Láncokban táncolni (A Biller-ügy)

  • Nádori Lídia
  • 2004. október 7.

Könyv

Maxim Biller: Esra. Szerelmes regény, egy estés olvasmány. Nem "nagy irodalom", ám ezen nem érdemes bosszankodni. Az a két hölgy - anya és leánya - sem ezen bosszankodott, akik személyiségi jogaik megsértése miatt beperelték a szerzõt. Egyikük, kell-e mondani, Esra modellje volt. A per vége a regény betiltása lett: a jog gyõzedelmeskedett az irodalom fölött.

n 2003 márciusának elején a berlini Volksbühne Vörös Szalonjába, számos irodalmi rendezvény helyszínére hirdették meg a Münchenben élõ, 1960-ban született író és újságíró, Maxim Biller új regényének a bemutatóját. Többen elmés reklámfogásra gyanakodtak, amikor a pénztárnál sorban állókkal közölték: a szerzõ egy másik mûbõl fog felolvasni, mert beperel-ték, és a könyvet nem szabad reklámozni, sem felolvasni belõle. A már boltokban lévõ készletet nem kell visszaszállítani a kiadó raktárába, a további szállításokat viszont - amíg az eljárás le nem zárul - leállítják.

A hír azonban igaznak bizonyult, és a német napilapok már másnap a mûvészet szabadságának megsértését panaszolták. Egy török származású müncheni színésznõ és édesanyja felismerték magukat a regény fõbb szereplõiben, és privát szférájuk megsértésére hivatkozva a Müncheni Tartományi Bíróságnál ideiglenes intézkedést kértek, amelynek következtében a kereskedelemben elérhetõ négyezer példányt rongyosra olvasták a szenzációra éhes olvasók. Személyiségi jogi szakértõk késõbb pontosítottak: nemcsak a privát, de az intim szféra megsértése is fennforog, mivelhogy a regény kimerítõen tájékoztat mind a fiatalasszony szexuális szokásairól, mind anyja depressziójáról és alkoholfüggõségérõl.

Helge Malchow, a Kiepenheuer & Witsch kiadó irodalmi vezetõje a mûvészi szabadság alkotmányos jogára hivatkozva képtelenségnek nevezte az egészet, kezdetben még a bírósági döntés bojkottálását is fontolgatta, annyira biztos volt a dolgában. Ám jogértõ ismerõsök felvilágosíthatták a szerzõt és kiadóját: mivel a szóban forgó személyek nem közszereplõk és nem is népszerû emberek, azaz sem az adófizetõi öntudat, sem pedig a filmes, a sport- vagy a popszcénával szembeni pletykaigény nem indokolja magánszennyesük kiteregetését, bizony, jobb lesz, ha alázatosan meghajolnak a bírósági döntés elõtt. Hogy belátták a helyzet súlyosságát, azt kompromisszumkészségük is bizonyítja. Biller konkrét javaslatokkal állt elõ a per folyamán, két hosszabb részt hajlandó lett volna törölni, a tulajdonneveket pedig kezdõbetûkkel helyettesíteni. Nem sokat ért el vele. A felperesek állítása szerint ugyanis minden, még a legjelentéktelenebb motívum is valóságos, a címszereplõ sziámi macskájától a szereplõk részletesen megírt életrajzáig; az események pontosan ott és úgy zajlottak a valóságban, ahol és ahogyan a regényben - egyedül a személynevek változtak. A bírónõ láthatólag alaposan felkészült, állítása szerint mindössze fél percre volt szüksége ahhoz, hogy az interneten a regényszövegbõl vett információk alapján azonosítsa Esrát mint Ayse Romeyt, aki a nyolcvanas-kilencvenes években néhány német filmben szerepelt, illetve anyját, Lalét, aki a "valóságban" Birsel Lemke alternatív Nobel-díjas környezetvédõ. Beszélhetünk-e tehát fikcióról? - teszik fel a vádlók a költõi kérdést. A perrõl cikkezõ újságírók egyike kifejezetten irodalomkritikusként értékeli a jogesetet, amikor azt taglalja, hogy "a szöveg hétköznapi tónusán kevéssé érzékelhetõ az irodalmiságnak az a magasabb szintje, amely indokolttá tenné a mûvészi szabadság elsõbbségét a személyiségi jogokkal szemben". Legkésõbb ezen a ponton óhatatlanul beugrik az embernek Kafka neve. Ráadásul ironikus módon õ is Prágában született, németül írt, és zsidó volt. Csakúgy, mint Biller.

