Könyv

Aköltészet a kutyát sem érdekli. Nem biztos, hogy ezt a titkot el kell árulni egy költőnek. Legalábbis nem akkor, amikor a derék, jóravaló és immár tekintélyes költő közlekedési dugóba keveredik. Ezt csak úgy leírom, mert direkt megkért, nehogy még egyszer valami vén szivarnak nevezzem, hanem ezentúl - lehetőleg! - a tekintély szót használjam, ha róla beszélek, aki, mint egy trónoló Füst Milán, ülne a karosszékben, tekintélyesen, és letérdelnének előtte a hódolók, hogy... Igaz, nem egészen ezeket a szavakat használta, de mindenképpen segíteni akarok azzal a valóságon és az irodalmon is, ha például a szivart (mint szót) nem adom egy irodalmi tekintély szájába. A hódolás módjáról nem is beszélve.

Akínálkozó lehetőségek közül nehéz kiválasztani a legmegfelelőbb szót. Van egy könyv, amelynek főszereplője a vagina? Egy könyv a pináról? A punciról? A cím Vagina-monológokat ígér, de már az első írás felénél tudja az ember, hogy igazából a pináról van itt szó, aztán később rövid időre bejön a képbe a punci, végül pedig eltűnik az egész mondvacsinált dilemma, és az olvasó szembetalálja magát egy egymásba kapaszkodó történetszériával, ami sok mindenről szól, kis és nagy fájdalmakról meg örömökről, szorongásokról, a férfiakról, pontosabban a férfiak faszáról, valami utcagyerekes csintalankodásról, de leginkább egy kézenfekvő ötletről: megkérni nőket, hogy beszéljenek arról, ami biológiailag a lehető legegyértelműbben megkülönbözteti őket a férfiaktól. Beszéljenek a pinájukról. Nem lehet tudni, hogy mit forgatott a fejében a harmincas éveiben járó Eve Ensler amerikai drámaírónő, amikor mintegy három éve elkezdte interjúvolni nőtársait pinájukhoz kapcsolódó történeteikről. Valószínűleg valami bujkáló reménykedés, hogy sikerül majd eltalálnia egy gigantikus szabadságmetaforához, egy megrendítő és lenyűgöző formációhoz - egy pinákból emelt katedrálishoz. Katedrális szerencsére nem lett az egészből, de kétségtelenül képződött valami. Esetlen kis tákolmány, aránytalan és egyes részleteiben bizony még ízléstelen is, de mégis figyelemreméltó, és kinek-kinek meggyőződése szerint használható:

Nagy mű-e a Werckmeister harmóniák? - kérdezi Jánossy Lajos (Magyar Narancs, 2001. április 5., 28-29. oldal). Költői kérdés, már ha igaz, hogy ízlésekről nincs mit vitatkozni. Nekem nagy mű, neki meg kicsi. A kritika múzsája mentsen attól, hogy megtérítsem. Különben is,

Nem kell sokáig keresgélni a pulton, elég csak annyit mondani az ismerős újságárus hölgynek, hogy mindent adjon ide a legaljáról, és ő már teszi is elém a javát. Nem érdekelnek a csak pornográfiára szakosodott kiadványok, azok a világ bármelyik pontján egyformák, inkább azokra vagyok kíváncsi, amelyek speciális magyar ízt hordoznak a pornográfia, a hipertahó humor és a debilitás közös halmazában, azaz olyan lapokat keresek, amelyek magukat erotikus-humorosnak, szaftos-morbidálisnak vagy egész egyszerűen kőkemény vérvonalnak (a legdurvábbnak, ami eddig megjelent) nevezik.

Jánossy Lajos Werckmeister harmóniákról szóló írásában (Magyar Narancs, 2001. április 5.) nem az irritál, hogy mást gondol a filmről, mint én, hanem az, hogy ahelyett, hogy egyszerűen közölné elmarasztaló véleményét, a filmmel együtt azokat a kritikusokat is támadja, akik a filmről jó véleménnyel vannak. Nem tudom, mennyi idős a szerző, de annyit már meg kellett volna tanulnia, hogy más kritikus lehülyézése nem segít saját érveink elfogadtatásában.

Jánossy Lajos a múlt héten nagyon szimpatikus kísérletbe fogott, nevezetesen egy igen gyors és épp ezért nem körültekintő glorifikációs folyamatot próbált revideálni, helyesebben véleményével árnyalni szerette volna azt. Az, hogy Tarr Béla filmjének ilyen viharos sikere legyen, ilyen erős egyöntetűséggel lehessen bekerülni a kánonba, nos, ez mindenképp az alkotás hatásmechanizmusát, jellegének elkülönböződő mivoltát támasztják alá. Az ilyen elsöprő erejű recepciók ugyanis a film részét képezik mint hatástörténeti horizont, s ennek milyensége immáron megkerülhetetlen.

"Az igazságban az ábrázoló mozzanat általában a szépség menedékhelye."

"Anyai nagyapám orosz zsidó származású. Basszbariton énekes volt. Nem tudjuk pontosan, honnan való a család (amint ezt kimondja, háta mögött leesik a falról egy kép), hoppá, mintha azt üzenné, hogy ne is beszéljek róla; na mindegy, azt hiszem, talán Ukrajnából, Kijevből. Moszkvába ment énekelni, és a behívó elől meglógni. Egy német zsidó családban élt Moszkvában, a 19. század végén, aztán Amerikába jött, zeneiskolát nyitott, és templomokban, koncerteken énekelt. Sajnos a mamám nem nagyon kérdezgette, mert az ő nemzedéke bolond módon egyáltalán nem érdeklődött a szülei dolgai iránt, és a bevándorlók sem szerettek beszélni a múltról. Annyira nehéz életük volt, hogy csak előre akartak nézni, nem hátra. Nagyon keveset tudok róla, pedig millió kérdésem volna. Kicsikoromból emlékszem, ahogy énekel, Eej uhnyem, még nyolcvanéves korában is bámulatos hangja volt. Anyám kilencvenéves, beteg már. Megindító volt számomra Oroszországban járni, mintha így lenne teljes a kör. Oroszul énekeltem az Ermitázsban."

Meredith Monk 1998-ban a New York-i Joyce Theaterben bemutatott legújabb darabját, a Magic Frequenciest most kis késéssel a budapesti éterhullám-érzékeny generáció is élvezhette három alkalommal a Trafóban.

Magyar Narancs: Mi történt veled a

A társulat tíz tagja lemondásra szólította fel Csányi János alapító igazgatót,

Ad-e pénzt koldusnak, helyesli-e az apás szülést, könnyen sír-e, volt-e már Kínában?