George Smiley alakjával John le Carré irodalmi rangra emelte a kémregényt. A 23. regényénél és 83. életévénél tartó szerzőt egy londoni telefonszámon értük el, hogy új, magyarul a napokban megjelenő regényéről, a Törékeny igazságról és sok minden másról beszélgessünk.
Magyar Narancs: Írás előtt mindig végez terepmunkát. A Törékeny igazság esetében kitől kapott füleseket?
John le Carré: A regényben két brit diplomatageneráció áll szemben egymással. Egy fiatalember, aki felettébb veszélyes élethelyzetben találja magát: döntenie kell, hogy etikusan cselekszik-e vagy sem. A másik főszereplő egy tisztességben megőszült, nyugdíjazott alak, aki ugyanehhez az erkölcsi dilemmához érkezik el, csak ő, korából és helyzetéből adódóan, másképp látja a dolgokat. Bár a regény részben Gibraltáron játszódik, nem kellettek külső informátorok, elég volt magamba néznem, és megvizsgálnom, mit tennék én hasonló helyzetben. Megpróbáltam elképzelni, mit tettem volna siheder koromban, amikor még a brit hírszerzésnek dolgoztam. Az apja lehetnék a könyvbeli nyugdíjasnak, de úgy képzelem, bennem és benne is van valami abból a nagyon brit, nosztalgiával vegyes patriotizmusból, amit akkor érez az ember, ha elárulják. Az pedig, hogy a kormányok alvállalkozókkal dolgoztatnak, hogy multiknak szervezik ki a katonai teendőket, olyan bevett gyakorlattá vált, hogy külső segítség nélkül is el tudtam képzelni, mi történik, ha egy hivatalos katonai hadművelet és egy privát szektorból szalajtott egység keresztezi egymás útját.
MN: Aktív hírszerző korában előfordult, hogy elárulták?
JLC: Magamat árultam el, nem is egyszer. Ha mai fejjel visszagondolok azokra az évekre, be kell látnom, hogy több kétes megbízatásnak voltam a részese. Elfog a szégyen, ha csak rágondolok. Jobban tettem volna, ha inkább az országomat árulom el.
MN: Árulással nem, de antiszemitizmussal kétszer is megvádolták. Hogy viselte?
JLC: A panamai szabó miatt azért kiáltottak antiszemitizmust, mert vettem a bátorságot, és a könyv egyik - egyébként legszeretetreméltóbb - alakját félzsidónak írtam meg. De ami igazán kiverte a biztosítékot, az a The Little Drummer Girl (nálunk Kettős szerepben címmel jelent meg - a szerk.) volt. Ott meg azt kifogásolták, hogy nemcsak az izraeliek, hanem a palesztinok oldaláról is körbejártam, ki milyen joggal formál igényt Palesztinára, az ígéret, a két fél felé tett ígéret földjére. Mielőtt elkezdtem írni, felkerestem Izraelt, és találkoztam palesztinokkal is. És mivel a könyv oda lyukad ki, hogy mindkét félnek ugyanolyan joga van Palesztinához, ezt sem a zsidók, sem a muszlimok nem nézhették el nekem. Egyébként meg micsoda idiotizmus antiszemitizmussal vádolni engem! Nézze csak meg A kém, aki bejött a hidegről című regényemet! A két legrokonszenvesebb, legnemesebb szereplője zsidó. Jóságukért nagy árat is fizetnek. A korai regényeim vissza-visszatérő témája a zsidók huszadik századi tragédiája. Mi mást mondhatnék? Csak dühödten tudok reagálni, ha antiszemitizmussal vádolnak. Tiszta idiotizmus! Míg a könyveimet komolyan veszik, méltányolják Izraelben, a diaszpóra zsidóságának szervezetei távolról sem ilyen nyitottak. Ott is antiszemitizmust orrontanak, ahol semmi ilyesmi nincs, aztán tiltakozó levelekkel és haragos újságcikkekkel torolják meg a vélt vétségeket.
MN: Arafattal is találkozott. Milyen embernek találta?