A per

Júliusban újabb - még mindig nem végleges - döntés született felsõbb tartományi szinten, amely szerint a felajánlott húzásokkal újranyomhatják és kereskedelmi forgalomba bocsáthatják a könyvet; legalábbis addig, amíg a bíróság ki nem mondja az utolsó szót. A következõ körben, augusztusban azonban (az igazságszolgáltatás malmai olykor meglepõen gyorsan õrölnek) ezt a herélt változatot is bevonatták a forgalomból. Az utóbbi, szigorúbb ítéletet meghozó bíróság (Landgericht) az elõzõnél (Oberlandgericht) alacsonyabb helyet foglal el a hierarchiában, ami alaposan megzavarhatta az ügy laikus szereplõinek és megfigyelõinek jogérzékét. Az ítéletet októberben másodfokon helybenhagyták, idén áprilisban pedig az Oberlandgericht is megerõsítette a döntést. 10 000 eurós büntetés terhe mellett véglegesen betiltották a könyvet. Ezután már csak a szövetségi bíróság van hátra - el is mennek odáig, nyilatkozott Helge Malchow, az Esra sorsa tehát még nem dõlt el véglegesen.

Csapdák

A történetben több a csapda, mint elsõ pillantásra látszik. Elõször is két alkotmányos jog ütközik egymással. Az egyik a mûvészet és a vélemény szabadsága, a másik az általános személyiséghez fûzõdõ jog. Ez utóbbi az emberi méltóság, illetve az általános személyes cselekvési szabadság alapjogaiból levezetett jog, és mint ilyen, késõbbi keletû a mûvészi és véleményszabadsághoz fûzõdõ jognál, mindazonáltal a két alapjog egyenrangú. Wolfgang Donsbach médiakutató a Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában felhívja a figyelmet arra, hogy az utóbbi években irányváltás figyelhetõ meg a sajtó- és könyvperekben. Egy 1958-ban meghozott ítélet még olyan értékként értelmezte a véleményszabadság jogát, ami a magánjog területén is érvényes, és erre hivatkozva a mûvészi és véleményszabadságnak szavazta meg az elsõbbséget. Ez a szemlélet változik most gyorsan és radikálisan - állítja Donsbach a médiaperek szaporodását kommentálva. A Biller-ügyet megelõzõen és azzal együtt más könyvek szerzõi is nyilvános személyiségi jogi viták kereszttüzébe kerültek - gondoljunk csak Martin Walsernek A kritikus halála (magyarul: Európa Könyvkiadó, 2003) címû regényére (lásd: MaNcs, 2002. június 13., illetve 2002. augusztus 8.). Mi lehet az oka ennek az irányváltásnak? Több elemzõ - például Eva Inés Obergfell, a szellemi tulajdon jogtudora a müncheni egyetemen, aki hosszabb elemzõ cikket szentelt a témának egy irodalmi lapban - úgy véli, a joggyakorlat csupán megpróbál ellene hatni a médiumok növekvõ agresszivitásának és az outing elburjánzásának, magyarán: védeni igyekszik az egyént a másik egyénnel szemben. Ettõl persze a dolog ellentmondásos-sága mit sem csökken. Wolfgang Donsbach ráadásul felhívja a figyelmet arra, hogy a médiaper a legdinamikusabban fejlõdõ iparággá vált a jogászok körében, így közös anyagi érdek vezérli a védõket és ügyfeleiket, hogy ahol csak lehet, pert indítsanak.

