Illõ, hogy szójátékos címmel hódoljunk Marc Martinnak. Tette bámulatra méltó: francia anyanyelvû létére írt magyarul egy könyvet (talán regényt, de ez nem biztos), és ebben olyan fokú nyelvismeretrõl tett tanúbizonyságot, melytõl mindenkinek leeshet az álla. Ám a dolog korántsem merül ki ebben; legyen bármily valószerûtlen és voltaképpen zseniális is e teljesítmény, önmagában nem lenne több fantasztikus attrakciónál, hisz a szellem jelenléte nélkül a szöveg nem más, mint puszta tour de force.
A kötet sokkal több ennél. Mert Marc Martin (persze az író meg-nevezése is gondot okoz, hiszen olyannyira elmagyarosodott, hogy szerzõként is a Martin Márk néven szerepel a címlapon, ahol a Marc - amolyan derridai módon - át van húzva egy tollvonással) hihetetlen, egészen öngyilkos (pontosabban éngyilkos) kockázatot vesz magára, és ez emeli messze az utóbbi évek általam ismert vállalkozásai fölé a kötetet. Vállalkozást írtam, mert a könyv valamiként több mint irodalom, és ez persze gyengesége is lehetne esztétikailag. A morális-filozófiai-pszichológiai súly és
kockázatvállalás
mintha olykor elnyomná a spontánul áradó mûvészetet, vagy, pontosabban fogalmazva, olyan arányt teremt mûvészet és morál között, mely kedvezõtlenül hat a regényírásra és ezzel együtt az olvasóra.
Egyébként már a kötet kézbevételekor elõállnak a nehézségek. Esett már szó a címlapon áthúzott szerzõi névrõl, mely amolyan dekonstrukciós fakszninak tûnhet a türelmetlenebb olvasó számára. Zavaró lehet az alcím (Vallomások a magyartalanságomról), mert egyrészt fölöslegesen túlmagyarázkodó, másrészt ellenszenvesen tolakodó. (A sárgás-barnás, a Lánchídról készült, a régi fotókat idézõ, elfolyatott címkép meg egyszerûen ízléstelen.) Hogy Nádas Péter melegen ajánló szavait nyomtatták a hátsó borítóra, ez érthetõ, hiszen egy jeles pályatársa segítségével talán jobban eladható a kötet. De ez is mankó, miként Tóth Krisztinának, a kötet szerkesztõjének utószava, mely színvonalában messze alatta marad a költõ lírai megszólalásainak.
És e külsõ mankók mellé maga Martin is elhelyez amolyan belsõ támasztékokat, melyek meglehetõsen szerencsétlenül hatnak. A fejezetek élén álló idegen szövegek, méhészeti szakkönyvbõl idézett passzus, aztán az axolotl nevû békafajtáról közölt leírás, mindezek meglehetõsen suta ábrákkal illusztrálva, legvégül pedig a szecessziós Tichy Gyula (1879-1920) egy 1913-ból származó, fölöttébb ironikus grafikája Leiter Jakabról, aki ugye a nyomda ördöge, vagyis ekként a nyelvi tévesztések rossz szelleme, ami természetesen a kötet lényegét érinti - nos, mindez roppantul elidegenítõen hat. Ráadásul úgy vélem, egészen idegen a kötet alapján rendkívül jó ízléssel megáldott szerzõtõl. És mégis szükségszerûnek látszik az egész illusztrációs, magyarázkodós túlhabzás, hiszen nem más, mint annak jele, miféle ördögi vállalkozásba fogott Marc Martin; olyan tortúrába, melyet külsõ és belsõ mankókkal egyaránt meg kell támasztani. A szerzõ félelme ekkor az olvasó szorongásává válik; és ha türelmesek vagyunk, eltekintünk e mozzanatoktól, és a továbbiakban annak szurkolunk, sikerüljön a minden képzeletet meghaladó feladatvállalás.
