„A víznek önmagában nincs színe, a körülötte lévő világ színezi meg, az ég a környezet tükröződése; (…) A víz a világot tükrözi.” De mi történik, ha nincs víz? Ha emberek milliói kényszerülnek útra kelni, hogy szomjan ne vesszenek? A Kékség a szerző korábbi világsikeréhez, A méhek történetéhez hasonlóan több idősíkon vezeti a történetet, mely síkok aztán váratlanul kapcsolódnak össze. 2017, Norvégia: Signe, az idősödő természetvédő elszántan küzd az emberi felelőtlenség és kapzsiság okozta pusztítás ellen. 2041, Franciaország: David a kislányával egy menekülttáborban várja, hogy tovább mehessenek észak, azaz a túlélés felé, majd a táboron kívül sétálva rábukkannak egy öreg hajóra, s felébred a remény.
A víz vágyott kékje, az ég tikkasztó, esőfelhőmentes kékje, a Kékség nevű hajó – e három motívum köré szerveződik a visszaemlékezésekkel tűzdelt cselekménysor. Kirajzolódnak Signe motivációi, megjelennek a természetrombolás stációi.
David már nem látja a víz kékjét, tudata beszűkül, nem a jövőre gondol, hanem az ihatatlan ciszternalére és az esőre, amely talán sohasem jön el. Régi élete lázképek sorának hat csupán, a letűnt valóság felfoghatatlan szeletének. És mégis próbálkozik.
Signében és Davidban nincs semmi közös, nem is tudhatnak egymásról, évtizedek választják el őket, korban és életkorban egyaránt, mégis összefonódik a sorsuk – láthatatlanul és kiszámíthatatlanul.
Fordította: Patat Bence. Cser Kiadó, 2020, 272 oldal, 3995 Ft
