Magyar Narancs: Emlékszel, mikor kezdtél Jókait olvasni?
Szabó Magda: Inkább azt kérdezd, hogy mikor kezdtem el olvasni. Nálunk senki se volt normális, hála istennek. Apám Adyval járt együtt jogakadémiára, anyám okleveles tanítónõ volt - ezt ismerhetni a Régimódi történetbõl -, nálunk a betû még jobban hozzátartozott az élethez, mint a kenyér. Fõzni máig nem tudok, nem olyan volt az életem soha, hogy abba beleférjen bármi. Nem értek én semmihez, csak az íráshoz.
MN: Jókai kalandos ifjúkora, magánéletének fordulatai azóta is anekdotaszámba mennek. Mit használt fel ezekbõl az írásaiban?
SZM: Az író mindig kettõt fejez ki egyszerre. Az egyikrõl nem tud. ' azt hiszi, hogy azt a századot vagy azt a korszakot, amit választott, azt fejezi ki. De közben megteszi a maga legszemérmetlenebb önvallomását. Énszerintem Jókai gondolatban világéletében Berend Iván volt. Függetlenül az életútjától. Ami nem volt olyan csendes, mint ahogy azt néhányan állítják, fõképpen akkor, amikor Petõfi életéhez, az õ forradalmár lelkületéhez hasonlítják Jókai egyéniségét. Miközben éppen ez a Petõfi akarta megakadályozni Jókai házasságát. Pedig akkorára Laborfalvy Róza már ünnepelt színésznõ volt, a Svábhegyen lakott egy villában. Bejáratos volt Vörösmartyékhoz. Csak nem gondolod, hogy Vörösmarty és Csajághy Laura akárkit beenged? Miért féltette annyira Petõfi Móric úr erkölcseit? Igaz, Petõfi színész volt, és tudta, hogy élhetnek a színésznõk. Azt is tudta, hogy Rózának egy elõkelõ nevelõintézetben van elrejtve a törvénytelen kislánya. Rábeszélésére meg is látogatta õt Jókai, rosszul is lett, annyira, hogy le kellett fektetni. Erre viszont Jókainak kellett volna felkészülni. Hogy Rózáról nem tételezte föl, azon nem csodálkozom, mert azok az angyal nõk, akik az õ regényeiben is elõfordulnak, ilyenek voltak. És miért ne szeretett volna bele Róza? Nem fogod elhinni, milyen gyönyörû férfi volt. Amilyen Leslie Howard az Elfújta a szélben, úgy képzeld el Jókait: szõke volt és égszínkék szemû.
MN: De az hogy lehet, hogy valaki ekkora és ilyen változatos életmûvet létre tudjon hozni? Az a legenda járja, hogy Jókai nem javított, nem törölt írás közben.
SZM: Persze, hiszen ráparancsolt a Róza. Hat órakor ott kellett ülnie az íróasztalnál. A szerzõdése úgy kötötte õt az újságokhoz. Róza akkor már nem játszott. Mikor Jókai 40 éves, akkor Róza 50, már a nagyanyját se játszhatja. A kõszívû ember fiai pedig csak az 50-es években születik. Csak akkor mer a szabadságharcról ilyen magasztos hangnemben szólni. Korábban elintézte volna a cenzor. Ami nálunk mindig mindent megmosdatott, megfésült. Kinek kell az? Menekülni így is kell: Jókai Tardonán bujkál a szabadságharc bukása után, és Róza az, aki megszerzi neki a menlevelet - ami szintén benne van az életmûvében, a Politikai divatokban, ha jól emlékszem.
MN: Elválasztható Jókai nemzet iránti elkötelezettsége a korától? Mitõl függ ez, a történelmi idõszaktól vagy a személyiségtõl?