JLC: 1982-ben találkoztam vele Bejrútban. 8-9 napot töltöttem vele, a szilvesztert is Arafat és a legmagasabb rangú parancsnokai társaságában vészeltem át. A hegyekbe mentek ünnepelni, a palesztin ügyért folytatott harcban elesettek fiaival töltötték az év utolsó napját. Vele voltam akkor is, amikor a Fekete Szeptember (terrorszervezet - a szerk.) megalapítását ünnepelték. Kedélyes természetű, szórakoztató embert ismertem meg, másvalakit, mint amit a hivatalos Arafat-kép sugallt. Emlékszem, Bejrútban voltunk, s hívott, menjek ki vele az erkélyre egy közös fényképezkedés erejéig. Hát, mondtam, ezt inkább kihagynám. De miért? - kérdezte. Mert én valamivel előbb fogok Jeruzsálembe érni, mint ön. Jót derültünk ezen. Szórakoztató, olykor kifejezetten szellemes ember benyomását keltette. A nyugati sajtó persze az ördögöt látta benne, és jó okkal, hiszen Arafat lelkén nem egy terrorcselekmény száradt. Több arca volt, az biztos.
MN: Az évek során két híres, nyilvános vitája támadt: az egyik Graham Greene-nel, a másik Salman Rushdie-val.
JLC: Az úgy kezdődött, hogy egy hosszabb írást szenteltem Kim Philby, az oroszoknak kémkedő brit kettős ügynök személyének. Lehet, hogy első felindultságomban némileg elragadtattam magam, mindenesetre azt bizonygattam, hogy a Philby-ügy mennyire jól tükrözi, mi bűzlik a brit társadalomban. Amilyen állhatatosan védte-mentegette a brit titkosszolgálat, ahogy a vezető értelmiségijeink a védelmükbe vették, abban én mást se láttam, mint a brit társadalmat megmételyező dekadenciát. Kim Philby szerintem született csaló volt. A macskámat se bíztam volna rá. Greene nem értett egyet velem, pengeváltásra került sor köztünk a sajtóban. Még javában tartott a vita, amikor Greene üzent, hogy nyugi, jóval fontosabb a barátságunk, mint a Philby-ügy.
MN: És Rushdie?
JLC: A Rushdie-sztori egészen más természetű. A vitánk nem arról szólt, hogy hiba volt-e kiadni a Sátáni verseket, sokkal inkább arról, hogy érdemes-e megjelentetni a Sátáni versek puha fedeles kiadását. Számos írót és közéleti embert megkérdeztek, köztük engem is. Mindez azután történt, hogy többen is életüket vesztették a Rushdie-ügy szította zavargásokban. A válaszom az volt, hogy ha egy könyvem bárki halálát is okozza, akkor hagynám a fenébe a paperback kiadást, és míg el nem csitul a zaj, megpróbálnám csendben kibekkelni az időt. A vastag fedelű kiadás már amúgy is a piacon van, ha valaki el akarja olvasni, könnyen megteheti. Lehet, hogy ez a gyávább-racionálisabb döntés, ám legyen. Rushdie azonban rám osztotta az ügyeletes gonosz szerepét, megtett az egyik démonjának. Erre én azt válaszoltam, és ezt a mai napig is fenntartom, hogy mi, hajdani gyarmatosítók nem várhatjuk el, hogy más kultúrák is abban az ütemben fejlődjenek, mint a mi keresztény kultúránk. Az iszlám a saját üteme szerint fejlődött. Amikor muszlimokkal ültem a tábortűz körül Libanonban, bármiről szívesen vicceltek velem. De ha a Koránon kezdtem volna viccelődni, isten segítsen! Ha valaki nem ismeri ezt a határt, akkor nem ismeri a muszlimokat. Pont azokat, akikről írni akar.
MN: Rushdie szerint azóta kibékültek, de azt nem kötötte az orrunkra, hogy ez hogyan esett meg.
JLC: Ő is mondott valami kedveset rólam, mire én is mondtam valami kedveset róla. Ennyiben maradtunk. Személyesen nem találkoztunk, de ez csak a véletlen műve, ennyi erővel akár egymásba is botolhattunk volna valamilyen rendezvényen. De az a lényeg, hogy elástuk a csatabárdot.
MN: Az Egy tökéletes kém című regényében részben a saját, részben az apja történetét írta meg. Az apja nagystílű gazember volt; akárhová ment, kifizetetlen számlák kísérték. Ön hogy áll a kifizetetlen számlákkal?
