Mint annyi jelentős lengyel figura - Mickiewicz, Slowacki, Norwid, Pilsudski-, ő is az akkor Oroszországhoz tartozó Litvániában született lengyel úrként, s szinte csak a jó szerencsén múlt, hogy nem lett családjával együtt orosz-szovjet alattvaló. Képzeletvilágában végig a legerősebb maradt a litvániai gyerekkor hatása, gondolatilag azonban elsősorban negatív értelemben: itt tanulta meg, hogy a "romlatlan" Természet közönyös az ember iránt. (Erről szól két regénye közül az egyik, Az Issa völgye, amelyik ezt a boldog gyerekkort próbálja metafizikai távlatba állítani - némileg unalmasan, nem sokban különbözve a hasonló típusú nosztalgiázásoktól, mondjuk Szép Ernő hajdúszoboszlói gyerekkorát felidéző emlékeitől.)
Iskolába az átlátszó csellel Lengyelországhoz csatolt Vilnában járt. Itt végzett jogot a Báthory István lengyel-litván uralkodó által alapított ősi egyetemen, s itt, a "végeken" jelent meg első verseskötete 1933-ban, amelyre erősen felfigyeltek a varsói centrumban is. Vilna Európának még ezen a sok furcsaságot látott felén is különleges hely volt akkoriban. A Litvánia kellős közepén fekvő várost - amelynek elcsatolása miatt a litvánok egészen 1938-ig Lengyelországgal hadiállapotban lévőnek tekintették magukat, s alkotmányukba foglalták, hogy Vilnius továbbra is az ő fővárosuk - felerészben lengyelek, felerészben pedig zsidók lakták. A két világ között nemhogy átjárás, de érintkezés, egymás tudomásulvétele sem volt. Milosz maga panaszolta, hogy "észak Jeruzsálemének" azt a virágzó jiddis kultúráját, amely ott volt az orra előtt, jóval később, már élete második felében könyvekből, Amerikába kimentett romjaiból kellett megismernie - már azt a keveset, ami megmaradt belőle. A zsidóságot aztán a németek pusztították el, a lengyelséget pedig a háború után a litvánok szorították ki - mára majdnem teljesen - a városból. Itt, a nacionalista gyűlöletek és a másság lekezelésének légkörében lett Miloszból européer. "Undorodtam a nacionalistáktól; kártékony hülyéknek tartottam őket, akik ordítozással és a nemzetiségek közötti gyűlölet szításával hárítják el maguktól a gondolkodás kötelességét" - írta később visszaemlékezve. Avantgardista baloldaliságból, hívő katolicizmusból és előítélet-mentes európaiságból kikevert világnézete megszilárdításához sok erőt adott neki nagybátyja, az akkor is, azóta is félig elfeledett, ugyanakkor a legnagyobbak között számon tartott francia költő, O. V. L. de Milosz, aki lengyel nemesként, litvánul egy szót sem tudva vállalkozott a lengyelekkel ellenséges Litvánia párizsi diplomáciai képviseletére az első világháború után. (Mindketten irtóztak a "nacionalista vámpírtól", de mindkettőjükben élt valami abból a tévhitből is, amiben a mégoly jó szándékú lengyelek többségével osztoztak, hogy ugyanis az 1795-ben felosztott lengyel-litván nemesi köztársaságot a litvánok is szerették, s visszavágyják. Ennek az illúziónak morzsái még Milosz és barátja, Tomas Venclova litván költő Vilnáról-Vilniusról szóló 1975-ös levélváltásában is felfedezhetők.) Nem csoda, hogy a költőnek a harmincas évek végén baloldalisága miatt majdhogynem kiutasítva, szinte menekülnie kellett Vilnából. Varsóba ment, a háború alatt részt vett az ellenállás kultúrmunkájában, azután pedig washingtoni és párizsi kultúrdiplomataként testközelből élte át, hogyan lesz a háború után Közép- és Kelet-Európából a szovjet birodalom külbirtoka. Erről szól Milosz másik, 1953-ban (először franciául) megjelent regénye, A hatalom megragadása, amelynél azóta se írta le senki pontosabban szépprózában az 1945-ös korfordulót, s amelyhez csak az ő ugyanerről szóló esszékötete, A rabul ejtett értelem mérhető. A regény főhőse nem tudja elviselni a kezdődő szovjet valóságot, s disszidál. Szerzője ezt 1951-ben tette meg. Először Párizsban telepedett le, majd 1960-ban Berkeleyben, ahol az egyetemen szláv irodalmakat adott elő. A rendszerváltás után, már nyugdíjasként, de szellemi erejét megőrizve, Krakkóban vett lakást, s az év nagyobbik részét ott töltötte.
Költészete nem élménylíra, verseiből nem olvasható ki a Czeslaw Milosz nevű ember élete, az, hogy felesége volt, gyermekei. Műve mégis tipikusan modern: olyan út, amelynek egyes állomásai sorra megsemmisülnek, emlékké foszlanak, elvesztik érték- és létalapjukat. A költő feladata nem más, mint ezzel a pusztító folyamattal szembeszállva az igazság és igazságosság garanciáit jelölni ki embertársainak. Milosz kivételesen szerencsés volt a tekintetben, hogy versei közösséget-közönséget találtak: a szocializmus idején kéziratban, szamizdatban terjesztett írásait tömegek olvasták otthon, s teljesen természetes volt, hogy a független Lengyelországban az ő költői hitvallását írják a Gdanskban agyonlőtt munkások emlékművére: "Emlékezik a költő, / Megölheted - helyébe újak lépnek. / Mind írva lesznek tettek és beszédek." (Csordás Gábor fordítása) De másutt is visszaadta a költészet erejébe vetett hitet - legalábbis egy időre. Amerikában már 1980-as Nobel-díja előtt is zsúfolt termek előtt zajlottak költői estjei, s Nobel-díja az egész régió lírájának csinált utat: Szymborska és Seifert nélküle aligha kapta volna meg e kitüntetést. A rendszerváltás persze e tekintetben is változást hozott: mint a világon mindenütt, a köl-tészet olvasótábora leszűkült, s Milosz egy újabb kötetének a címét - Útszéli kutyuska - már magára is érti. Lírája marad, mint minden nagy költészet: az élet, a világ értelmét firtató buta, nagy kérdésekre adott, kételyekkel teli bölcs válasz.
