Könyv

Kreatív evolúció

Bartók Imre trilógiájáról

  • Sipos Balázs
  • 2016. február 28.

Könyv

Lezárult Bartók Imre eretnek regénytrilógiája. Ritka ma az eretnek író, mégis alig írnak róla. Ízlelgessük, mit jelent ez.

A patkány évében (2013) egy New York-i szekta exhumál három filozófust – Marxot, Heideggert és Wittgensteint –, majd terminátorrá képezi őket, hogy kipusztítsák a várost. A cél a fogyasztásba züllött késő kapitalista ember meghaladása a leigázott mikro- és makrotermészet, vagy­is a gének, illetve a növények és állatok el- és felszabadításával. A modernitás programjának betetőzése: az ember és a világ megújítására tett kísérlet. A nyúl éve (2014) a beavatkozás okozta gyorsuló evolúcióval szembesít. Öntevékeny manipulátorok, partizánszekták igyekeznek hasznot húzni a megindult átalakulásból, hogy a maguk ízlése szerint tenyésszék ki az emberfeletti embert. New Yorkot megsemmisíti egy atombomba. A gondolkodók tevékeny forradalmárból űzött vaddá válnak. A harmadik rész elején Európába menekülnek, de Európa is kiürítve, romokban. Berlinben megtalálják az első mozgatót, az ő kitenyésztésüket is lebonyolító ember-kecske-pokolfajzatot, akinek csak néhány, a Reichstagban ügyködő tudós áll ellen. Ők egy racionális, az embert megszüntetve megőrző evolúción dolgoznak, míg a lény a természet elszabadításán. A kecske éve (2015) vizionárius háborúba torkollik.

 

Táborlakók és nomádok

A trilógia hol türelmes, mélázó, hol tempós, egzaltált olvasást előirányzó, bátor, okos, infantilis, szertelen, izgága szöveg. Eretneksége blokkolja azt az intézményes logikát, ami a szövegeket az irodalmi hagyomány táborában való letelepítés igényével értelmezi. A tábori kritikából érthető frusztrációt vált ki, hogy akadályozzák a praxisát, és ez ilyen kijelentésekbe torkollik: „Történetvezetése inkonzekvens. Szituációi repetitívek: mindig csak támadás, gyilkolás, vándorlás, elmélkedés. Filozófusai rajzfilmfigurák. Mellékszereplői kidolgozatlanok. Előkészítetlen fordulatok viszik előre a cselekményt. Trancsírozós ízléstelenkedésekben tobzódik, öncélú mutáns- és természetleírásokban tetszeleg, sűrítés nélkül, túlírtan hömpölyög.” (Torzítva idézek.) Ezt nem a rosszindulat mondatja a táborlakókkal. El kell ismerni, hogy akik – köztük a táborlakók – a minuciózusan megmunkált mondatokban, a részletező realista szituációkban, netán a közösségünket érintő történelmi és jelenkori traumák felelősségteljes feltárásában lelik örömüket, abban, ha olvasás közben is „a világ fontos ügyeivel foglalkozhatnak” – azok csak provokációt találnak a trilógiában.

Annyit róhatunk fel a tábori logikának, hogy az első kötet kiváltotta frusztráció után paranoid módon bojkottálta a többi kötetet. A derűs játékkedv és a fogékony kíváncsiság hiánya még nem bűn, ám úgy tűnik, az irodalmi masinéria nem akarja érteni, hogy ha egyszer a szerző is az irodalom intézményei között nevelkedett (Bartók diplomás filozófus-esztéta), akkor hogyan lehet, hogy a célja nem letelepedés, hanem a szökés. Hogyan lehet, hogy Bartók ismeri ugyan a tábori hagyományt (eretnek, nem dilettáns!), mégis a kijutással kísérletezik? Az ilyen eretnek szövegnek talán nem a táborbeli helyét kellene megtalálni, hanem a pontot, ahol lyukat üt a kerítésen.

A trilógia körül létrejött másik értelmezői stratégia a nomádoké. Ők nem jönnek zavarba a sodródó történetvezetéstől, az egymást váltogató főgonoszoktól (pl. mutáns nyúl; tengeri szörny; amolyan godzilla; Lacan; óriásféreg). Attól sem, hogy nem plasztikus, hanem amorf, illanó vagy egymásba alakuló figurák eseménytörténetét követjük végig. Méltányolják, hogy egyfajta pikareszk videojáték-dramaturgia érvényesül, ahol a részek utólag nyernek értelmet: a főhősök mindig megmenekülnek, mert el kell jutnunk a végkifejletig, át kell látnunk az egész világot, végig kell gondolnunk a szokatlan gondolatot: egy ember nélküli világét.