JLC: Az alma a lehető legmesszebb esett a fájától. Rendkívül pedáns vagyok, ha számlákat kell intézni, már-már kényszeresen is pedáns. Még meg sem érkeztek, én már ki is fizettem őket. A házam népe jól tudja ezt. Nem, a számlákból nem engedek. Ha találok egy egyhetes számlát, már a guta kerülget.
MN: A könyvben az ifjú főhős, Thomas Mann nagy rajongója találkozik az idoljával. Ez a valóságban is megesett?
JLC: Igen, 1949-ben, a berni diákéveim alatt. Thomas Mann a berni kaszinóban tartott előadást, én meg elmentem megcsodálni. Az egyetemisták egy része kicsit még mindig náci volt. Gyakran bekiabáltak, becsmérlő megjegyzéseket tettek Mannra. Azokban az időkben nem nagyon védték a hírességeket, így senki sem állta az utamat, amikor hátraosontam a zöld szalonba, ami Mann öltözője volt. Bekopogtam. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak nyílt az ajtó, és ott állt Mann teljes életnagyságban. Was wollen Sie? Mit akar? - kérdezte. Mire én, hogy Ich möchte ihre Hand schütteln. Szeretnék kezet rázni önnel. Mire ő, hogy itt van, tessék. Négy évvel voltunk a háború után, s én, az idealista angol diák eltökélt voltam, hogy csak azért is hinni fogok a német kultúrában, hogy igenis létezik egy jó Németország. Thomas Mann beleillett ebbe a képbe, miként Herman Hesse és Fichte is. Nagy csata dúlt a vérbeli romantikus lelkemben, hogy viszszafogadjam a szívembe Németországot.
MN: Úgy nyilatkozott, hogy a hatvanas éveket, a swinging sixtiest, a sex-drugs-rock'n'roll nagy korszakát teljesen kihagyta. Nincs hiányérzete?
JLC: A zene miatt biztosan nincs. Sosem értettem a zenéhez. Három könyvet írtam a titkosszolgálat soraiban töltött évek alatt. A gazdáim, ha nem is támogatták, de eltűrték, amit csinálok. Aztán beütött a krach: sikeres lettem. És elkövettem minden olyan hibát, amit csak egy sikeres fiatal író elkövethet. Új életet kellett kezdenem. Már csak azért is, mert ki kellett lépnem a való világba. Mi haszna származott volna a hírszerzésnek belőlem? Semmi. Közös megegyezéssel távoztam. Ki kellett alakítanom az új életem kereteit. Ezzel voltam elfoglalva, és nem a swinging sixties kínálta örömökkel.
MN: Az LSD-t sem próbálta ki?
JLC: Az LSD-t nem, de egyszer elhívtak egy újságírópartira Washingtonban. Kokaincsíkokkal volt tele a dohányzóasztal. Én is felszippantottam egyet-kettőt. Nem éreztem túl nagy változást, de az utóhatások borzalmasak voltak. Akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé kokain. Szívtam egy kis füvet is, de már az is évszázadokkal ezelőtt történt. A tudatmódosítók közül én a kulturált alkoholfogyasztásban hiszek. És itt most nem a nyakló nélküli vodkavedelésre gondolok, hanem egy fél üveg jó vörösborra az esti órákban. Egyszer az ópiumot is kipróbáltam, még Vientiánban (Laosz fővárosa - a szerk.). De az sem esett jól.
MN: Borban mi a kedvence?
JLC: Tudom, a bikavért kéne mondanom, de mit tegyek, ha én a jó francia burgundiért bolondulok.
MN: Mindenki odavan a Downton Abbey című brit tévésorozatért. Ekkora a nosztalgia az ötórai teák, a nagy udvartartás, a brit úri világ iránt?
JLC: Szégyellem bevallani önnek, de nem nézem. Talán egyedüliként a világon. 'sidők óta velünk van ez az upstairs-downstairs irodalom. A felsőbb emeletek az uraké, az alsóbbak a szolgálóké. Számomra ez az egész egy borzalmas nagy klisé.
MN: És a nosztalgia?