Ez pedig nem más, mint az Én újrateremtése az anyanyelv szellemébõl. Marc Martin az európai regény egyik legkétségbeejtõbb kérdésére reflektál: ha a modern regény hõse a tulajdonságok nélküli ember, a pusztán neve betûjelével ellátott K., akkor ezzel maga a szerzõ identitása is kétségessé válik, ha immár nincs kirõl szõni az elbeszélés fonalát, akkor ki az, aki mégis vállalkozik erre? Akkor a szerzõ sem lehet önelégülten biztos a maga identitásában, akkor az õ státusa is radikálisan megrendül. Végiggondolva e kérdést, Marc Martin le-gyilkolta a francia anyanyelvbe és a francia kultúrába végzetesen és eleve elrendelésszerûen beleágyazott Énjét, és a magyar nyelv méhében újrateremtette, újranemzette és újraszülte önmagát. Marc Martin hímnõs narrátor, apja-anyja önmagának egyidejûleg. ' a nemzõ, és õ a befogadó, a megfoganó fél.
Ám ez ismétlés, hiszen õ - ha tetszik, ha nem, és persze neki nagyon nem tetszik - egyszer már megszületett, felnõtt, tagja lett egy családnak, egy nyelvnek és egy kultúrának, egyszer tehát már bejárta az Én megteremtõdésének útját. De most kihúzza vagy felgöngyöli maga alól ezt a bejárt utat, és ellöki magát az úttalan semmibe. Innen a cím sugallata: a járt utat, a születés útját járd be megint, járd be kétszer, és járd be ismét ezzel a felnõtté válás útját is, járd be megint a személyiség, az Én megszületésének összes ösvényét. Légy önmagad, de ne az, akit rád szabtak õseid, légy a magad választotta én! Ám ettõl még nem rendül meg a tapasztalt olvasó. Hiszen hányszor láttuk már kiírni e programot az elmúlt évtizedek mûvészetében! Hányszor fecsegtek és hoztak létre - olykor roppant magas szintû - alkotásokat ennek a gondolatnak a nevében, hányszor kérdõjelezték már meg az individuum egységét és sorsrendelte önazonosságát! A modern mûvészet egyik fõ szólama ez, és Magyarhonban ilyenkor mindig József Attila szép sorait szokás idézni: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat!" De Marc Martin tovább megy, õ azt állítja, az újjászületéshez csakis önmagában moshatja meg az arcát az ember, de olyan önmagában, aki mégis más, azonos is meg nem is a teremtõ Énnel. Új világot kellett hát választani, új közeget, és az irodalomban erre egyetlen lehetõség kínálkozik: a másik nyelv.
Itt megfordultak az irányok és érzületek,
az édes anyanyelv,
a francia, megtagadtatott és mostoha lett, míg a másik, a mostoha magyar édessé vált a teremtésben. A morális cél így mûvészi céllá lett, az egyetlen lehetséges módon megvalósítva a kijelölt feladatot. A tour de force így és csakis így nyeri el magasabb értelmét.
A könyv egyik legfõbb elve az ismétlés. Nemcsak abban az értelemben, hogy megint végig kell menni a járt úton. Az elbeszélõ mániákusan hisz abban, hogy élete voltaképpen ismétlés, másrészt nem õ maga nem az, aki vagy akinek tartja õt a világ: "itt fekszik elõttem a szédítõ bizonyíték, én ugyanis Henri, az anyai nagyanyám, Hélene bátyjának a hasonmása vagyok". Ám kiderül, hogy ez kevés, "Henri" még nem visz ki az anyanyelv összefüggéseinek rendszerébõl; ide több kell, megszületés egy másik nyelvben.
Marc Martin ijesztõ öngyûlölettel vitte végbe élve boncoló munkáját. Az apja (és általában az apai kultúra) ellen írt sorok a legfélelmetesebbek, melyeket valaha is olvastam. A könyv teli szikrázó hasonlatokkal, elmondhatatlan nyelvi erõvel. És mégis: szinte bizonyos, hogy egyszeri vállalkozás marad. Vagyis e könyvvel Marc Martin nem vált magyar íróvá, és nem vált íróvá sem ekként; mert aligha hihetõ, hogy a továbbiakban más magyar nyelvû prózák megalkotásával fogja tölteni idejét. Ezt az utat csak egyszer lehetett megtenni. Ám ez mit sem von le a vállalkozás hajmeresztõ nagyságából.
Bán Zoltán András
Alexandra, Pécs, 2004, 158 oldal, 1999 Ft
