Mindössze negyvenkét éves volt, mégis, mielőtt 1977-ben meghalt, elhízott, beteg vénemberként tekintett rá a fél világ. Legfeljebb Las Vegas királya volt, pontosabban udvari bolondja, hiszen a valódi királyokat arrafelé az alvilág trónusán szokás keresni. Ám miután ő is leereszkedett, egyből megváltozott a kép. Az idétlen barkóval, napszemüvegben, hülye kosztümökben vonagló (ó, azok a csodálatos övcsatok, azok a flitterek!), két lábon járó paródia halálával lett a „Király” egyúttal szent is, mivel 1977-ben a kúlságot punkban, new wave-ben mérték (Elvis Costello!), a mainstream show businesst pedig egy gigantikus diszkógömböc uralta.
Az elmúlt 35 évben a Király nemcsak a trónra került és a mennyek országába, de ugyanolyan értékű tragikus ikonjává vált a XX. századi amerikai álomvilágnak, mint James Dean vagy Marilyn Monroe. Belőle is sikerült olyan brandet varázsolni, amit minden létező termékre oda lehet biggyeszteni, legyen az alsógatya, teáscsésze vagy szintetikus ivólé, hogy fogyasztójának az identitása megkérdőjelezhetetlen legyen: „A rock and roll, a sebesség megszállottja vagy”. Csakhogy olyan időket élünk, hogy épp azokból nem lesz hős (lásd Amy Winehouse), akik kompromisszumok nélkül próbálnak a „Live Fast, Love Hard, Die Young” jegyében élni. A 2010-es években Keith Richards a Louis Vuitton reklámjában adja a figurát, miközben az igazi, klasszikus rock and roll srác (bármit is jelentsen ez) a lehető legnagyobb lúzer.
De vajon a „legklasszikusabb” rock and roll srác különb volt? A válasz ma már nem nagyon érdekel senkit, a hetvenes évek végén azonban más volt az ábra. A hatalmas gyász közepette jócskán akadtak, akik az igazi Elvist próbálták felfedezni és/vagy leleplezni. A legmesszebb Albert Goldman (1927–1994) jutott, akinek 1981-ben megjelent Elvis című művéről – miközben a rajongók szemében a szentségtörés és a hullagyalázás megtestesülése volt – a legkevesebb, ami elmondható, hogy az oknyomozó (pop)újságírás egyik legfontosabb könyve, igazi úttörő munka. A szerző több száz interjút készített, ráadásul az anyagot sikerült mindvégig lebilincselő stílben megírnia. Az Elvis megjelenése után senki nem vehette komolyan az addigi habos karriertörténeteket, Goldman bebizonyította, hogy az addig szinte csak a politikai újságírásban használatos buldogmódszerek az álomvilágban is kötelező érvényűek, ha lelkiismeretes munkát akarunk végezni. A szerző tehát mindenkit felkeresett, aki élt és mozgott Elvis környezetében, és olyan mély bugyrokat sikerült feltárnia, hogy nem véletlenül nyilatkozta a könyv megjelenése után az egyik legfontosabb információforrás, a régi haver, Lamar Fike, hogy „Goldman rajongóként kezdte meg a munkát, de Elvis legnagyobb ellenségeként fejezte be”.
Tény és való: a szerző olyan abszurd részletekkel szolgált, hogy nem tudjuk eldönteni, sírjunk vagy nevessünk. A lényeg, hogy Elvis élete végéig óriáscsecsemő maradt, infantilizmusa pszichiátriai tankönyvbe kívánkozik. A végeredmény annyira bizarr, hogy – ha elhisszük, amiket Goldman állít – David Lynch az egyetlen, aki képes lenne filmre vinni ezt az életrajzot. (De ha már film, nem feledkezhetünk meg Allan Arkush Elvis Meets Nixon című, 1997-es – nálunk a Titanicon vetített – tévéjátékáról, ami a sztár életének talán legdöbbenetesebb, a könyvben is bőséggel tárgyalt epizódját eleveníti fel. 1970 decemberében Washingtonba repül, hogy felajánlja szolgálatait Nixon elnöknek a kábítószer elleni harcban – csupán azért, hogy megkaphassa a kábítószer-üldözési nyomozóiroda ügynöki jelvényét.)
A könyv az akkori viszonyokhoz képest példás gyorsasággal, már 1985-ben megjelent magyar fordításban, bár szinte visszhangtalan maradt, ami persze nem azt jelenti, hogy ne fogyott volna tízezres nagyságrendben. De mivel a magyar közönség Elvis figuráját tulajdonképpen Komár Lászlóéval mosta össze, az igazi Elvis sohasem volt annyira érdekes.
Nem valószínű, hogy a tavalyi újrakiadás javítana a helyzeten. Az 1985-ös, puha borítós helyett most kemény fedeles, dombornyomású, fényképekkel is illusztrált könyvet jelentettek meg a korábbi 640 helyett 700 oldalon, ám ez a külső szöges ellentétben van a kötet tartalmával. Ellenben változatlanul hagyták Gálvölgyi Judit – amúgy a maga idején kiváló – fordítását. Csakhogy huszonhét év alatt nagyot fordult a világ. Nem használunk olyan kifejezést, hogy „hanglemez-készítési pályafutás”, nem mondjuk egy lányra, hogy „csikófrizurás”, és a heroinnal kapcsolatban is elég hülyén hangzik, hogy „a mostani menők, akik felszippantják, akár a kokaint”. No meg az sem mellékes, hogy régen kiment a divatból a dalok címének magyarra fordítása. Itt olyan mondatokba szaladhatunk bele, mint például ez: „Aztán a lemez megfordult, s a »Ne légy kegyetlen« foglalta el a »Vadászkutya« helyét mint első számú sláger. Hasonló történt később a Beatles esetében, amikor a »Penny Lane« volt az A oldal, az »Eperföldek mindörökké« a B.”
Mindennel együtt az Elvis fontos és jó könyv, „muszáj elolvasni”, de sokkal jobban jártunk volna, ha a kiadó a megtévesztő külcsín helyett inkább a fordítás frissítésére fordított volna nagyobb energiákat.
Fordította: Gálvölgyi Judit. Európa, 2012, 700 oldal, 4600 Ft
