Hazánkban, ahol a gyermekirodalmat legfeljebb csak mint a szépirodalom vadhajtását emlegetik, meg kell becsülnünk minden olyan törekvést, ami arra irányul, hogy a gazdag és minőségi gyerekkönyvkínálatot kicsit megrostálja. Ennek kitűnő eszköze az IBBY-díj, megmutatva, hogy Csukás István, Fehér Klára, ne adj' isten Mándy Iván után is van élet a magyar gyermekirodalomban.
Idén Csoda és Kósza ügetett be a díjjal, a két beszélő ló, talán pont Lázár Ervin Ló Szerafinjának vagy Erich Kästner Negro Kaballójának távoli unokatestvérei. A két hebrencs paripa nem az ezópusi értelemben vett állathős, nem válnak ugyanis az író morális szócsöveivé. Cselekedeteik tulajdonképpen nem is ítélhetők meg emberi mércével,
eredendő ártatlanságuk
folytán legvadabb tetteiket is elnézzük nekik. Csoda és Kósza például az egyik történetben a sárga földig rombolja a Közlekedési Múzeumot. Rossz szándékot azonban nem érzünk bennük; ami mozgatja őket, az a kíváncsiság. Tulajdonképpen minden mese ugyanarra a sémára épül, ám a szerző nem von le megfontolandó tanulságot, nem döngöli olvasói fejébe, hogy szeressük egymást és legyünk jó gyerekek. A két ló számára minden érdekes, ami csak a világon van, ami történik velük, amit maguk körül látnak. Tevékenyen részt vesznek a saját életükben, utánozzák a felnőtteket, ötleteik vannak, amelyeket megvalósítanak, így vagy úgy. Ha valamilyen galibát okoznak vagy hibát követnek el, nem állnak le siránkozni, de nem is jön senki, aki kijavítaná helyettük.
Kósza, "akinek a fejében gyakran összekuszálódtak a dolgok", az aktívabb fél; festői ambíciói vannak, vissza akar kerülni a múltba, vagy megfordítani az időt. Általában jó nagy kavarodást okoz maga körül, de ez nem az a fajta szituáció, amikor valaki nekimegy a konyhaasztalnak, és leveri a teáskancsót. Nem, Kósza azért borítaná ki a teát, hogy megnézze, mi van a kancsóban, aztán pedig egyszerre kiabálná, hogy hú, de meleg, és azt is, hogy hú, vajon miért meleg. Csoda pedig igazi jó testvérként megy utána mindig, próbálja kihúzni a csávából. Persze ő se sokkal tapasztaltabb, talán csak higgadtabb kicsit. A Kósza okozta bonyodalmakat aztán kettőjüknek közösen kell megoldaniuk. A falra kent festék falra kent festék marad, és ha az összes pizzát megették az étteremben, nem terem ott csodás módon másik, de nem is tanulnak meg hirtelen sütni-főzni. Olyan szabályokhoz kell alkalmazkodniuk, amik addig ismeretlenek voltak számukra, most viszont sürgető, már-már fenyegető valósággá váltak. Az ok-okozat, a cselekedetek és következményeik összefüggései nem elvi, hanem gyakorlati oldalukról mutatkoznak meg: az ostoba vevőnek nem kell havat eladni, nem azért, mert ez csúnya dolog, hanem amiatt, mert ha a nyakába olvad, visszajön reklamálni.
A két ló azonban nem csak ügyessége vagy agyafúrtsága miatt képes megbirkózni az eléjük kerülő problémákkal. Kielégíthetetlen kíváncsiságuk egyfajta könnyed játékossággal párosul: fel akarják fedezni a számukra még idegen világ törvényeit és szabályait, de nem akarnak hasonulni hozzá vagy megfelelni neki, csak amenynyire feltétlenül szükséges. "Állatságukat", eltérő nézőpontjukat amennyire csak lehet, igyekszik megóvni a könyv szerzője. Friss, ártatlan világnézetük gyakran fantasztikus nyelvi humorban mutatja meg magát. Ez a humor az, ahol igazán tetten lehet érni a kétfajta írói vagy szerkesztői attitűdöt: az apáét, aki a meséket mondta, és a maga felnőtt cinizmusával alkot, és a fiúét, aki még nem cinikus, viszont lenyűgözően pofátlan. A kétfajta nézőpont másutt észrevétlenül egybeolvad, viszont éppen ez a kettősség teszi lehetővé, hogy a könyv finom és utánozhatatlan egyensúlyt teremtsen dogmatikus és empirikus, kötelesség és játék - felnőtt és gyermeki látásmód között.
Pozsonyi Pagony, 2007, 103 oldal, 2300 Ft