Pontosítsunk: e cikk tárgya nem a tényfeltáró újságírás, nem is a tényirodalom. Ezek azok a kategóriák, ahol a tények - és a vélemények - tisztelete hagyományosan elvárható a szerzõtõl és tollhegyére tûzött felebarátjától egyaránt. De hogyan alkalmazható a személyiséghez fûzõdõ jog védelme a fikció esetében? 1968-ban, amikor a Mephisto címû regényt betiltották, a címszereplõ modelljéül szolgáló Gustav Gründgens és Klaus Mann jogait mérlegelve a bíróság a következõt sütötte ki - és az indoklásnak ez a része nyilván aranyszabály volt a Biller-ügyben hozott ítéletnél is -: azt kell megvizsgálni, mennyire sikerült elidegenítenie a szerzõnek a mûben megformált alakot a modelljéül szolgáló, történetileg létezõ személytõl. Ha el tud szakadni a személyes-intim részletektõl, és az "eredeti" inkább általánosságban, objektiváltan jelenik meg a figurában, akkor a szerzõnek nem kell tartania az igazságszolgálta-tástól. Csakhogy nincs az az okos lány, aki ennek a Mátyás királynak meg tudna felelni. Már a Mephisto-ítéletet ellenzõ bírák rámutattak, mennyire ellentmondásos a szerzõvel szemben támasztott elvárás: egyrészt szemére vetették, hogy túlságosan kevéssé idegenítette el Gründgenstõl regénybeli megfelelõjét, másrészt viszont azzal vádolták, hogy olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyek nem voltak jellemzõk rá. Vajon Biller volt barátnõje mit szólt volna, ha Maxim, mondjuk, nagy fenekû lengyel bébiszittert csinál belõle? Merthogy magára ismert volna abban a figurában is, az biztosra vehetõ.

Biller, az akcionista

Az ügy igazi abszurditása abban rejlik, hogy a bíróság az ítélet indoklásakor "alkalmazott irodalomtudományt" mûvelt, ráadásul szakértõk bevonása nélkül. Az irodalom és a valóság viszonyának értelmezésekor olyan eredményre jutott, ami nem sok jóval kecsegtet az írótársadalom számára. Az indoklás szerint az Esra "kváziéletrajz, a regény címkéjével ellátva". Azaz: más van az etiketten, mint a dobozban - mi, olvasók is be vagyunk csapva. Ám amíg a bíróság irodalmi fogyasztóvédelemmel foglalkozik, és fiktív szöveget életrajzként olvas, magát az írót ennek az ellenkezõje érdekli: a szerzõ és az el-beszélõ én identitásának egymásba játszatása, történelmi események és személyek megjelenítése a fikcióban. A mûvészi alkotás szabadságáért az író és az olvasó közti szerzõdés szavatol, amely egyidõs a regénnyel, és amely szerint a fikció nem a szöveg sajátosságaiból kivonható valami, hanem konvenció. Úgy tûnik, az olvasó most felborítja a szerzõdést, azzal vádolva a másik felet, hogy az túl meszszire ment a szerzõdésben foglalt jogainak gyakorlásában.

Biller esete különösen kényes. Írt ugyanis egy nem túl izgalmas történetet, amelyben fárasztóan sorjáznak egy kilátástalan kapcsolat huzavonái, konyhapszichologizálása olykor nem képes felülmúlni egy délutáni kibeszélõshow színvonalát. Regényének tétje azonban - és ezt a könyv számos helyén már-már szájbarágósan deklarálja - éppen a referenciális olvasat nyulának kiugrasztása a bokorból. Az õ elsõ számú "rossz" olvasója ráadásul az a nõ, akit évekig reménytelenül próbál meghódítani: a regénybeli Esra a kapcsolat elején, egy szeretkezés kellõs közepén kategorikusan megtiltja szerelmének, az írónak, hogy megörökítse õt. Az olvasónak olyan érzése támad, hogy a regénybeli kapcsolat erotikája a titkolózás és a kitárulkozás konfliktusából táplálkozik, kifinomult szado-mazo játék tanúi lehetünk: a rejtõzködni kívánó szeretett nõ viaskodik az önfeltárást írói és életprogramként valló szeretõvel.