SZM: Ne felejtsd el, hogy ebben a korban alakult meg az Akadémia, amelynek az a feladata, hogy megteremtse és ébren tartsa a nemzeti önállóságot. Az írónak is van egy ilyenfajta pedagógiai szerepe. Jókai ma biztos egész másképpen csinálná, amit csinált, de ez egy más korszak. Ez a mostani nemcsak Jókai miatt nevezetes esztendõnk nekünk, hanem most kell összeszedni magunkat, hogy meg tudjuk tartani Magyarországot épen, nyelvével, meséivel, történetével együtt. Mindig kettõt kell lépnünk egyszerre, egy európait és egy magyart. Mi bevisszük a mi nemzeti kincstárunkat, bevisszük Jókait is. Csak örülhetnek, ha a sok gyilkosság és pederasztia helyett régi történeteket kapnak. Igen, lehet, hogy azok mai szemmel naivnak tûnnek, de hát akkor miért szeretjük annyira a Bovarynét? Elvégre ma már az a csoda, ha valaki nem Bovaryné.
MN: Ezek szerint számon tartják Jókait a nemzetközi könyvpiacon?
SZM: Nem tudom. Nem járok könyvtárba külföldön. De Jókait a 19. század végén ismerte minden francia nõ, hiszen, miután kibékült Ferenc Józseffel, hogy úgy mondjam, szobatiszta lett, õ képviselte Magyarországot az elsõ világkongresszuson Párizsban. A látogatása után akkora kultusza van Franciaországban, ami máig kivetíti a sugarát. Ha én a francia zöldségesnek mondom a piacon, hogy Proust, azt hiszi, tüszkölök. De ha egy francia írónak azt mondom, Jókai, talán nem emlékszik minden regényére, de számon tartja. Ez személyes tapasztalat.
MN: Jókai szereplõi még a Freud elõtti idõben keletkeztek. Nem jelent ez problémát a mai olvasónak?
SZM: Nálunk az a hagyomány, hogy mindent fogj a törökre. Sajnos ez az igazság. A török számára a nõnek se lelke, se túlvilági élete nincsen. Ennek következtében kialakult egyfajta pasauralom. Ezt elõször Kaffka Margit kezdi ki, sajnos már késõn. Én sokat foglalkoztam a francia nõírókkal: számukra természetes, hogy a nõ teljesen egyenrangú szellemi alkatú a férfival, amire nekünk nagyon hosszú idõ kell, hogy rájöjjünk, és még mindig csak olyan udvariasan veszik tudomásul. Jókai nõi figurái sokszor titokzatosak. Tímeát például nem tudom megérteni. Még Athalie-t könnyebben, mert én írtam az 'zt. Jókai csak azt írta, amit a kor kívánt tõle.
MN: Ez azért utolsó éveire némiképp megváltozik.
SZM: Igen, érdekes dolgokat olvashatunk a második házassága után keletkezett könyveiben. Megírta A jövõ század regényét. Leírta a vízbõl kiszedett öngyilkos nõt, akit magához térít és meghánytatja. Egy nõi hõst. Mert õ is tudja, hogy az öregség mit jelent, és hogy a szexualitás nagyon fontos eleme minden házasságnak. Jókai ismerte ezeket a nõket. De ne hasonlítsuk Móriczhoz, bár õ is óriás. Azok a nõk, akiket Jókai többnyire anyósnak vagy hercegnõnek ábrázol, azok Móricznál valóságos nõk lesznek, hétköznapi problémákkal. Megszöknek hazulról, aztán szipákolva mégiscsak hazamennek.
MN: Mit kezdhettek Jókaival a 20. század generációi?
SZM: Ady imádta Jókait. Mindenki imádta, az egész Újhold, Vas István is, Weöres Sanyika is. Teljesen más volt, mint mi. Olyan volt nekünk, mint az apánk, akit úgy tudunk imádni, hogy nem hasonlítunk hozzá. De azt, hogy mi az a pillanat, amit fel kell ismerni, azt tõle tanultuk. Arról szegény Jókai nem tehet, hogy közben kiesett a kultúránkból a latinoktatás. Amikor õ írt, még illett ismerni a jogot. Most már nem. Pedig ragaszkodnunk kellene legalább ahhoz, hogy ha azt mondom, hogy "Vígan burittatom hazám hamujával", akkor minden gyerek tudja, hogy Zrínyit idézem.
