borul az összes többi, mondjuk a színész sörpénzéig. Pedig a tervek ívesek: igaz ugyan, hogy a néhány éve kialakított, ötven néző befogadására alkalmas stúdió (pillanatnyilag az egyetlen játszó-, próba- és minden egyéb hely) óriási előrelépés volt, a nagyterem azonban - némi állagmegóvó tetőjavítást leszámítva - konkrétan romokban hever, az épületbe álmodott színészlakások sincsenek sehol, ahogy a víz, csatorna, fűtés is hiányzik. Szerényen számolva legalább százmilliós beruházásra volna szükség az emberi körülmények megteremtéséhez.

De

a színház így is él. Sőt:

tapasztalataink birtokában nyugodtan kijelenthetjük, így él csak igazán. A pénzhiány ugyanis olyasfajta művészi szabadsággal ajándékozza meg az elszánt alkotókat, amilyenről jó szagú társalgókban, jófajta italok fölé borulva csak ábrándoznak a keretek-korlátok-struktúrák közé szorított pályatársak - világszerte. Vidnyánszky Attila dirigálásával valódi műhelymunka folyhat: nincs határidő, nincs percre kitűzött, unatkozó protokollpublikum előtt lezavart muszájpremier, senki nem szól bele, mit hogyan és mikor játszanak. Van viszont próba, rogyásig, naponta, vasár- és ünnepnapon is. Folyamatosan változnak, gyúródnak át ugyanis a nem ritkán már évek óta futó, kész produkciók is: színész legyen a talpán, aki Vidnyánszky mellett néhány klassz kis geggel a maga képére formálja át a huszadik előadást. És van még legfőképp idő, mindenre: mondjuk másfél évnyi próbálással tökéletesre csiszolni egy figurát, remekbe szabni egy monológot, beélesíteni a szituációkat, apróra kidolgozni a helyenként akrobatikus képességeket igénylő mozgást, netán pszichologizálni, ha kell egy mellékmondaton is. Vagy épp felzárkóztatni, helyzetbe hozni és helyzetre nevelni a tavaly végzett "második hullám" tizennégy tagját. Időmilliomosok, az idő igazi urai dolgoznak ma Beregszászon: akár irigyelhetjük is őket a szabadságukért.

Amibe persze a különféle kötelező gyakorlatok azért bőven beleférnek. Tavaly száznál több előadást produkált a társulat, a rendszeres magyarországi vendégjátékok (Vasvár, Kisvárda, Nyíregyháza) és a külföldi - Jugoszlávia, Románia, Lengyelország - turnék mellett bejátszották gyakorlatilag egész Kárpátalját. Mint évek óta mindig. Olyan településekre is elviszik előadásaikat, ahol azelőtt - dokumentálható -színház nem járt még soha. A házi legendárium gondosan jegyzi azon helyeket, ahol a nagyérdemű többsége műélvezés közben elszántan magol (nem a veretes mondatokat memorizálják: makulát avagy szotyolát, s egyéb olajos magvakat ropogtatnak). Máshol a hátsó sorokban drukkolók között akkurát verekedés kísérte a katarzist, s előfordult, hogy valaki előadás közben harsány "Visszajövök még!" fenyegetéssel hagyta el a termet egy laza spanglira. Mindezek ellenére, vagy furcsamód, mindezekért is tán, mennek és játszanak. Akár a hőskorban, amikor kocsmaudvaron, pajtában, a szabad ég alatt is meg kellett mutatni, mi az: színház.

Egy ilyen tájelőadást

mi is elcsípünk: szombaton tizenegy órakor felbőg a színházi Ikarus, irány Nagyszőlős. Bartók-ünnepség: az ifjú tehetség 1892-ben (a helyi szpíker szép megfogalmazásában: kereken százhét éve) itt adta első koncertjét. Kicsit meglep a fogadtatás, de csak pár boldog percig hisszük el, hogy nekünk szól a rendőrkordon meg a fogadásunkra (?) felsorakozott hölgyek-urak izgalma: a Bartók-emlékmű avatására meghívott Hámori József kultuszminiszter érkezése nagyot pukkaszt felfuvalkodottságunk lufiján, egyszersmind rájövünk, ismét sikerült az alkalom alá öltöznünk picit. A valahai városháza valahai díszterme jelentékenyen megkopott a kerek százhét év alatt: őszinte aggodalommal várjuk a "mieink" ez alkalomra szerkesztett pódiumjátékát. Ha van színházgyilkos hely, hát ez az - minden létező szempontból. Legyen elég annyi, hogy a beépített díszlet leghangulatosabb eleme egy kobaltkék cserépkályha: az ember nagyon nem akarja, de mégis mindig odanéz. Legalábbis mindaddig, amíg a társaság bele nem kezd. Mert onnantól nem lehet másra összpontosítani: csak arra a csodálatosan előbukkanó, feltörő dalra, arra az előttünk megelevenedő kolindára a szarvassá változott fiúkról, a Kékszakállú lenyűgöző rémmeséjére, arcokra, alakokra, hangokra, mozdulatokra. Ki figyel már, ki hivatkozik arra, hogy három, kissé levitézlett szék a teljes díszlet, ki a kályhára, ki a háttér feledhető dekorációjára? Előadás születik, az első pillanattól az utolsóig magával ragadó, sugárzó színház, ízig-vérig, ízből-vérből.

