Magyar Narancs: A napokban engedted el végleg a szöveget. Ilyenkor megkönnyebbülés van, vagy szülés utáni depresszió?
Garaczi László: Depresszió nincs, nem szokott lenni. Már korábban eleresztettem volna, úgy tűnt, hogy befejeztem, de aztán tudtam még molyolni rajta egy kicsit. Igazából mintha ő nem akarná elengedni az én kezemet. Most például (az interjú május 19-én készült - U. P.) véletlenül még egyszer visszakerült hozzám az utolsó utáni változat, már csak a borítóról tárgyaltunk, én meg újraolvastam, és találtam is néhány kis maszatot.
MN: Milyen egy maszat?
GL: Volt egy tördelési hiba, egy-két szót kicseréltem, és persze húztam. Az volt a cél, hogy ne legyen semmi fölösleg. Például azt írtam, hogy az egyik szereplőnek "megsérült a fél szeme" - a "megsérült a szeme" bőven elég. Minél tömörebb, kisebb legyen a mondat. Nyilván ha átnézném, megint találnék pár maszatot, de ezek azért nem kardinális hibák. Jót tett amúgy, hogy tavaly ősszel elkészült az első verzió, leadtam a kiadónak, várt pár hónapot. Többen elolvasták, Sárközy Bencével (a Magvető Kiadó és a kötet szerkesztője - U. P.) leültünk beszélni, és fölmerült egy-két olyan szempont, ami után érdemes volt még dolgozni rajta.
MN: Ez titok, ez az egy-két szempont?
GL: Nem is tudom.
MN: Legfeljebb majd ezt is kihúzod utólag.
GL: Egyrészt rájöttünk, hogy a főhős érzékelési spektrumában a szaglás kiemelkedő fontosságú lehet. Sok szagélmény volt a könyvben addig is, főleg a középső részben, amikor Csont kezd megzakkanni, a körülötte lévő világ pedig egyre szürreálisabb lesz. Azon gondolkoztam, mennyire közelítsem a figurát egy animális ösztönlényhez, és végül úgy írtam át, hogy a szaglás hangsúlyosabb legyen, de persze ne váljék zavaróvá, túl direktté. Ne tűnjön fel, hogy mit szaglászik már ez a csóka állandóan. Egy másik észrevétel arra vonatkozott, hogy mikor a főszereplő bekerül a laktanyába, túl hamar befelé fordul, előtte nem ártana egy kis rávezetés, amiben felvázolódik az alaphelyzet: milyen egy ébresztő, egy sorakozó, hogy az olvasó bele tudja képzelni magát, ne rögtön jöjjön a téboly. Így valahogy az egész könyv ívesebb lett.
MN: Pont ezt a szándékot éreztem olvasás közben, hogy mintha ez a könyved minden eddiginél udvariasabb lenne az olvasóval. Nem tudom, ez előnyére válik-e vagy sem, mindenesetre tőled szokatlanul közérthetőnek, átláthatónak tűnt.
GL: Írás közben kezdett ilyenné alakulni, és akkor azt mondtam, jó, legyen ez: rövid mondatok, mint a pattogó vezényszavak, kevés ornamentika, és ne legyen túl vicces. Az "íróság" úgymond vonuljon háttérbe. Igen, így aztán talán tényleg "olvasóbarátabb" lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének benne kisebb narratív trükkök, titkok, kétértelműségek.
MN: Hát, ha az volt a cél, hogy ne legyen vicces, akkor nálam csúfos kudarcot vallottál. Rég röhögtem ennyit egy regényen.
GL: De ezek nem nyelvi játékok, inkább szituatív, abszurd humor. Nehéz ezt most megítélnem, mert félig még benne vagyok, de szerintem legtöbbször kínunkban nevetünk ezeken a helyzeteken, amik nem direkt poénok vagy gegek.
MN: De a kisebb részek sokszor mégis poénra vannak kihegyezve. Sűrű szöveg, egy-egy bekezdésbe néha novellányi anyag került bele, és ezeknek a zárlatai is hatásosak, hangsúlyosak.
GL: Remélem, hogy azért nem csak ez a jellemző. Én legalábbis kerülni igyekeztem az anekdotikus formát, amit erős veszélynek tartottam, mármint, hogy az egész anekdotákra esik szét. Nem akartam, hogy túl sok "katonasztori" legyen benne. Rengeteg ilyet ismerünk, ráadásul a könyv megírásához még sokat kutattam is, szlengszótárakat, visszaemlékezéseket olvastam. Ez egy nyelvileg elég izgalmas, gazdag világ, de a jegyzeteimnek talán ha egy százada került bele a könyvbe. Volt azért olyan anekdota, amit be tudtam illeszteni, remélem, hogy szervesen, például a 19. századi klasszikus legendát a leveleket a fákra visszaragasztó bakákról.
MN: A katonalét amúgy is mindig anekdotákban mesélődik el. Ezeket én mindig némi unalommal, néha viszolygással hallgattam.
GL: Ez a hárítás munkája, a feldolgozás sajátos módja. Ami engem nemcsak untat, de idegesít is. Miközben nagyon is értem, hogy az olyan helyzeteket, amikor agyagba döngöltek, utólag jobb vicces keretbe helyezni. A katonatársaimmal jártam főiskolára, és az volt az általános retorika, hogy ez az egész mekkora buli volt, átvágtuk a tiszteket, piálások, csajozások, és így tovább. Ott értünk férfivá, hősiesen helytálltunk. Mondták ezt azok, akiket láttam pár hónappal azelőtt megalázva szűkölni, vagy önmagukból kivetkőzni. Fegyelmet tanultunk? Nevetséges, az egésznek semmi, de semmi értelme nem volt. Sosem tudtam erről beszélni, sztorizgatni. Amúgy is inkább a hangulatokra emlékszem, a laktanya szagára, fényeire, mint konkrét eseményekre, de mint irodalmi alapanyag kifejezetten érdekelt.