MN: És hogyan magyaráznád meg egy gyereknek, hogy erre miért van szükség?
SZM: Nem ismerem a gyerekeket. Az utolsó szavahihetõ referenciám az volt, amikor még megírtam az Abigélt és az Álarcosbált. Akkor még a tanítványaimat ismertem. De '59 óta nem tanítok. Nekem az furcsa, hogy a gyerek maga választhatja ki, hogy mit akar olvasni. Ez azt jelenti, hogy nincs kötelezõ olvasmány, nincs közös mûveltség sem.
MN: A legtöbb gyerek általában a sok idegen szó miatt nem olvassa szívesen Jókait. És a hosszú leírások miatt.
SZM: Igen. Por van, délibáb, szittyó és káka. És nem tudom biztosan, mi a különbség az utóbbi kettõ között.
MN: Viszont a felnõtt olvasó számára megkapó lehet, hogy Jókainak ez a sokszor szélsõséges, jelzõkkel, központozással zsúfolt stílusa például az erdélyi tájleírásoknál teljesen adekvát.
SZM: De hát ez nem elõször van így. Azt, hogy "ég a napmelegtõl a kopár szik sarja", ma se tudod másképp mondani. De a Zalán futása kapcsán is azon vesszük észre magunkat, hogy ma már nemhogy hazafias verset, semmit sem tudunk így írni. Hogy "Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek", ez ha agyonütnek, se jutna eszedbe.
MN: De már a haza és a nemzet mint téma is olyan, ami nem jut egy mai költõ vagy író eszébe.
SZM: Ezt nem is szabad megkívánni, mert annyival többet tudunk már a történelemrõl, és annyival többet merünk elmondani. Ha én most színdarabot írok és az Anjouk korát választom, csak nem képzeled, hogy nem fogom leírni, hogy Zách Klára nem létezett? Engem nagyon érdekel a történelem. Fõleg az eladhatósága. Ezért is van, hogy az én darabjaimban mindig úgy beszélnek a hõsök, ahogy mi.
MN: Jókai is nagyon sokszor írt történelmi korszakokról, és szerette a technikai újításokat is. Nem gondolod, hogy ebbõl a szempontból Vernéhez is hasonlítható?
SZM: Az érzések telítettségét illetõen mindenképpen. Biztos, hogy ismerte, õ mindent és minden idegen nyelven olvasott. Ez egy olyan korszak, amikor már mindenütt Európában megindul a gépesítés. Persze a "találmányait" nem veszi egészen komolyan a korabeli közönség. De elhiszik Jókainak, hiszen máskor is olyan szép meséket mondott. Pedig döbbenetes, hogy miket lát. Látja elõre az ûrutazást, a repülõgépet. ' fedezi fel az Androméda csillagot, nem a csillagász. És kinek a gondolata a mûanyag, ha nem az övé?
MN: Amennyire a jövõbe látott a technikai újítások terén, olyan hagyományos eszközökkel élt a cselekmény szerkezetében. Például egyáltalán nem változtatott az idõrenden.
SZM: Az idõjátékhoz nekünk kellett megszületni. Szerintem az is csoda, hogy a magyar nyelvet erre a szintre tudta emelni. Én nagyon nagy tisztelõje vagyok Kemény Zsigmondnak, de nem tudom elolvasni. Úgy unom, hogy kiesik a kezembõl. Jókait viszont nem akarom letenni. Jókai mellett gyerekké válok, és várom, hogy meséljen.
MN: Ezt a "mesemondás" szót sokan emlegetik Jókainál, pozitív és negatív felhanggal egyaránt.