Maxim Biller évekig újságíróként dolgozott, mielõtt elsõ elbeszéléskötete megjelent, és ma is a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung kolumnistája. Egy tévéinterjúban hangsúlyozta, hogy nem lát éles határvonalat bizonyos zsurnaliszta mûfajok és a fikció között. Mindkettõ attól izgalmas, hogy szerzõje végsõ soron önmagát kutatja, meg persze a másikat. Azt, hogy mitõl váltunk azzá, akik vagyunk. Ez szimpatikus program, persze kissé egyoldalú, de Biller nem megy a szomszédba némi provokatív túlzásért, ha igazát akarja bizonyítani. Az Esrában vélhetõen korábbi konfliktusainak tanulságát szûrte le, és mintegy elõremenekülve az érin-tettek haragja elõl, "a kulcsregény kulcsregényét" írta meg, õ legalábbis így fogalmazott. Amikor a regénybeli elbeszélõ, Adam kijelenti: Prágában születtem, zsidó vagyok és Münchenben élek, akkor Biller nagyjából kijelöli az olvasó számára az eligazodási pontokat, és egyúttal felkínálja neki a regény nem fikcionális olvasásának lehetõségét. Természetesen csak idézõjelben, mert a mûfaji megjelölés regény, az impresszumban pedig ez áll: valamenynyi szereplõ kitalált személy, bármilyen hasonlóság élõkkel vagy holtakkal a véletlen mûve.

A regénypoétikai spekulációk egyetlen kérdésbe torkollnak: de miért kellett betiltani? Mi lett volna, haÉ? Ha nem hozzák meg az ítéletet, amely szolidaritási akciók és vészharangkongatások sorát indította el, valószínûleg elindult volna a könyv befogadásának normális menete, és az Esra minden hibája, esetlegessége, kiforratlansága bírálat tárgya lett volna. A politikai korrektség generálszószába viszont, ha nem vigyázunk, egyszerûen belefullad az irodalom.

Nádori Lídia

Német könyvperek

Klaus Mann Mephisto címû regényébõl lett a leghíresebb német irodalmi per. 1964-ben Gustav Gründgens fogadott fia fordult bírósághoz, mert a náci korszak híres színésze felismerhetõ volt Hendrik Höfgen figurájában. A hosszasan húzódó per végén, 1971-ben a könyv a szövetségi alkotmánybíróság elõtt is megbukott. Hogy ma mégis olvasható, az a Rowohlt kiadónak köszönhetõ, amely az ítéletet ignorálva 1981-ben zsebkönyvkiadásban mégis megjelentette. Akkor már senki nem indított pert a kiadó ellen.

A szövetségi bíróság 1982-ben hozott ítélete szerint az áruházlánc-tulajdonos Helmut Hortennek a mûvészet szabadsága jegyében el kell viselnie, hogy F. C. Delius a Moritat auf Helmut Hortens Angst und Ende (Moritás Helmut Horten félelmérõl és haláláról) címû regényben nyíltan támadja õt. Holott, mint látjuk, még a nevét sem változtatta meg.

1984-ben Gerhard Lampersberg zeneszerzõ, Thomas Bernhard egykori barátja és munkatársa magára ismert a Holzfällen (Irtás) egyik szereplõjében, Auerspergerben, és peres úton elérte a regény ausztriai betiltását. Bernhard - a tilalom feloldására reagálva - azt követelte, hogy Ausztriában vonják ki könyveit a forgalomból. 1985. augusztus 23-tól újra forgalmazták könyveit. Lampersberg 1985. február 8-án elállt a pertõl.

Birgit Kempker Als ich zum ersten Mal mit einem Jungen im Bett lag (Amikor elõször feküdtem le egy fiúval) címû, 2000-ben megjelent könyvében a szóban forgó fiú neve kereken 300-szor fordul elõ, és noha négy irodalomtudós bizonyította a mû fikcionális jellegét, Kempkernek 5000 DM kártérítést kellett fizetnie, a könyvet pedig betiltották.

Tavaly szeptemberben 250 000 eurós pénzbüntetés terhe mellett megtiltották Alban Nikolai Herbstnek (alias Alexander von Ribbentrop), hogy Meere (Tengerek) címû regényébõl felolvasson vagy felolvastasson. Herbst azóta saját honlapján nyilvánosságra hozta az ítéletet, amely a könyveladást egyelõre nem érinti. Egykori élettársa perelte be, mert személyiséghez fûzõdõ jogaiban érezte sértve magát.

Reinhard Liebermann Das Ende des Kanzlers - Der finale Rettungsschuss (A kancellár vége - Az utolsó lövés) címû krimije egyenesen Gerhard Schröder haragját vívta ki. A Hamburgi Legfelsõbb Tartományi Bíróság ítélete szerint idén júniustól nem terjeszthetik.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.