A magyar származású, Los Angelesben élő irodalmárt leginkább az Esterházyval, Spiróval, Konráddal készült beszélgetőkönyvei révén ismerjük, ám 2018-ban megjelent az első szépirodalmi munkája is, a Láthatatlan történetek. A most tárgyalt szöveg mintha csak abból a kötetből maradt volna, sőt, mintha egyenesen a Mici forgatókönyve című novella párja lehetne. Míg ott az édesanya, itt a beszélő édesapja nyílik meg, ugyanannak a történetnek a fonákját látjuk: a cukorbetegség miatt látását és fél lábát elvesztő apa hangját halljuk – a fikció szerint magnószalagról. A szalag véletlenül kerül elő, és az apa, bár nem akart mesélni („Egy magyar zsidó polgár élete a huszadik században… Hány ezer egyforma történet?”), mégis felmondja a… leckét. Talán a választott keret, az apai monológ formája kötötte meg az író kezét. Talán nem tudta eldönteni, hogy tény- avagy szépirodalmat ír. Mindenesetre már az elején megbicsaklik a vallomás. Mert melyik apa kezdi a lányának – az utolsó erejével – hátrahagyott üzenetét az életrajzi tényeivel? És melyik folytatja aztán rögvest az iskolaévek után a házasságtöréseinek krónikájával, olykor bele-belejajdulva, hogy csak anyád és te voltál fontos! És melyik gyón a halál kapujában úgy, hogy közben minden kis sérelmet felszámol a lányának? És a szerkesztés esetlenségei! A magnózás imitálása, mint szövegszervező elem. Meg a furcsa (túl)magyarázatok. „Mariska. (…) Ő vigyázott rád, mint tudod.” A sokadik ilyen utalás után esett le, hogy mitől olyan hamis az egész. Hát persze: hibás az optika.
Magvető, 2020, 120 oldal, 2999 Ft
