Marozsán Erika, Gryllus Dorka, Stohl András és Kamarás Iván kiszáll a limuzinból, körbeintegetnek a mintegy két-háromezer fős üvöltő tömegnek, villognak a vakuk, a díszegyenruhás rendőrkordon két oldalán egymást tapossák a tévések. Marozsán egy elképesztő rafinériával megoldott Donna Karan nagyestélyiben pompázik, egészen közel kell menni hozzá, hogy az ember biztosra mehessen: amit lát, az a ruha, és nem a csupasz bőre, de csak a második kordonig engednek a biztonságiak, úgyhogy marad a tökéletes illúzió. Gryllus, mint már annyiszor, most sem faxnizik, felül egy tökéletesen áttetsző zsugorfólia (folpack-) csík fedi csak, reméljük, nem szorítja, viszont arra kíváncsiak lennénk, mennyit fizetett Gaultier neki azért, hogy alul is ő burkolja. Stohl és Kamarás az obligát Versace szmokingban, olyanok, mint a Terminátor és kicsit mulya, de szeretni való kisöccse vasárnapi misére menet, a tömeg visít, imádják őket rendesen.
Némi helyben topogás, integetés, pózolás után - Stohl látványosan átkarolja a két lányt, akik két oldalról hozzá bújnak, és megpuszilják, Kamarás viszont gengszteres rapgesztussal, elfordított tenyérrel, jobb kezének mutató- és hüvelykujjával azt imitálja, hogy lő - végre elindulnak a vörös szőnyegen felfelé, amikor mikrofonnal a kezében elébük lép Katymári Vanda, a Petőfi rádió műsorvezetője, és közli: élő, egyenes adásban vannak az MTV 1 Híradójában, mondjanak már valamit. Kamarás felel, csak közben a rágót kivehette volna. Ezalatt hátul újabb limuzin áll be,
megérkezik Lakodalom Lajos és Friderikusz Sándor,
integetés, pózolás, majd ők is indulnak felfelé, nyomukban a miniszterelnök üdvözlő táviratát lobogtató Pokorni Zoltánnal.
A helyszín a Balaton északi partja, az 52. Badacsonyi Filmfesztivál.
Hát igen, első megközelítésre kicsit abszurdnak tűnik a dolog, de ha a személyneveket behelyettesítjük Delphine Chuillot-val, Katerina Golubéval, Guillaume Depardieu-vel, Laurent Lucasszal, valamint a francia közélet aktuális sztárjaival, a helyszínt pedig odébb tesszük 1330 kilométerrel a Riviérára, már nem is járunk olyan messze a valóságtól. Még mielőtt belezuhannánk egy meddő fejtegetésbe, hogy kis, polgári hazánkban a honi filmnek miért nincs szüksége egy olyan fesztiválra, mint az egyébként turistacsalogató látványosságnak kitalált cannes-i, közelítsük meg másik oldalról a dolgot. Képzeljünk el egy magyar producert szmokingban.
Na, ugye.
Szóval, Cannes ´99. Siker, pénz, csillogás, tenger, pálmafák, körülbelül ebben a sorrendben, a filmek csak ezután. A kategorizálásra hajlamos sajtó szerint idén "Amerika takarodót fújt" a fesztiválon, ami nagyjából azt jelenti, hogy Gilles Jacob fesztiváligazgató minden lobbyzása ellenére sem kapta meg tervezett nyitó- és zárófilmjeit, a Tágra zárt szemeket és a Baljós árnyakat. Volt helyettük viszont Mihalkov Szibériai borbélya és Oliver Parker Ideális férje, ami nem baj, az viszont igen, hogy ezt többen az "európai filmek fényes győzelmeként" ünnepelték, mint ahogyan azt is, hogy nem szerepelt amerikai film vagy filmművész a díjazottak között.
Hát, ahogyan Jirí Menzel mondaná, nem tudom. Nekem erről mindig az a vicc jut eszembe, amelyben Igor és Jegor, a két hős lelkű szovjet partizán bekerít egy német ezredet, és különben is utálom már, hogy egy film értékének fokmérője (pró és kontra) Hollywood. Egy film tetszik, vagy nem, és passz, a győzelemről meg csak annyit, amikor a nizzai reptéren landolt Sean Connery és Catherine Zeta-Jones különgépe, hogy a versenyen kívül indított "halivúdi szemetet", a Briliáns csapdát népszerűsítsék, a fotós kollégák hanyat-homlok rohantak a helyszínre - szegény Amos Gitai pedig csak ácsorgott a vörös szőnyeg tetején sután, és nem fért a fejébe,
miért nem villognak a vakuk
Ugyanez aztán megtörtént még párszor: ahol -ugyancsak versenyen kívül - felbukkant Ben Affleck, Matt Damon vagy Anjelica Huston, megállt az élet, míg mi, érzékeny lelkű és jó ízlésű européerek nem tudtunk olyan filmet kiállítani, amelynek szereplői legalább egy közepes forgalmi dugót okoztak volna. Ez persze nem baj. az már inkább, hogy Almodóvar moziján kívül nem volt igazán karizmatikus és/vagy hibátlan munka a mezőnyben kívül s belül.
