Második regénye jelent meg magyarul idén az 1947-ben született katalán szerzõnek. Míg az 'méltósága (1991, magyarul 2002) egy 18. század végi furcsa krimi, ahol épp csak az nem derül ki, ki a gyilkos és miért, addig az új regény (1996) vegyes mûfajú. Egyszerre egy családregény vége, emlékiratok könyve, történelmi regény, eszmetörténet, szerelmi vallomás, fiktív konfesszió és gyászbeszéd.
A regény három mottója (Joan Margarittól, Evelyn Waugh-tól, illetve Alban Bergtõl) egy irányba mutat: a jelenbõl a múltba, és ezt ismétli az elsõ mondat is: "Jóval a történtek után, ahogy ott ültem a fekete szemû,
bársonyos bõrû
Juliával szemközt, azon töprengtem, pontosan mikor is futott vakvágányra az életem." Túl egyszerû lenne azt állítani, hogy a következõ 550 oldal erre ad választ: egyrészt sokkal többrõl szól a könyv, másrészt természetesen nem kapunk feleletet.
Az alaphelyzet szerint az elbeszélõ váratlanul elhunyt barátjáról mesél kolléganõjének, az említett Juliának. A regény fõszereplõje az elbeszélõ, aki az íróhoz hasonlóan 1947-ben született, tehát a Franco-diktatúra utolsó idõszakában eszmélt. Az eszmélet persze erõs szó: magánéletbeli félszegségek, megfelelni vágyás, kamaszos lázadás és örökletes sodródási hajlam viszi a lázadás irányába. Ez a kallódás nemcsak rá, egész nemzedékére jellemzõ - korosztálya többi tag-jának sorsa is mutatja: nincs jó választás, sokszor választás sincs. Rosszkor született generáció, és a szörnyûségek elmúltával sem találja a helyét (ilyenkor döbbenünk rá, mennyire nem egyedi a mi közép-európai sorsunk). A szörnyûségek okozója persze legalább annyira a lázadók sztálinista, módszereiben is bolsevik pártja, mint az egyre töttyedtebb fasiszta diktatúra vagy épp a Gensana család számos örökletes belsõ ellentéte - de nem Miquel Gensanának hívnák az elbeszélõt, ha kívül keresné a kudarc okait. A történelem mint körülmény van jelen, s ha nemzedéki kudarcról beszélünk, annak oka, hogy a regény fiatalabb nemzedékének tagjai céltudatosabbak és sikeresebbek, bár (vagy tehát) nem értenek semmit az elõttük járók bajaiból. A mû alaphelyzete azonban épp az, hogy ezeknek a fiataloknak próbálja Miquel magyarázni a bizonyítványát.
Hasonlóan a család elõzõ nemzedékeihez, Maurici bácsihoz, aki Miquelnek mesélt. Minden elbeszélõ csak magáról tud beszélni, a mesélésben pedig van valami mágikus: az elbeszélés teremtõ, sorsformáló erejû, olyannyira, hogy nemcsak a genealógiát lehet átírni (a Gensana családról három is szerepel a könyvben), hanem a sorsot is. Fikció és valóság tehát keveredik és egymásra hat.
A regény mégis az elhallgatásról, a kibeszélhetetlenségrõl szól. Nem is mindig világos, mit mond ki Miquel, mennyi a belsõ monológ. Bolósról, a balesetben vagy gyilkosságtól meghalt barátról alig tudunk meg valamit, amit pedig igazán megtudunk - hogy miért nem lett soha olyan szoros Miquelhez fûzõdõ barátsága, mint hajdanán -, épp abból tudjuk meg, amirõl nincs szó. A dolgok egymás utáni, kronologikus elmondása bár belsõ "rendrakásnak" alkalmas, nem ad ok-okozati gondolatmenetet. Ami Miquelre igaz, maximum parabolaként érvényes másra. De igaz-e Miquelre, Maurizire, Pilar nagymamára és a többi Gensanára mindaz, ami kimondatik? Mi az aurisztosz titka - kérdezhetjük az elsõ rész címével.
Mindettõl Cabré még lehetne közepes vagy gyenge író is. Hogy nem az, az egyrészt a részleteknek köszönhetõ: a finom iróniának, a félszavas jellemzéseknek, az állandó elbeszélõváltó írásmódnak, a szereplõk hitelességének. Másrészt Cabré elõzõ regényébõl is ismert elhallgatástechnikájának. Nem kell detektívnek lenni, hogy megtaláljuk Bolós gyilkosát. De nem is keressük, mert nem befolyásol semmit, különösen nem a múltat. Másutt is felfejtheti az ok-okozati viszonyokat, aki akarja, aki a krimit szereti - ezt Cabré ránk hagyja. Amikor pl. a magányos Miquel felszed egy utcalányt, akirõl utóbb kiderül, hogy transzvesztita, egy szóval se kell kimondani, hogy Maurici bácsi emléke is szerepet játszik abban, ahogy a jelenet folytatódik. És azt se kell a szájunkba rágni, miért tagadja meg Miquel a szülõházát Julia elõtt. Sapienti sat.
Harmadrészt (és számomra mindenekfelett) a szerkesztési bravúr teszi mestermûvé Az eunuch árnyékát. Alban Berg Hegedûversenye ugyanis nemcsak a mottó és a negyedik fejezet cselekményének része: a regényszerkezet megegyezik a Hegedûverseny struktúrájával. Két rész, kétszer két fejezet, zenei címekkel,
a hegedûversenyhez hasonlóan
kevert mûfajjal, zenei idézetekkel. Mindez úgy valósul meg Cabré mûvében, hogy egy percig sem érezzük erõltetettnek, mesterkéltnek. És a végére bachi tisztasággá, fájdalmas õszinteséggé, igazi tragédiává tisztul az elõzõ részek kissé kaotikus világa. Nem requiem, kantáta, végén korállal, egy angyal emlékének.
Mirõl szól tehát Az eunuch árnyéka? Bergrõl? Bachról? A múltról? Rólunk? Kudarcainkról, kihagyott, elvesztett lehetõségeinkrõl? Vagy egyszerûen a halálról? Erre éppúgy nem tudunk pontos választ adni, mintha Berg Hegedûversenyérõl kérdeznénk ugyanezt.
Mesterházi Gábor
Európa Könyvkiadó, 560 oldal, 2600 Ft