JLC: Olyan ez, mint egy komédia, a társadalmi berendezkedésünk görbe tükre. Itt vagyunk mi, Anglia, egy multikulturális ország, legalábbis így szeretünk magunkra gondolni. Úgy teszünk, mintha az egyenlő lehetőségek hazája lennénk, miközben az emberek úgy lesik az osztálykülönbségeket, mintha jobb dolguk nem is lenne. Dacára a mindent megszépítő kozmetikázásnak, mi, angolok még mindig egy osztályok által meghatározott társadalomban élünk. Az elit nagy része a magániskolákból kerül ki, a magániskolákba járók pedig a teljes népesség négy százalékát teszik ki. A demokratikus ösztöneink fejlettek, a demokrácia külsőségei mind megvannak, de a magániskolákba járó elit felemelkedése le van vajazva. Nyelvében él az angol, és a nyelv sok mindent elárul. A Brit-szigetek lakói közül szinte mindenki meg tudja mondani a másikról néhány szó alapján, hogy ki melyik osztályhoz és melyik régióhoz tartozik.
MN: "Aki egyszer kém volt, mindig kém marad." Hogy értette?
JLC: Ha egyszer része voltál a rendszernek, s ez talán sok magyarnak is ismerős lehet, szóval, ha egyszer része voltál a hírszerzés világának, azt először a személyiség sínyli meg. Mert a rendszer így vagy úgy, de deformálja a személyiséget. Manipuláció, lopás, anarchia - ha az ember az állam szolgálatába állítja az ilyen irányú hajlamait, ha nap mint nap, hivatásszerűen kell foglalkoznom azzal, hogy miként tudom behálózni, meggyőzni, a szolgálatomba állítani a másik embert, az engem is megváltoztat. Ebben a szakmában pedig csakis ezen jár az esze mindenkinek. Mivel lehet a másikat megvásárolni, elcsábítani, átállítani? Egy brit politikus mondta, hogy senkinek sem szabadna négy évnél többet a hírszerzés világában dolgoznia. Aki ennél hosszabb ideig végzi ezt a munkát, belegárgyul.
MN: Ön több mint négy évet töltött a titkosszolgálat kötelékében. Belegárgyult?
JLC: Bele bizony. Az írás volt a terápiám.
MN: Leghíresebb teremtményét, George Smileyt Alec Guinness és Gary Oldman is eljátszotta. Ön többször is eldicsekedett vele, hogy remekül tudja Guinness hangját utánozni. Oldmané is megy?
JLC: Gary Oldmant sokkal nehezebb utánozni. Ezzel szemben Alec falrengetően affektált, ha csak megszólalt, a legegyszerűbb mondatából is sütött, hogy itt egy klasszikus, brit színházi színész emelkedett szólásra. Gyerekjáték volt utánozni. Oldman ezzel szemben a naturalista színjátszás híve. Sokkal nehezebb viccet csinálni belőle. Higgye el, megpróbáltam, de nem volt valami nagy sikerem vele. A zenéhez nincs hallásom, de a nyelvhez, a beszédhez elég jó fülem van, úgyhogy szinte mindenkit leutánzok, aztán vagy sikerem van, vagy sem. Íróként kifejezetten hasznos tulajdonság, sokat segít dialógusírás közben.
MN: Egykori írókollégája, Harold Pinter többször is vállalt filmszerepet, játszott A panamai szabóban is. Ön is fel-feltűnik a regényei filmváltozataiban. Ki a jobb színész: Pinter vagy ön?
JLC: Nem is lehet kérdés: Harold sokkal jobb színész, illetve jobb színész volt szegény. ' tanult színész volt, én meg csak egy tanult kém.