SZM: Képzeld el, hogy neked mindennap írnod kell egy fejezetet. Ha én az idén megírom a Für Elise második részét, akkor református létemre elmegyek a Szent Anna- templomba, és kilenc gyertyát gyújtok. Neki le kellett adnia a napi penzumot, mert az országban ez volt a mákony. Mindenki ezzel kábította magát. Az ember nem akarja folyton az Ágnes asszonyt hallani Aranytól. Azt kellett mindenkinek pótolni, amit vesztett. Akinek kivégezték a családtagját, vagy a börtönben meghalt a fia, annak meg kellett mutatni Baradlay Jenõt vagy Richárdot. Ha van nekünk olyan, hogy világirodalmi örökségünk, akkor Jókai biztosan az. Leült egy kivérzett, megbénított, megalázott nemzet betegágyához, és azt mondta, én mondok neked mesét, hogy el tudj aludni. És én nem azt mondom, hogy a halálhörgés milyen volt, hanem ahogy megmenekült a hõs.
MN: Úgy érzed, hogy pont ebben a mesemondásban tõle tanultál? Amikor írsz, akkor tanulsz tõle?
SZM: Én nem tanultam soha senkitõl. Nem lehet technikát egymástól tanulni. De hozzá hasonlítani se akartam soha. Én azt akartam, hogy engedjék elmondani a saját keserû igazságomat. Azt hiszem, nem érdemes felhasználni, amit másnál láttunk. Valami hiányozni fog, az, amit az író Istentõl kapott. Paródiát bármikor lehet írni valakirõl, de utánozni nem lehet. Mert ahhoz ugyanazt kellene érezned, gondolnod, amit õ csinált.
MN: Olyan se fordult elõ, hogy egyik-másik mû hatással lett volna például az írásaidra?
SZM: Nem. Az íróra mindig emberek és szituációk vannak hatással, nem a kollégája. Az író nem a kollégáját nézi, arra legfeljebb dühös, hogy miért tudott olyat írni, ami neki nem sikerült. De írni csak úgy tudsz, ahogy tudsz. Indíttatást kaphatsz, még témakört is kaphatsz; de úgy soha nem tudod megírni, ahogy a másik. Én, ha megfeszülök, se tudnék úgy írni, mint Mándy, mert nem érdekel a Mándy világa. Nem érdekel Pest, nem érdekelnek a pályák, a mérkõzések, a régi filmek. Vagy ha igen, nem olyan mélyen, mint õt.
MN: Most van némi reneszánsza a történelmi regényeknek - olvasod a mostani fiatal írókat?
SZM: Az író nem ér rá olvasni. Az író állandóan ír, vagy pedig szerepel. Tudod milyen réges-régen szeretném olvasni ezt vagy azt a könyvet? Egyébként azt olvasom, aki érdekel. Sok nagy író csak detektívregényt olvasott. Rejtõ Jenõt sem szabad lenézni, mert Rejtõ valamit tudott, amit egyikünk se. Tudod, mi kell ahhoz, hogy te befogadd õt? Hogy elhitesse veled, hogy látta. Ha soha nem látta a szfinxet, de le tudja úgy írni, hogy te lássad a szfinxet, akkor õ megnyerte a csatát. Ez az egyetlen trükk. Ha ezt nem tudod csinálni, akkor nem is szabad írni.
MN: És ha valaki csak olyasmit ír le, amit látott?
SZM: Azok a realisták. Azért nem lehet Gyulai Pált elolvasni. Azt a valamit, aminek nincs neve, nem tudja hozzáadni, amitõl hirtelen észreveszed, hogy milyen színû a pillangó szárnya. Addig csak azt látod, hogy pillangó. Nagyon kevés nagy író van. Abban különbözik a nagy író a kicsitõl, hogy nem tanulta, nem láthatta, és egyszer csak ott van a papíron. És nem azért, mert Róza néni különben nem ad ebédet. Hanem mert az a valami, amit mi Hölderlin után daimónnak hívunk, ott ül a vállon és diktál. A zeneszerzés is ilyen lehet. Nem tudod, mikor szólal meg a füledben az a dallam, amit majd a néger zongorista elénekel a Casablancában.
Eörsi Sarolta