A táborlakók számára ez rendkívül megterhelő, mert ők éppen hogy a felvilágosodás – önmagáért és közösségéért felelősséget vállaló – emberében szeretik viszontlátni önmagukat. Őket semmisítik meg az első kötetben. A pogány biohorroron (Carpenter, Cronenberg, Romero…), posztmodern trashen (Pynchon, South Park, Takashi Miike…) és cyberpunkon (Gibson, Lovecraft, Wachowski…) edződött nomádok számára nem eretnek a trilógia embert próbáló logikája. Kultúrá­juk jól ismeri Foucault gondolatát: „Az ember: találmány. Létrehozásának közelmúltbeli dátumát mai gondolkodásunk egyértelműen mutatja. Talán közeli végét is.”

Az eretnek középen áll. Egyik lába gyökeret vert a táborban, a másik viszont a nomádokkal utazik. Az eretnek paradoxona, hogy egyszerre kellene telepesként és nomádként olvasni.

 

Bukás vagy robbanás

„Az ember kötél, amely állat és emberfölötti ember közé feszíttetett – kötél mélységes mélység fö­lött. Veszedelmes általmenés” – írja Nietzsche. Erről, a humanizmusból a poszthumanizmusba tartásról, a modernitás posztmodernbe billenéséről (bukásáról vagy robbanásáról) szól a trilógia. Nem torpan meg a tábori humanizmus a tiszta ész határán. A modernitásnak a társadalom (Marx), a gondolkodás (Heidegger) vagy a nyelv (Wittgenstein) terén végbevitt forradalmi tettét és annak következményeit írja meg. S nemcsak ezt mondja, hanem ezt is csinálja – a koszos mondatok, a szétoszló karakterek, a szakadások szabdalta történetlánc szerkezetileg is leképezi az akciót.

A trilógia filozófiai ponyva, ahogy A szellem fenomenológiája, az 1984 vagy a Solaris is olvasható filozófiai ponyvaként, azaz egy gondolat epizált kifejtéseként. Az ilyen írások célja nem a komplex karakteralkotás, realista konfliktusépítés vagy ügyesen dramatizált történetvezetés, hanem egy absztrakt észjárás bemutatása.

Eretnek kérdés, hogy életképesek-e a modernitás gondolatai a poszthumanista gondolati klímában. Ahogy az a felvetés is, hogy egyáltalán érdemes-e ma a modernitás gondolataival felszerelkező irodalmat írni – nem nevetséges a létezés esszenciáját kereső hős, a társadalmat megjobbítani igyekvő forradalmár vagy a kimondhatatlannal viaskodó vézna alak 2015-ben? Avagy mi a teendő akkor, ha a felelősségteljes, felvilágosult humanista gondolkodás számos, az utóbbi ötven évben lezajlott történeti esemény, biológiai innováció, ökológiai katasztrófa, digitális forradalom, fundamentalista fordulat ábrázolására, artisztikus kezelésére, elgondolhatóvá szelídítésére vagy akár csak a megértésére is egész egyszerűen alkalmatlan?

 

Úgyis túlélik

Léteznek még a letelepítés ellen tiltakozó, örök eretnek szövegei a modern magyar irodalomnak.
Füst Milán költészete, Szentkuthy Orpheusza, Hamvas Karneválja, Szentjóby FIKÁja, Hajas Szövegkáprázata, netán Babics Imre Gnózisa említhető – s hasonló eretnekség Marno János, Sziveri János, Tandori Dezső életművének egy része. Joggal bízhatunk abban, hogy Bartók is beiratkozik ebbe a leszármazási sorba. Ezekkel a szövegekkel lehet perlekedni, lehet dühöngő vagy kétségbeesett értelmezői küzdelmeket vívni a letelepítésükért, és ki is lehet átkozni őket. Szerencsére túlélik. Szerencsére – mert mi más izgathatná fel a bemerevedett tábori fantáziát?

A trilógia néhol kétségkívül meg­elégszik a popkultúra – az irodalmi hagyományénál nem kevésbé unalmas – sablonjaival. Máskor az infantilizmus a vakmerősége rovására megy. A szövegben érezhető a nyelvkeresés, néhol a dramaturgiai bizonytalankodás és következetlenség. Azzal, hogy kötetről kötetre haladva egyre bátrabban kísérletezik (az elbeszélői pozíciót fokozatosan megbontja; egyre vadabb vágásokkal operál; egyre kiismerhetetlenebbé teszi a cselekményt), nehezíti az olvasást. Ám ez, paradox módon, az erényére válik: a bonyolódás, a továbbgondolás felé mutat.

Örömteli, hogy egy korszerű eretnek ólálkodik a táborunk körül.

Libri, 2013–2015, kötetenként 3990 Ft

Neked ajánljuk