Az atipikus szerkezetet és tipográfiát viszonylag hamar meg lehet szokni, bár nem állítom, hogy egyszer sem bizonytalanodtam el abban, ki beszél éppen. A két narráció vegyítése a könyv közepe táján működik a legjobban, itt nagyjából egyenlő hangsúlyt kapnak az apa és a fiú megszólalásai, míg az elején az idősebb, a vége felé az ifjabb Sajó szövegei a dominánsak. A történeti forrásokra alapozó felütést a család egyként német származású apai és anyai ágának betelepüléséről egy leheletnyit hosszúnak találtam; a magyarországi németek második világháború utáni deportálásáról és szovjet munkaszolgálatáról szóló rész viszont megrázó erejű dokumentumokat vonultat fel, és ezeket jó érzékkel helyezi az apa gyerekkori emlékei mellé.
Idősebb Sajó (eredeti nevén Scheuermann) László 1931-ben született Szatmárcsekén, családja a papi földek műveléséből élt. A háború után előbb fizikai munkákat végzett, majd kalandos körülmények között az egri főiskolára került, elvégezte a magyar szakot, és újdonsült feleségével Tolcsván lett tanító. Itt született két fia, László és Attila. A család a ’60-as évek végén Miskolcra költözött, az apa a megyei tanács oktatási osztályán helyezkedett el, saját szóhasználatával élve „csinovnyikként”. 1981-ben elbocsátották, újra tanítani kezdett, ezúttal a miskolci zenei gimnáziumban, innen ment nyugdíjba a rendszerváltás után. 2016-ban halt meg, utolsó nyolc évét Alzheimer-kórral élte le; fia a halála után kezdett el dolgozni a könyvön.
Sajó László regénye – szemben például György Péter apakönyvével – nem megérteni akarja az apát, és nem célja saját fejlődéstörténetének megrajzolása sem. A könyv küldetése nem a múlttal való szembenézésben, sokkal inkább a felmutatásban és a gyászmunkában áll. Idősebb Sajó életútjában az általánosítható helyett az egyedit keresi. A „korszak”, a „politika” itt inkább csak az események hátterét adja. Például ’56-ot annyival intézi el az apa, hogy Tolcsván is félbeszakadt a tanítás, ő egész idő alatt szüretelni volt, később pedig az elmaradt munkanapok miatt levontak a pedagógusok fizetéséből. Bár oktatási funkcionáriusként Sajó ellenezte az erőszakos iskola-összevonásokat, és kifejezetten örült, hogy egy személyes konfliktus miatt a felsőbb helyről érkező megkeresés ellenére végül mégsem választották alapszervezeti párttitkárrá, hozzáállását a legjobban az a mondat jellemzi, amelyet arról ír, hogy a vállalati focicsapatban jobblábasként is balszélsőt játszott: „ide osztottak, ide álltam”.
A közéletet a fiú is csak a feltétlenül szükséges mértékig emeli be az elbeszélésbe. Mellékesen említi, hogy apjából Fidesz-szavazó lett, holott ’88-ban még lenyikhajozta a fideszeseket. A történelmi események közül leginkább a németek háború utáni deportálása érinti meg az ifjabbik Sajót, anyai nagyapja ugyanis soha nem tért vissza a Szovjetunióból. „Nekem ne jöjjön senki azzal: magyar! Én meg másnapos” – írja e helyütt kommentárjában.
A szerző saját életének fordulópontjairól is azzal a rezignált életigenléssel (röviden: az élet néha szar, de szép) számol be, amelyet egyéb prózai munkáiból már ismerhetünk, és amely a füzetek alapján apjától sem állt távol. Válását és kórházi kezeléseit ugyanabban a tónusban meséli el, mint kamaszkori afférját egy könyvtári törzsolvasóval, vagy mint gyerekkori focis élményeit. Ezek a töredékek önmagukban remekül megállnak, és bár Sajó határozottan nem akar éles korrajzot festeni, az olvasó azért sok mindent leszűrhet magának belőlük a késő Kádár-korról vagy a rendszerváltás utáni Magyarországról. Az egyetlen probléma, hogy az egész nem igazán szervesül családregénnyé; és bár a könyv sehol nem válik kifejezetten unalmassá, egy-két ponton úgy éreztem, kisebb adagokban fogyasztva befogadhatóbb a szöveg.
Az apa és a fiú viszonyáról sem kapunk valamiféle átfogó, felépített narratívát, inkább a betegség és a halál felől visszatekintve áll össze a korábbi villanásokból a konfliktusokkal terhelt szeretet ismerős, mégis hatásos képe. Az apa utolsó, betegségben viselt éveiről és haláláról a próza a legszikárabb tényekre szorítkozik, Sajó László ezt az időszakot csak versekben tudta megírni. Öt költeménnyel zárul a kötet, amelyek közül legalább kettő – az Apám a fotelban és a Vesztelek végleg – bátran nevezhető remekműnek. Ezek emelik el a két Sajó történetét a hétköznapiság szintjéről az általános emberi felé.
L’Harmattan, 2019, 235 oldal, 2790 Ft
