Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2012. szeptember 27-i számunkban jelent meg.
Magyar Narancs: Kereken tíz éve jelent meg az első hosszabb írásod. Mi vitt rá, hogy irodalommal, azon belül is a fantasztikus műfajokkal foglalkozz?
Markovics Botond: Hat-hét éves voltam, mikor itthon dúlt a Star Wars-őrület, ez megalapozta a vonzódásomat a sci-fihez, amivel ebből a generációból, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Már nyolcévesen saját sztorikat kreáltam, amik többnyire filmes utánérzések voltak, Indiana Jones- meg Star Wars-folytatás, szóval elég korán kialakult a történetmesélés szeretete. Egy időben képregényeket is rajzoltam, ahol szintén fontos a sztori, de aztán rájöttem, hogy annyira azért nem rajzolok jól, így inkább visszatértem az íráshoz.
MN: Van olyan magyar hagyomány, amibe be tudtál csatlakozni?
MB: A múlt századi magyar sci-fit mindenki Zsoldos Péterrel azonosítja, de rajta kívül is van néhány író, akiket szerettem. Viszont a rendszerváltás után a hazai könyvpiacon évekig kaotikus állapotok uralkodtak. Az olvasók elvesztek a hirtelen feltűnt és mindenféle gagyit megjelentető kiadók túlkínálatában, egy jó darabig én sem igazán tudtam, mit érdemes elolvasni. Az első nagy kedvencem egyébként a Dűne volt, aztán Dan Simmons Hyperionja, ezeknél gondolkodtam el, hogy nahát, ilyet is lehet, talán nem azt a könnyed űroperás irányt kellene folytatnom, amit a korai írásaimmal megkezdtem.
MN: A regényedben törekszel a globális és lokális jellegzetességek összeegyeztetésére, általában egy multikulti jövőbe helyezel magyar vagy magyar származású figurákat.
MB: A poszthumán döntés volt az első regényem, amelyben magyar főszereplőt használtam, szerettem volna valamilyen kötődést Magyarországhoz. Azóta mindegyik könyvemben vannak itthoni szereplők, sőt, az Isten gépeiben a jövőbeni Budapest egy fontos és izgalmas helyszín. Amennyire lehet, ezt a jövőben is szeretném megtartani.
MN: Az angol álnevednek van még jelentősége?
MB:
Amikor elkezdtem írni, az angol név még kiadói követelmény volt, mindenki angolszász álnéven írt, mintha nem léteztek volna magyar írók. Részben az olvasók is rákényszerítették erre a szerzőket, mert a magyar név alatt kiadott regények nem fogytak annyira.
Aztán a Brandon Hackett időközben rajtam ragadt, egy idő után már feleslegesnek éreztem változtatni, de mivel főállásban a versenyszférában dolgozom, szerintem jobb is így. Nem akartam annak is orra alá dörgölni a hobbimat, akit nem érdekel. Eladásokban ma már nincs különbség magyar és angolszász név között: László Zoltán íróbarátomat tudom példaként említeni, aki saját néven ír, nagyjából egy időben jelent meg a Galaktikánál az ő Keringés című regénye és tőlem az Isten gépei, és mindkettő ugyanolyan jól fogyott, az elmúlt évek legsikeresebb magyar sci-fi regényeivé váltak.
MN: Van rá lehetőség itthon, hogy valaki főállású sci-fi íróként működjön?
MB: Nincs. Kivéve, ha nagyüzemben képes megírni évi huszonöt-harminc könyvet, de ez már a minőség rovására megy. A hazai piacon és ezekkel a példányszámokkal lehetetlen évente annyi könyvet írni, amennyiből egy író normálisan meg tud élni. Nekem is van egy jól fizető állásom, ami megengedi, hogy a szabad időmben regényeket írjak.
MN: Régi toposz, hogy a fantasztikus irodalom egyfajta gettó. Ez ma és főleg itthon mennyire érvényes?
MB: Nagyon. A klasszikus sci-fi művek közül azokról, amik magas irodalmi minőséget képviselnek, megpróbálják lekaparni a sci-fi címkét. A Szép új világ vagy az 1984 így már nem sci-fi lesz, hanem szépirodalom, mintha a kettő kizárná egymást. De ez ugyanígy működik külföldön is. Nemrég olvastam egy beszélgetést Neil Gaimannel, aki ugyanerről panaszkodott, a magasirodalom alá Angliában vagy az USA-ban sem fér be a fantasztikum. Pedig pont Gaiman néhány műve például igazán beférhetne.