És ami az interjúból kimaradt... MN: Balzacot és Dickenst szokta emlegetni, ha a nagy irodalmi kedvenceiről kérdezik. A panamai szabó kapcsán azonban a jóval könnyedebb hangvételű Wodehouse is képbe került. Vele hogy áll? JLC: Wodehouse az angol próza nagymestere, kétség sem fér hozzá. Virtuózan felépített próza az övé, nagy mestere volt az időzítésnek is. Sajnos, egy kicsit lekezelően bánt vele az irodalom, egyáltalán nem úgy van számon tartva, ahogy az egy ekkora tehetséggel megáldott művésznek kijárna. De hát mit tegyünk, a hálátlan utókor, ugye! A komédiában az egyik legfontosabb dolog az időzítés, hogy ki mikor lép be és ki mikor lép ki a színről. E tekintetben a komédia és a thriller közeli rokonai egymásnak. Wodehouse technikája egy thrillerszerző technikája. Alig valami választja el a kettőt. Wodehouse-nál állandóan azon filózik az ember, hogy na, ki fog a következő percben beesni az ajtón. Igen, azt hiszem Balzac, Conrad és Greene vagyis a papírforma-kedvencek mellett ott van Wodehouse is; időzítés és konstrukció dolgában, hogy mikor kell csúcsra járatni egy történetet, hogyan kell az orránál fogva vezetni és becsapni az olvasót, Wodehouse-nál nem ismerek jobb mentort. MN: Mi a kedvence tőle? JLC: Mi is a címe? Ha megöl, se tudnám megmondani. Az a regénye, amiben az a teljesen lehetetlen nevű alak - Gussie Fink-Nottle-nak hívják - teljesen elázik, mert a tudtán kívül leitatták. A szerencsétlennek így kell beszédet tartania egy egész iskola előtt. Megvan; a Right Ho, Jeeves! MN: Graham Greene kém volt, Somerset Maugham kém volt, ön is kém volt. Ha a kémkedés ennyire bevett írói körökben, véletlen csupán, hogy Wodehouse kimaradt? JLC: Csodálatos tulajdonsága volt Wodehouse-nak, amiért szintén nagyra tartom, hogy oly kevéssé fogta fel, mi zajlik a körülötte lévő világban. A saját, külön bejáratú buborékjában élt. Az ártatlanság szobrát lehetne megmintázni róla. Sokszor mondják, hogy a művész igazi feladata, hogy életben tartsa a benne lakozó gyermeket. Ebben az értelemben Wodehouse örök gyermek volt, s egészen a haláláig az is maradt. Igen, persze, híres butaságokat is csinált (például a nácik nyomására Berlinből intézett rádióbeszédeket az amerikaiakhoz – a szerk.), de ezeket el lehet nézni neki. Nem volt hazaáruló, senkit nem akart elárulni ezzel. Álmodozó; az volt. MN: Kipróbálta magát színészként is. Hogy viselte az ezzel járó megpróbáltatásokat? JLC: Volt egy nagyon kis szerepem a The Little Drummer Girl filmváltozatában. Nem valami sikerült darab, nem rajongok érte. Egyébként elég sajátos körülmények között kényszerültem a színjátszásra. George Roy Hill, e máskülönben nagyszerű filmrendező, megkért, hogy nézzem már meg a leforgatott film egy még igen kezdetleges változatát. Hát, megnéztem. Ami nagy mázlinak bizonyult, mert rögtön észrevettem, hogy logikailag valami nagyon nem stimmel benne. Miért megy a rendőr a lány lakására? Mire George vádlón nézett rám, de nekem tiszta volt a lelkiismeretem. George, mondtam, a forgatókönyvben minden szépen elő volt készítve, talán nem kellett volna kihagynod a magyarázatot. Na, jó, mondta, akkor most szépen megírod a jelenetet, és el is játszod. George kedvéért megcsináltam. De amilyen egyszerűnek tűnt, végül olyan nehéz volt; tudniillik, egy igazán remek színész mellett kellett üldögélnem egy autóban; aki mellett úgy festettem, mint egy elveszett iskolásfiú. De a Suszter, szabó, baka kémben is van egy jelenetem; a kémek karácsonyi buliján tűnök fel egy pillanatra. Egy rég nyugdíjba küldött matuzsálem kémet alakítok, akit már csak a karácsonyi partira hívnak vissza. Feltápászkodok valahogy és rákezdek az orosz himnuszra – ennyi a jelenésem. És ha majd megnézi azt a filmet, amit az Az üldözött című regényemből készítettek (rendezte Anton Corbijn - a szerk.), abban is kiszúrhat, noha nem lesz könnyű. Annyira aprócska a szerep, hogy csak az igazán szemfülesek fognak rám ismerni. Philip Seymour Hoffmant könnyebb lesz kiszúrniuk, elvégre övé a főszerep. |
