Vulkán tetején: Tamás Noémi (1948-2004)

  • Halasi Zoltán
  • 2004. augusztus 5.

Könyv

Meghalt egy nagy festõ. Kevesen ismerték, még kevesebben ismerték fel benne a rendkívülit, a kivételest. Az utolsó volt azok közül, akik a mesterséget halálosan komolyan vették. Nagyon korán, már gyerekkorában eldöntötte, hogy a legnagyobbakkal méri magát.

Meghalt egy nagy festő. Kevesen ismerték, még kevesebben ismerték fel benne a rendkívülit, a kivételest. Az utolsó volt azok közül, akik a mesterséget halálosan komolyan vették. Nagyon korán, már gyerekkorában eldöntötte, hogy a legnagyobbakkal méri magát. Végtelenül csodálta Van Eycket, Leonardót, Rembrandtot, Vermeert, Goyát. A modern stílustörekvéseket megvetette, az egész Van Gogh utáni festészetet (Klee kivételével) az ördög művének tartotta. Az alkotást mágikus tevékenységnek élte meg: a valóság újrateremtésének. A látvány számára nem illúzió volt, hanem a legmagasabb rendű filozófiai kinyilatkoztatás. Ezt akarta elsajátítani és kifejezni. Lassan dolgozott. De egy vulkán tetején. Az az izzás, amely a színeiből árad, az ő tüzes szenvedélye. Mindvégig a saját arcát kereste a világban, és lassan megtalálta a világot saját magában. Nemegyszer rémálomszerű volt ez a keresés. De nála elszántabban senkit sem láttam küzdeni a saját identitásáért. Utolsó önarcképét (a műteremablakban, a ferencvárosi háztetőkkel) hét évig festette. Évente módosított rajta, finoman átkomponálta, újra és újra pontosította. A tökéletesség igézetében élt. Ezúttal nem az artisztikus művészarc megörökítése volt a célja, ellenkezőleg: hétköznapi figuraként akarta megmutatni magát. A legnehezebbet választotta. Párviadalra kelni saját arisztokratizmusával, kiválasztottságtudatával olyan volt, mintha az utolsó angyalt (a legfőbb démont) is porba akarná alázni. Sokat veszített rajta, de annál többet nyert a kép. Ez a remekmű örök példája annak, hogy mindaz, amit az ember munka közben elvet (az ún. részgyőzelmek), erőként sugárzik abból, ami az alkotó irgalmából végül is megmarad.

Tamás Noémi nem kegyelte korát, és kora sem kegyelte őt. So-kat állított ki, különösen a hetvenes-nyolcvanas években, de a kritika úgy elsiklott mellette, mintha nem is létezett volna. Lángoló precizitását "negédes"-nek, lélekmélyi ősképeit "pszichologizálónak" érzékelte a botszemű recenzens. Nem csoda. Tamás Noémi sem a Kádár-kor, sem az általánosabb Beuys-kor festészeti léptékébe nem fér bele. Az ecset nyelve (a retuspisztollyal kiegészítve) az ő számára szent volt, mondhatni, az emberlét ismérve: ember az, aki tökéletesen tud ábrázolni. Ez a régimódian büszke felfogása élesen szembeállította hanyatló korával. Hogy egy irodalmi párhuzammal éljek: ő még míves mondatokban mondott el történeteket, nem szótagokban vagy puszta taglejtésekkel.

Nem adott magának engedményt, az életét alárendelte a művészetnek. Könnyű keze volt (csodálatosan rajzolt, és a kínaiaktól is eltanulta a leheletkönnyed vízfestési technikát), de ezt tilos volt nemhogy érvényesítenie, de még elismernie is. Végletesen szigorú volt önmagával szemben, másokkal is. A pontosságigény, mondogatta, ez az ő átka. Úgy érezte, Dürer látását, az északi tekintetet örökölte.

Amikor megnéztük együtt a genti oltárt, azt mondta: "Visszanyertem a hitem abban, hogy van jó." Ezen azt értette, hogy a festő - Istennel egyetértésben - valamennyi teremtményét egyformán szereti, vagyis ugyanazzal a pontossággal hozza létre; a füvet, a fát, a virágot, a bogarat, az embert. Ugyanerre törekedett ő is, aki most elment közülünk, úgy, ahogy ismertük, teli ellentmondással: gótikus arc, reneszánsz habitus, protestáns vétó.

Halasi Zoltán

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

„Ha kém vagyok, miért engedtek oda?”

Mint ukrán kémet kitiltották Magyarország területéről a kárpát­aljai magyar politikust. A kormánypropaganda olyan fotókat közöl leleplezésként, amelyeket korábban Tseber Roland osztott meg a nyilvánossággal. Ő azt mondja, csak az ukrán–magyar viszony javításán dolgozik.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Nem így tervezte

Szakszerűtlen kéményellenőrzés miatt tavaly januárban szén-monoxid-mérgezésben meghalt egy 77 éves nő Gyulán. Az ügyben halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt ítélték el és tiltották el foglalko­zásától az érintettet.

Nem vénnek való vidék

A gyógyító kezelésekre már nem reagált az idős szegedi beteg szervezete, így hazaadták, ám minden másnap a sürgősségire kellett vinni. Olykor kilenc órát feküdt a váróban emberek között, hasán a csövekkel és a papucsával. Palliatív ellátás sok helyen működik Magyar­országon – a szegedi egyetem intézményeiben még nem.