Pedig bőven volt miből válogatni: csak a versenyben ott volt Mihalkovon kívül Atom Egoyan (Felícia utazása), Takeshi Kitano (Kikujiro) Leos Carax (Pola X), Tim Robbins (Ring a bölcső), Jim Jarmush (Szellemkutya), David Lynch (The Staright Story) és Peter Greenaway (8 és fél asszony), és mégis. Versenyen kívül láttuk még a ´91-ben látványosan visszavonult, saját bevallása szerint a nagy visszatérés előtt álló Werner Herzog Legkedvesebb ellenségem című dokumentumfilmjét Klaus Kinskihez fűződő barátságáról, Steven Soderbergh Az angolját Peter Fondával és Terence Stamppel, ezek legalább nem múltak el nyom nélkül, sőt aki teheti, nézze meg a Herzog-filmet, Magyarországra úgysem hozza be senki.
Ha visszatekintünk, minden fesztiválnak átlapozhatjuk a legendáriumát, de hogy ezzel az 52.-kel mi lesz, nehezen tudnám megmondani. Hacsak az nem, hogy a huszadik század történetében most először itt sikerült tiltakozni a "fanszőrzet nem a korszellemnek megfelelő, ezért visszataszító, szeméremsértő ábrázolása" miatt. Nem tudom, hová tart a világ, de ha ez a trend, én nem soká szeretnék élni benne: az inkriminált bozont ugyanis a Pola X plakátján éktelenkedett egy, mellesleg festményről (!) átmentett hölgy lába között. (Nesze neked, Egon Schiele.) Nem szeretném soká ragozni, de nem az volt a baj, hogy túl fan, hanem az, hogy nagyon szőr -mint anyáinknak és nagyanyáinknak, akik még nem ismerhették a bikinivonal intézményét, lásd még Christine Thomas Scottot Az angol betegben. Mondanom sem kell, hogy amerikai zsurnaliszta hölgyek kezdeményezték az akciót.
Talán szomorú, de tudomásul kell vennünk, hogy a fesztivál már jó ideje nem a filmekről, hanem a felhajtásról szól. A tengerparti luxusszállodákból a vendégek lassan kiszorítják a különféle filmes cégek kereskedelmi és propagandairodáit, a kereskedelmi pavilonoktól lassan nem lesz hely a parton, ahol - ahogy annak idején Brigitte Bardot -nyugodtan pózolhatnának a kebelcsodák. (Igaz, két formás mellért már nem is fordul meg senki, ez látszik a fesztivállal párhuzamosan futó pornószemlén is: az elhivatott producerek egyre durvább produkciókat cipelnek ki az utcára, általában mozgó színpaddá alakított teherautón, ahonnan a közben megérkező rendőrök által interruptált live show után mopedekre pattanva menekülnek a lányok.) A forgalmazók tutira mennek, bevált fogásokkal zajlik a beetetés: a bemutatott filmekhez már nemcsak információs anyag, hanem parti is jár, ahol egyre kevesebbet, és mint valami szomorú kötelességet teljesítve, jelennek meg a sztárok, annál több viszont a kőre benyomott fesztiválhiéna. Idén a tömegkiszolgálás érdekében két filmes estélyen is papírpoharakban szevírozták az italt. Ezen most még többen kiakadtak, de szinte biztos, hogy jövőre megbocsát a kifinomult Európa, és könnyen megeshet, hogy a L´Oreal mellett a McDonald´s partiszervize lesz az egyik főszponzor, de ez nem biztos, hogy baj.
Szecső András
A tudósítás a Multimovie By Multifilter támogatásával készült
internet
Cannes Online
Az internetes élő tudósítás receptje egyszerű: kell hozzá egy digitális fényképezőgép, egy laptop és egy mobiltelefon - az újabb mobiltelefonok némelyike a laptopot is feleslegessé teszi -, és lehet nyomatni a híreket és a kis színeseket a hálóra, a történéssel szinte egyidejűleg. A műfaj hazai úttörője a két hete tragikus hirtelenséggel elhunyt Internetto volt, de azóta sokan mások is próbálkoztak vele, most például az IntercomPress munkatársai a cannes-i filmfesztiválról. A háttérinformációkkal rendesen kitapétázott weboldalon a fesztivál teljes időtartama alatt jöttek a hírek, a jellegzetesen pixeles, agyontömörített fotók, a miniinterjúk és a szubjektív elemekkel felturbózott kommentárok, amelyekből egy csomó olyasmit is megtudhattunk, ami a sterilre szerkesztett, terjedelmi korlátokkal sújtott nyomtatott sajtótermékekből és tévériportokból nyilván kimaradt. A tudósítók nyilvánvalóan nagyon komolyan vették az interaktivitást, Takeshi Kitanónak a legidiótább olvasó interneten át érkezett kérdését is becsülettel feltették: "Ikebana oké? Vagy nem oké?"
A hírrovat jellegzetesen filmforgalmazói szemszögből közelítette meg a történéseket - David Lynch új filmje kapcsán például egész bekezdést szentelt annak a rejtélynek, hogy miért a rajzfilmforgalmazó Buena Vista vette meg a jogait, de számos más nyélbe ütött és éppen körvonalazódó filmüzletről is beszámolt. A pletykarovat ugyanakkor igazi csemegékkel szolgált: Val Kilmer puffadt zombiként araszol, Salma Hayek harap, a koreai filmforgalmazók pedig összeverekednek az Annabel Chong sztori című alkotás jogaiért: "A történet a szingapúri születésű Grace Qekről szól, aki Annabel Chong művésznéven 1995-ben felállított egy különös világrekordot (is). Az intelligens, művészettörténetet hallgató egyetemista kísérletnek szánta a tízórás maratoni akciót, amely során az önként jelentkező mintegy 1500 férfi közül kiválasztott 300 alannyal szándékozott szexuális kapcsolatot létesíteni. 251-nél csak azért állt meg, mert kissé kifutott az időből, és készülnie kellett egy másnapi fontos vizsgára."
- bodoky -