MN: Két irodalmi tradícióval egészen biztosan számolnod kellett. Az egyik a (magyar) anekdotikus hagyomány, a másik pedig az embertelen, zárt közösségek ábrázolása, mondjuk az Iskola a határontól a Sorstalanságig.
GL: Ezekhez a nagy elődökhöz muszáj volt tudatos viszonyt kialakítanom. Különösen Ottlikkal szemben kellett meghatároznom a pozíciómat. Talán hiba is volt újraolvasnom, mert még jobban tetszett, mint előtte bármikor, és félő volt, hogy ő fogja vezetni a kezem. Aztán jött az ellenhatás, mindent másképp akartam, mint ahogy nála van, aztán a munka közepe táján normalizálódott a "viszony". Beláttam, hogy hat rám, hat a tiszta, erős nyelve, de a következtetéseivel nem mindig értettem egyet. A benti kapcsolatok, barátságok utóéletének romantizálásával például nem tudtam mit kezdeni. Ugyanakkor például az, hogy csak egy példát mondjak, amikor a gyerekkori barát, Halász Péter nem köszön a főhősnek, aki később vonult be, lidércesen pontos.
MN: Ebből a vajmi kevéssé romantikus utóéletből villant fel képeket a harmadik rész, ahol kilépünk az addig nagyrészt lineáris és szűkre szabott téridőből, és egy olvasmányként élvezetes és mozgalmas, de szerkezetileg számomra kitüremkedő lezárást kapunk.
GL: Ez a rész is sokat alakult, eredetileg hoszszabb volt, aztán persze kihúztam egy csomó mindent. Lehet, hogy tényleg túl nagy ott a pufogás, vibrálás, de valamiért szükségem volt erre a távlatra. Szerettem volna, ha kiderül, miért, mikor, hogyan meséli el mindezt az elbeszélő. Ez a rész adott alkalmat arra is, hogy a másik karakter, a szisztémával élesebben szemben álló Szabó figuráját előtérbe állítsam.
MN: Egy lemur vallomásai - szól az alcím (most először rövid u-val). Az előző két kötetet (Mintha élnél, 1995 és Pompásan buszozunk!, 1998) még az elvileg hozzáértő kritikusok közül is többen önéletrajzi kötetként olvasták. Erre most is lehet számítani, vannak csalik a szövegben, például a főszereplő is a Ho Si Minh főiskolára járt.
GL: Nem baj, ha így olvassák. Szerintem ez nem memoár, de ha valaki katonanaplónak olvassa, áldásom rá. A referencialitással, tehát a "mi igaz ebből?" kérdésével kapcsolatban régebben is adódtak érdekes helyzeteim. A szerkesztők az első személyes találkozáskor nem mindig hitték el, hogy ez a vékony, szemüveges, viszonylag barátságos csávó írja azokat az elborult szövegeket. Ennél nagyobb bajom ne legyen. Az Arc és hátraarcban használtam saját anyagot, de olvastam, interjúztam, kerestem, "képzelődtem" is mellé. A leszerelésem például hasonlóképpen történt, én is azzal álltam elő, hogy nem látok, és csak a kórházban esett le, hogy ez nem bemondásra megy, meg lehet műszerrel mérni, hány dioptriás a szemem, nem volt könnyű pillanat.
MN: Egy régebbi interjúdban elmesélsz egy öngyilkossági kísérletet: "összegyűjtöttem a gyógyszereket, aztán búcsúleveleket írtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a hatvanadik oldalnál tartok, és nem tudom abbahagyni. Akkor értettem meg először, hogy az írás segíteni tud." Ma is működik az írás mint terápia?
GL: Ha nem tudok hosszabb ideig nyugiban dolgozni, rosszul érzem magam. Az írás rendszerezi a napjaimat. Talán a lemursorozatot is azért kezdtem el, hogy kiderítsek valamit. Belül csak zűrzavart érzékeltem, visszamentem oda, ahol ez a zavar először jelentkezett. Persze nagy dolgokra nem jöttem rá. Írás közben rendezgetem a romokat. Lehet, hogy semmi nem változik, de a kísérlet, a folyamat izgat és életben tart.
MN: Haladjunk tovább a műtől az élet felé! Mostanában számos író, irodalmár vállal politikai szerepet, olyanok is, akik előtte soha. Te tudatosan tartod távol magad a közélettől, vagy egyszerűen nem érdekel?
GL: A nagypolitikához szerintem olyan mértékű magabiztosság kell, amivel én nem rendelkezem. Ennél nyugtalanabb és bizonytalanabb vagyok. De azért változott valamennyit a véleményem erről: korábban azt gondoltam, aki ilyesmibe keveredik, nem komoly ember. Igaz, akkoriban minden munkát árulásnak, behódolásnak, a csőd beismerésének tartottam. Az utóbbi időben vállaltam szakmai tisztségeket, voltam az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kurátora, szerveztem (Karádi Évával közösen) a német-magyar Bipolar programot, több felolvasással mindkét országban. Talán Márai írja, hogy amennyi politikai szerepet vállal az író, annyit veszít művészi hiteléből. Ezt nem feltétlenül gondolom így, vannak ellenpéldák, például Mikszáth, de az új parlamentben is vannak kollégák, akik nyilván komolyan fogják venni a munkájukat. Lehet, hogy ez menekülés a valóságtól, nem tudom, de azt hiszem, nekem nem ez a dolgom.