Nem ritka mármost errefelé, hogy a tetszési index különféle természetbeni juttatásokban materializálódik. Hogy valamivel árnyaltabban, egyszersmind célratörőbben fogalmazzunk: egy nagyszőlősi műpártoló tizenkét liternyi, különösen finom otellóval oldotta akaratlanul is az esti, keményen szakmainak indult, ám idővel egyre kötetlenebbé tett színházi beszélgetés hangulatát. Vidnyánszky főrendező másnap laza próbát javasol.

Hát megláttuk azt is. Azt ne higgye senki, hogy valami tinglitangli alibimunka várt a játszókra: Sőtér István (Stevie) félórás élveboncolása csak a kezdet volt. Beregszászon ugyanis nagyon nem mindegy, hogyan lép fel valaki félfordulatból egy ingó-bingó székre, hogyan zárja vagy nem zárja a lábait egy beleállásnál, balra vagy jobbra fordul-e ki a közönség felé, folytatja vagy lezárja-e a mozdulatsort. S a keménye még csak ezután jön: mire gondolhat Hubay bábjátékosa egy veretes mondat kellős közepén, s mire gondol Stevie, amikor azt mondja. Bár "csak" próba folyik, sok helyütt már Senecaként él a színpadon Kacsur András (Kacsa), s eredménnyel birkózik a nagy szereppel, Néróval, Ivaskovics Viktor. Valahol ékesen mutatja a hozzáállás jellegét, az egész intenzitását az az elkapott két perc, amikor a főszereplők a nyakfogás minél hitelesebb módozatain studíroznak - az arany értékű, szusszanásnyi cigarettaszünetből áldozva. Aztán vissza: új, eddig még nem vett jelenetet állít be a rendező.

Minden képlékeny,

semmi sem biztos, de: már valamilyen zene szól, már felrajzolódnak a figurák alapvonásai, körvonalazódik a jelenet gerince. Mindenki szólhat, szól is: nyugalom van, biztonság, ám szinte azonnal vibrálni kezd a teremben a levegő, ahogy Vidnyánszky időről időre belelendül az instruálásba.

Egy röptében bedobott ebéd után irány a palántanevelő. Épp hogy beesünk kezdésre: a Beregszász szomszédságában lévő Muzsaly általános iskolájában az anyák napi ünnepség műsorát adja a színház gyerekstúdiója. Az összeállítás - és ez itt nem az udvarias frankózás helye - nem csak annak plasztikus példája, hogyan lehet egészen kicsi gyerekeket is színpadra szoktatni, a kifejezés legnemesebb értelmében (azaz nem az idomítás csodáiként produkáltatni kismajmokat).

Vidnyánszky Józsefné - igen, főrendezőnk édesanyja - hosszú évek óta egyszemélyi felelőse, motorja az utánpótlás-nevelő bázisnak, s jóllehet több komoly feladatot is sikerrel oldott meg gyerekcsapatával, de a János vitéz vagy A helység kalapácsa színrevitele mellett számára az sem okoz problémát, ha esetleg nem makulátlan a végeredmény. Alighanem fontosabb neki például annak a kisfiúnak a játéka és érzékelhető lelkesedése, akinek sziszegő hangzói, szelíden szólva, hagynak némi kívánnivalót maguk után. Ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy a korábbi évek "terméséből" hat színész került a jelenlegi gárdába. Elszánt és tehetséges fiatalokban, továbbá értő gondoskodásban tehát nincs hiány.

Nem is ez az igazi kérdés. Hanem az:

meddig mehet ez így?

Meddig fanatizálható, meddig tartható együtt egy valóban nem hétköznapi tehetségekből álló társaság, meddig lehet művészi szabadsággal kiváltani a mindennapok filléres gondjait, meddig lehet ellenállni a - például az elsősorban - Magyarországról érkező szirénhangoknak, s meddig lehet elvárni, hogy a legtehetségesebbek ellenálljanak? Meddig lehet tíz négyzetméteren próbálni, egy közműmentes, félig-meddig virtuális színházban, meddig lehet fél életet leélni egy lepattant autóbuszban, járni, téríteni? Meddig lehet maradni misszionáriusnak egy folyamatosan, egyre inkább, egyre általánosabban erodálódó közegben? Nem tudjuk, senki nem tudhatja a válaszokat. Reménykedünk.

- boda-nyulasi -

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/19. (05. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...