A Népbíróságok Országos Tanácsa
ítéletének indoklásában a következõket állapította meg: "Ezen vádlott, akit elõadása szerint a legnemesebb eszmei célok, a haza és a fajszeretet vezetett cselekvõségében, a gyászos szereplését azzal kezdte, hogy 1919 tavaszán és nyarán a vörös hadsereg részére gyûjtött fegyvereket a szegedi horthysta sereg számára igyekezett átjátszani. Vádlott ezen cselekményét jelenleg is iredenta célkitûzésekkel kívánja indokolni, holott kétségtelen, hogy 1919 nyarán egész Nyugat és Közép-Európában egyedül a vörös hadsereg volt az, amelyik a szocialista társadalom kialakításának céljával harcolt az imperialista hatalmak eszközeiként szolgáló cseh és román soviniszta reakció serege ellen. Vádlotthoz hasonlóan képzett és haditudományokban is jártas tiszt elõtt már az akkori idõben is nyilvánvaló lehetett, hogy az igazi hazafias eszméket nem a szegedi feudális és katonatiszti klikk, hanem a vörös néphadsereg személyesíti meg. És amint a vörös hadseregnek a csehek ellen indított és fényes diadalt arató elõrenyomulását, mely magyarlakta területek visszaszerzése mellett a szocializmus uralmi területét is kiterjesztette volna, a nyugati imperialista hatalmak intervenciója állította meg, éppen olyan hátbatámadása volt a román fronton az ország szívében küzdõ vörös hadseregnek a Rád Árpád és társainak akciója, amellyel még a rendelkezésre álló csekély számú fegyver is az imperialisták kegyeit keresõ komité kezére játszani igyekezett. Az Országos Tanács megítélése szerint vádlott ezen cselekménye még az õ akkori szellemiségének figyelembevétele mellett is, a magyar nép ellen irányuló és hazaárulásnak szellemiségének minõsülõ magatartás volt, mert a magyar nép élet-halálharcának idején vádlott tevékenysége is közremûködött abban, hogy a Tanácsköztársaságnak el kellett bukni az imperialista intervenció túlereje miatt." (Lásd: NOT. V.2170/1949. szám, 10-11. o.)
A Népbíróság ötven évvel ezelõtti érvelése közel áll az Országgyûlés Kulturális Bizottsága Millenniumi Albizottságának 1999. február 4-i ülésén elhangzott szavakhoz. A millenniumi kormánybiztos (aki a magyar szent koronát közpénzbõl készülõ filmje reklámhordozójaként igyekszik éppen reciklikálni) - a rádió esti krónikájának összefoglalója szerint - arról tájékoztatta az albizottságot, hogy a millenniumi ünnepségek során a Tanácsköztársaságot is méltó megemlékezés illeti meg, hiszen a Vörös Hadsereg harcot folytatott a történelmi magyar határok védelmében, az ország területi egységének megõrzéséért.
A figyelmesebb érdeklõdõk számára nyilvánvaló, hogy
a Népbíróság és Nemeskürty
értékelése nincsenek távol egymástól. Ha Nemeskürty konzekvensen gondolkodna, neki is el kellene jutnia ahhoz a felismeréshez, hogy Horthy támadta hátba a nemzeti határok megvédéséért élethalálharcot folytató Tanácsköztársaságot. A szent korona-tan jegyében kormányzó admirális valójában hazaáruló volt. Trianon még a kommunizmusnál is fájóbb seb a nemzettesten, és mindenkit, aki szembeszállt az ország megcsonkításával, a nemzetnek jó emlékezetében kell megõriznie.
Az 1989 elõtt használatos, öt kiadást megért, a gimnáziumok IV. osztálya számára készített tankönyv azonban - népbírósággal és kormánybiztossal szemben - A gyõzelmes északi hadjárat címû alfejezetben a következõképpen fogalmazott: "A május 30-án kezdõdött északi hadjárat az újkori magyar történelem legszebb fejezetei közé tartozik, s méltán hasonlítható az 1849-es tavaszi hadjárathoz... Ez a hadsereg nem a régi határokért, hanem a proletárdiktatúra megvédéséért fogott fegyvert vörös zászlók alatt. A forradalom célja nem a nemzeti határok korrigálása, hanem azok ledöntése volt. A Vörös Hadsereg soraiban mintegy tízezer internacionalista küzdött a proletár-világforradalom magyarországi gyõzelméért... A Vörös Hadsereg által felszabadított, többségében szlovák lakta (sic!) területeken, Dél- és Kelet-Szlovákiában a már meglevõ vagy újonnan alakult munkástanácsok ragadták magukhoz a hatalmat, és június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása megfelelt a Forradalmi Kormányzótanács nemzeti kérdésben vallott álláspontjának. A nemzeti kérdés megoldásának szocialista módját - bízva a világforradalmi folyamat gyors elõrehaladásában - a nemzeti keretek elvetésével, a tanácsállamok föderatív kapcsolatában látták" (46-47. o.).
A Korona Kiadó gondozásában, már
a kommunisták elbukása után,
1993-ban megjelentetett, Dürr Béla által az általános iskolák 8. osztálya számára írt történelemtankönyv megemlíti ugyan, hogy "a Vörös Hadsereg ellentámadásba ment át... és június közepére felszabadította a Felvidék nagy részét", ugyanakkor a Tanácsköztársaság bukását éppen az országvesztéssel magyarázza: "A Forradalmi Kormányzótanács nagy vita után elfogadta az antant feltételeit: kiürítette az elfoglalt területeket... A területfeladás mind a magyar katonák, mind a lakosság körében felháborodást keltett és bomlasztóan hatott. A fegyveres ellenállás láttán kezdetben rokonszenvezõ középrétegek elvesztették bizalmukat a tanácskormány iránt. A Monarchia volt tisztjei körében is nagy volt a felháborodás..." (18-19. o.).
A dolog egyik nézõpontból sem látszik összejönni: a Tanácsköztársaság a területi revízióért harcolt, akkor azonban Horthy hazaáruló volt (i); a Tanácsköztársaság internacionalizmustól vezérelve nem a történelmi határokban, ezzel szemben a proletárok föderációjában volt érdekelt (ii); kezdetben fegyvert fogott az elveszett területek visszaszerzéséért, azonban gyáván és elvtelenül föladta a jogosan visszafoglalt országrészeket, s ez azután bukását is okozta. Elvben persze lehet, hogy mindez nem egészen így esett meg, és magának Nemeskürtynek van igaza. A történelem azonban nem annyira elvek, mintsem történelmi tények kérdése. A szent korona, annak országa(i) meg a proletárdiktatúra is történelmi tény, ám nem egészen úgy látszanak összefüggeni, ahogyan a Corona Sacra szerzõje azt elképzeli.
Rév István
