Könyv

Második regénye jelent meg magyarul idén az 1947-ben született katalán szerzõnek. Míg az 'méltósága (1991, magyarul 2002) egy 18. század végi furcsa krimi, ahol épp csak az nem derül ki, ki a gyilkos és miért, addig az új regény (1996) vegyes mûfajú. Egyszerre egy családregény vége, emlékiratok könyve, történelmi regény, eszmetörténet, szerelmi vallomás, fiktív konfesszió és gyászbeszéd.

Most kivételesen nem válaszolom meg, mi a magyar (rút, sybarita váz, állítja az idegen szívű költő), a franciáról is csak annyit mondanék, hogy szokás őket a formával, az ahhoz való szenvedélyes és kimunkált viszonnyal, ha nem is azonosítani, de hírbe hozni; meg még a szerelemmel is, de ettől most hely, idő és szerelem hiányában tekintsünk el.

Maxim Biller: Esra. Szerelmes regény, egy estés olvasmány. Nem "nagy irodalom", ám ezen nem érdemes bosszankodni. Az a két hölgy - anya és leánya - sem ezen bosszankodott, akik személyiségi jogaik megsértése miatt beperelték a szerzõt. Egyikük, kell-e mondani, Esra modellje volt. A per vége a regény betiltása lett: a jog gyõzedelmeskedett az irodalom fölött.

n Illõ, hogy szójátékos címmel hódoljunk Marc Martinnak. Tette bámulatra méltó: francia anyanyelvû létére írt magyarul egy könyvet (talán regényt, de ez nem biztos), és ebben olyan fokú nyelvismeretrõl tett tanúbizonyságot, melytõl mindenkinek leeshet az álla. Ám a dolog korántsem merül ki ebben; legyen bármily valószerûtlen és voltaképpen zseniális is e teljesítmény, önmagában nem lenne több fantasztikus attrakciónál, hisz a szellem jelenléte nélkül a szöveg nem más, mint puszta tour de force.

A költõi szemlélet egyik jegye, hogy mindenütt összefüggést vél felfedezni, sõt teremteni. Takács Zsuzsa költészete régtõl fogva arról gyõzött meg, hogy életünkben egyre több dolog keresi egymást, az összefüggõ tapasztalatok felszabadítanak és maguk alá gyûrnek, és a legfontosabb útelágazáshoz akkor érkezünk meg, ha egymáshoz tudjuk kötni életünk végét és az elejét. Ez a folyton ismételt tükrözés ebben a kötetben komor tónusban zajlik: tartópillérek roppannak meg, árnyékba borulnak a részletek, s e katolikus rokokó olyan katakombává változik, amelyben legfeljebb mások hitét, hiteknek hitét õrzi az ember, s csupán emlékek mögötti remény visszfényét találja.

Érdekes helyzetben találja magát az, aki a politikai filozófia területén ügyködik. Míg mondjuk az ontológia vagy a metafizikai kérdések szakértője csak ritkán kerül a szélesebb értelmiségi közvélemény ítélőszéke elé, addig a politikai filozófusokkal néha megtörténhet ez a malőr: nem szaktudományos, a diszciplína fogalomrendszerén, szótárán és viszonyítási keretén kívül esõ reflexiókat is kiválthat munkájuk.

Azon kívül, hogy hosszú élete végén ágyban halt meg, minden másban a szörnyű 20. század tipikus gyermeke.

Meghalt egy nagy festõ. Kevesen ismerték, még kevesebben ismerték fel benne a rendkívülit, a kivételest. Az utolsó volt azok közül, akik a mesterséget halálosan komolyan vették. Nagyon korán, már gyerekkorában eldöntötte, hogy a legnagyobbakkal méri magát.

Remek történeti összefoglalókat jelentetett meg egy kötetben az Osiris Kiadó: a két munka a sziú indiánok históriáját, kultúráját idézi meg.

Jókai Mór halálának 100. évfordulója alkalmából beszélgettünk egyik legkiválóbb ismerõjével és rajongójával az író életmûvérõl.

A keserves lelkiismeret-teremtés, az illegális érzések, az önbüntetõ szembesülések és megnyerhetetlen reményfutamok könyve. Egy halott beszélõ helyzetben. Egy élõ, aki csak a nap huszonötödik órájában tud nevetni. A némaság paralízise, a némaságé, amely ordításnak hallatszik. A makacs gátlások könyve, a mozsár legmélyebb hangja, egy szudétamagyar vagy egy harmadik nemû halandó, azaz egy kirekesztett lény vallomása (ez az alig-beszéd, ez a szenvedélyes értelemtagadás, úgy tûnik, párbeszéd a távollévõkkel, akik egykor éltek).

Egy átlagos magyar rím két szótagra terjed. Vegyük olybá, hogy a két magánhangzó a rím két szeme. Egészséges szempár néz ránk, ha ezek megegyeznek. Az arc, amelybõl ránk néznek, persze különbözõ. Lehet pufók, lehet beesett, aszerint, milyen mássalhangzók közül néznek. Ha ezek is azonosak, akkor a rím tiszta. Ha csak hasonlók, akkor asszonánc. Kegyed nem tudja, mi az asszonánc? Eriggyen, és olvassa el Arany alapvetését: Valami az asszonáncról. Nekünk most nem ez a dolgunk, hanem a kancsalság. Ha csak kicsit különbözik a két magánhangzó, mondjuk, az egyik a, a másik o, akkor az a rím még alig kancsal, a tekintet inkább csak hamiskás. De ha az egyik mély, a másik magas hangrendû, az már, vélhetnénk, igazi kancsal rím. Zafir-zefir, fél hat-félhet (mindkettõ Kosztolányitól).

Az amerikai stílusú médiapoli-tizálás hazai térnyerésének egyik mellékterméke a kommunikációs szakember, pontosabban: a politikai kommunikációról magyarázó, médiában mutatkozó közszereplõ. Lehet inkognitóban lévõ pártkatona vagy a "média" nevezetû gumicsontban témára lelõ középkategóriás bölcsész, a lényeg, hogy percenként többször is használja a "kommunikációs defenzívába kényszerült" és a "neki sikerült tematizálnia a közbeszédet" fordulatokat. Még egy segítség az azonosításhoz: az ilyen elemzõk a közvélemény-kutatási eredmények hibahatáron belüli ingadozásában is a pártok társadalmi támogatottságának apró átrendezõdését látják, ezzel bizonyítva, hogy gõzük sincs a kommunikáció- és társadalomkutatás módszertanának alapjairól. Pedig a kommunikációelmélet ma már egy többé-kevésbé önállónak tekinthetõ szaktudomány, bõ fél évszázados múlttal, saját kánonnal, zsargonnal és axiómákkal. A terület magyar nyelven hozzáférhetõ, egyébként több mint gyér szakirodalma a közelmúltban egy fontos klasszikussal gyarapodott, Denis McQuail A tömegkommunikáció elmélete címû, több mint két évtizede íródott, de máig érvényes és jól használható alapmûvével.

Kosáry Domokos tanár úrnak teljesen igaza volt. Azt mondta BraudelrõlÉ Na, nem, mindehhez ma már kell némi magyarázat és bevezetõ.