Az eredetileg trilógiának tervezett, jelen pillanatban hét- (frissebb interjúk szerint esetleg nyolc-) kötetesnek ígért történetfolyam helyszíne a Westerosnak nevezett kontinens és környéke, északon egy lidércekkel és vademberekkel teli jégmezővel - ettől a Falnak nevezett hatalmas védelmi vonal és helyőrsége választja el a birodalmat -, délen pedig tengerentúli szabad városokkal, sivatagokkal, rengeteg fügével és bordélyházzal. A középkori kulisszák közt zajló cselekmény kezdetben kifejezetten szűkölködik fantasztikus elemekben: habár a Trónok harca nyitánya rögvest bemutatja a Falon túli világ élőhalottjait, a király halála utáni polgárháborút megéneklő első három kötet csupán néhány (a későbbiekben fontossá váló) közjátékot szentel az olyan vándormotívumoknak, mint a sárkányok, mágusok vagy látnokok. Köszönhetően annak, hogy a nyitótrilógia legfőbb ihletforrása Tolkien mellett a 14-15. század történelme, a természetfeletti eseményeknek Martin csak a negyedik kötettől enged egyre nagyobb teret, de innentől maga a széria is némiképp fókuszt veszt. A Varjak lakomájában az eddig is méretes szereplőgárda újabb főalakokkal gazdagodott - a nevesített karakterek száma a sorozatban már ezer fölött jár -, így az első három és utolsó három könyv közti átvezetésnek szánt regényt végül két darabban publikálták, teli tekergődző mellékszálakkal és megszórva néhány, a korábbiakhoz képest érdektelen figurával.
De A tűz és jég dalának legfőbb erénye nem a revizionista hévtől fűtött realizmus - a műfajban szokatlanul nagy mennyiségű szexualitás, a naturalista erőszak-ábrázolás vagy az árnyalt jellemek -, hanem az egyedi cselekményszövés, mely által Martin érvényesíti a tévés forgatókönyvíró-karrierje során elsajátított narratív trükköket, kiszolgálva és függővé téve a sorozatokon szocializálódott milliónyi potenciális olvasót. A prológusok és epilógusok kivételével a széria kizárólag az említett nézőpontkarakterekhez kötött fejezetekkel dolgozik, ami a figurák cizellálása mellett lehetővé teszi az információadagolás korlátozásán alapuló bűvészmutatványokat is. Ezeket Martin el is hajtja a végletekig, hatásvadászata sokkal inkább idézi a századelő fantasy-ponyváit, mint Tolkien higgadt meséjét. A kötelező fejezetvégi cliffhangereken túl előszeretettel ír felül korábban készpénznek vett eseményeket, miközben olyan húzásoktól sem riad vissza, mint a halottnak hitt szereplők visszahozása, mely fordulatot csak a legújabb kötetben legalább kétszer ellövi. Fogásainak sikerét főképp az szavatolja, hogy trükközése ellenére Martin kegyetlen és gátlástalan mesélő, aki egyébként habozás nélkül küld bitófára főhősnek hitt alakokat: A tűz és jég dalának kifinomult világteremtését éppen ez a sokkoló hatásorientáltság teszi széles körben fogyaszthatóvá, ahol a nyelv és a narratív szerkezet szempontjából szépirodalmi minőséget képviselő szöveg a lehető legzsigeribb ("Úristen, tényleg meghalt?!") húzásokkal rántja be olvasóját. Ezt a manipulatív jelleget a széria egy központi metaforája, a "trónok harca" - más fordításban: "hatalmasok játszmája" - teszi reflektálttá: az intrikák és (olvasó)manipulációk gyűjtőfogalma éppen a másodlagos világ konstruáltságára hívja fel a figyelmet, ahol minden illúzió, és soha nem tudni biztosan, ki mozgatja a bábukat a játékasztalon.
A 2011-ben indult tévéverzió legfontosabb változtatása nem az, hogy bizonyos cselekményszálakat kénytelenek voltak elhagyni - az egyszerűsítés egy ekkora történetfolyam esetében nyilván elkerülhetetlen -, hanem hogy markánsan átesztétizálja Martin kifejezetten mocskosra szabott birodalmát. Ahhoz képest, hogy a regényekben a közkedvelt Ördögfióka reggelente telipakolja az éjjeliedényt, a lovagok mosdatlanságtól és üszkös sebektől bűzlenek, a prostik hajában pedig tetvek mocorognak, az HBO produkciója jóval sterilebb (bár erkölcsi romlottságban továbbra is gazdag) fantáziavilágot ábrázol. A kortárs trendeknek (a Borgiáktól a True Bloodig) megfelelően szinte softcore-ba hajló szexábrázolás, szemben a regénnyel, a történet szempontjából csekély jelentőségű - főleg amikor a monologizáló szereplő mellett csak a kompozíció kedvéért incselkednek egymással modellalkatú prostituáltak -, és épp ellentétes hatást működtet, mint Martin erotikusnak jóindulattal is nehezen nevezhető leírásai a sűrű bozontokról és a pállott borostömlő szagát árasztó daliákról. Habár a Trónok harca sok esetben tovább viszi az író illúzióromboló törekvéseit - lásd a közelit a palota padlójára piszkító hófehér paripa hátsójáról a második évad egyik epizódjában -, Westeros a kis képernyőn mégis közelebb áll a mesevilág idealizálásán alapuló fantasynormákhoz, amelyek meghaladása épphogy A tűz és jég dalának egyik legfontosabb vívmánya lett. Ebből következik, hogy - bár Martin aktívan részt vesz a sorozat készítésében - ezúttal nincs könnyebb megoldás: a birodalom szívéhez bizony oldalak ezrein keresztül visz az út.
Alexandra, 2012, kötetenként 2999-3690 Ft