MN: A magyar sci-fi mennyire működik szubkultúraként? Léteznek kiadói holdudvarok vagy műhelyek?
MB: Abszolút szubkultúra, hiszen ez rétegirodalom, a közösség ebből következően nem is túl nagy, habár konkrétan magyar sci-fivel több kiadó is foglalkozik. Ami még nagy probléma, hogy az olvasókat nem lehet rávenni, hogy eljárjanak rendezvényekre, az összejöveteleken többnyire néhány tucat ember lézeng. Online felületeken viszont jó a kapcsolattartás. Másfél éve néhány tucat lelkes emberrel megalapítottuk az SFmag.hu oldalt, ami mára az ország legolvasottabb fantasztikus magazinjává nőtte ki magát.
MN: A külföldi piacok felé tudtok nyitni?
MB: Én még nem próbálkoztam ilyesmivel, de szeretnék. Külföldön eleve hendikeppel indul egy magyar szerző, kell mellé egy anyanyelvi szintű fordító, de csak akkor van esély az áttörésre, ha a regény kiemelkedik a jobb angolszász sci-fik közül. Az nem elég, ha csak velük egy szinten mozog. Szeretném majd egy regényemet lefordíttatni angolra, de nem akarok kockáztatni, mert ha egyszer megpróbálom, és nem jön be, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem.
MN: A poszthumán döntés előtti írásaidról általában elég nagy távolságtartással nyilatkozol.
MB: Az Én, a halhatatlan vagy az Erőhold a fiatalabb korosztálynak szólt, de közben - mondjuk úgy - felnőttem, és más témák érdekelnek. Nem igazán tudok mit kezdeni a korai történeteimmel, félbehagytam egy jókora regényciklust, bár sokan várják, hátha folytatom. Amikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez az én utam, három éven át dolgoztam A poszthumán döntésen. A nulláról kellett kezdenem mindent, belemélyedtem egy sor kapcsolódó tudományágba, a fizikától a csillagászaton át a biológiáig, ami korábban nem volt rám jellemző. Elkezdtem komolyan venni a science fictionből a science-t.
MN: Mennyi kutatómunkád van egy-egy regényben?
MB: Elég sok, persze ez attól is függ, milyen mélyre akarok ásni a témában.
Meg kell húzni egy határt, hogy ne tudományos-ismeretterjesztő regény legyen a végeredmény, hanem szórakoztató, elgondolkodtató irodalmi mű.
Be kell lőni az arányokat, amitől még tudományos és érdekes marad, de nincsenek benne olyan száraz részek, amiket az olvasó átlapoz, mert nem érdekli, hogy két szereplő kifejt egy tudományos problémát. A szakirodalmat inkább inspirációként használom. Ahol szükséges, ott próbálok nem elszakadni a tudományos alapoktól, viszont szeretem az elszállt regényeket, lenyűgöző, új világokba kalauzolni az olvasót, olyan történeteket kitalálni, amilyenhez hasonlót még nem olvastak korábban.
MN: Az utóbbi három regényed közös nevezője az ember meghaladásának témája.
MB: Igen, valóban már harmadjára foglalkozom ezzel. Nem tudnám megmondani, honnan jött a téma iránti érdeklődés, de tény, hogy erősen foglalkoztat. Elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen irányba is haladhat a jövő, látok rá reális esélyt, hogy előbb-utóbb túllépünk az emberi test korlátain. De írás közben ez nem tudatos döntés, csak amikor készen van, akkor látom, hogy hú, már megint erről sikerült írnom. A következő hátha másról szól majd.
MN: A legújabb opus, Az ember könyve kerülők és átírások után jutott el a kiadásig. Mi változott benne útközben?
MB: Az egyik legnehezebb "szülés" volt az eddigi regényeim közül, mert egy teljesen idegen és egyedi világot kellett benne kidolgoznom. Az Isten gépeiben a jelenből próbáltam levezetni az emberi faj egy elképzelt közeljövőjét, itt viszont nulláról építkeztem, ami miatt párszor zsákutcába tévedtem, és rengeteg szöveget ki kellett dobnom, a fél regényt újraírtam. Nehezen találtam meg azt a történetet, amit tényleg érdemes elmesélni, de végül sikerült.
