Könyv

Sok helyen ma is elvárás, hogy karácsonyra az elsős gyerek írjon, olvasson, számoljon, és legalább annyi mutatványt produkáljon, mint a nagyhírű bűvész, aki "A lábával karikázik, / A kezével citerázik, / Az orrával orgonázik, / A fülével figurázik". És közben még véletlenül se menjen ki a vonalból.

Grófnak született, és az érdeklődése sokkal szerteágazóbb volt annál, semmint hogy életében és utóéletében ne ítéljék olykor nagyszabású, úri dilettánsnak. Jóllehet, irodalomtörténetünkből éppúgy botorság kifeledni Bonchida urát, akárcsak a magyar szcenika nagyjainak sorából.

Az ember budapestinek nem születik, hanem azzá válik. Török András bevallottan nem az őslakosoknak szánta a legutóbbi kiadása (2001) óta kibővített könyvét, amely egyébként először idegen nyelveken jelent meg.

Hogy mit tesz az ember, ha lengyel létére felbuzog benne a csehimádat?

A fantasyval bajban van az ember; mi a manó is az?

Míg az amerikai rajongók még most is petíciókat írogatnak, hogy a kiadó illessze be menetrendjébe a regényméretű novellafüzért - ott a nyitókötet után rögtön a nálunk jövőre várható Tündevérrel folytatták -, itthon a kortárs lengyel fantasy alapvetése az 1992-es eredeti kiadás alapján készült, igen ízes fordításban olvasható, ami egyszerre adja vissza Sapkowski prózájának meseszerűségét és teszi nyilvánvalóvá a szörnyvadász vaják kalandjainak erős kapcsolatát a kelet-európai népi kultúrával.

A szerző nevét látva előbb ugrik be az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, mint Leningrád blokádja.

A jelenlegi formájában csaknem ötezer oldalon terpeszkedő regényszériából még két kötet hátravan, de az már így is nyilvánvaló, hogy A tűz és jég dala - melyen a tévésorozatnak köszönhetően ragadt rajta visszavonhatatlanul a Trónok harca címváltozat - A gyűrűk ura óta az egyik legfontosabb monstrum a fantasy történetében.