A millenniumi kiköltekezésben 1999-ben ugyanúgy 700 millió forintos állami tétellel szerepeltek a királyi székhelyek, mint a filmprodukciók. Ebből Esztergom királyi emlékeinek helyrepofozására 400, Visegrádéra 100, Veszprémére 20, Székesfehérváréra 65 millió jut. Bár mindegyiknél akadnak vitatott kérdések, az eddigi legizzóbb polémia Székesfehérvár ügyében kerekedett.
Hol sírjaink domborulnak
Itt, a középkori Romkertben, ahol Szent István király sírja fekszik (egy kőlap, fémfogantyúkkal, hátha valaki alákukkantana) az általa építeni elrendelt bazilika kevéske falmaradékai között, jelenleg építkezés folyik: Nemzeti Emlékhelyet alakítanak ki az évek óta gyűjtögetett 1,2 milliárd forintból. Létesítését 1988-ban határozták el, két tervpályázat után, 1998-ban rakták le az alapkövét. Az utóbbi hónapok során egy aszimmetrikus ívelésű, fémbordás, átlátszó műanyag tetőt szereltek a romok egy része fölé. Az építmény legalább két szempontból aggályos.
* Esztétikailag. A rajzon és maketten karcsúnak látszó, modern szerkezet a valóságban eluralja a teret. Hiába nem emelkedik magasabbra a szomszédos püspöki palota első emeleti ablakpárkányainál, az előtte vagy alatta álló ember számára jóval magasabbnak tűnik, mint amekkora valójában. Nyilván lehet szakzsargonban érvelni amellett, hogy szándékosan üt el mind a késő barokk palota, mind a Romkert 1938-ban emelt, árkádos bejárati épületének stílusától, amelyek közé felhúzták, de ugyanígy lehet érvelni ellene is. Azok a fehérváriak viszont, akik januári csöndes demonstrációjukat követően a minap aláírásokat kezdtek gyűjteni a tető lebontásáért, és a nyomaték kedvéért február 25-én a helyszínen hangosan követelik ugyanezt, nem szakzsargonban fogalmaznak. Szerintük az építmény egyszerűen megcsúfolja a kegyeleti helyet, nem oda való (vásárcsarnok, uszoda, teniszpálya, pályaudvar, hangár, ilyesmik fölé, ha már).
* Funkcionálisan. A tető elsődleges feladata a romok védelme. Ám a bazilika romjainak csak egy része, az oldalhajók román kori falmaradványai fölött húzódik, a rommező másik értékes elemét, a Mátyás kori, félköríves apszismaradványt tudatosan nem fedi (ha azt is fedné, jelenlegi 1000 nm-es felülete 1500-1800 volna, s még durvábban avatkozna bele a városképbe; az apsziscsonkot kis méretű, helyi üvegtető óvja majd). És a megépült tető csak tető - oldalfalai nincsenek -, esőtől, hótól védi a köveket, fagytól aligha. Ráadásul - mivel legmagasabb pontja nem a bazilika középtengelye fölött húzódik - hamis képzetet kelt a valahai templom térbeli elhelyezkedéséről. Emiatt Szent István sírja optikailag az épület közepéről a sarkába csúszik, és értelmetlennek tűnik a papi szószék maradványának elhelyezkedése. Az egyik oldalon kialakított járdáról induló építmény két tartópillérét pedig az amúgy is csekély számú és jó állapotban megmaradt eredeti (Anjou- vagy Mátyás kori) kövekbe betonozták bele, visszafordíthatatlanul beleavatkozva éppen a megóvni szánt műemlékbe. Hallani olyan véleményt, hogy a 90-es évek hazai műemlékvédelmének Székesfehérvár a legnagyobb kudarca.
Unokáink leborulnak
Árpád-kori építészeti emlék igen kevés akad az országban. Ezek egyike a fehérvári, ahol - mert itt haladt el a Szentföld felé vezető zarándokút - bazilika építését rendelte el I. István. Ünnepélyes alkalmakkor itt állították fel kőtrónusát, itt őrizték a kincstárat, itt volt a királyi ház magánkápolnája, s ide temették Istvánt és számos Árpád-házi és Anjou utódát, sőt Mátyást is.
A királysírok és a bazilika kutatása során 1848-ban Érdi János bukkant III. Béla sírjára. "Több hiteles királysír ezenkívül nem is került elő" - mondja Marosi Ernő, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója, aki tavaly szeptemberben mondott le az 1990-ben létrehozott Nemzeti Emlékhely Alapítvány kuratóriumában betöltött tagságáról "a romok történelmi forrásokhoz méltatlan módon és alkalmatlan személyek által való kezelése" miatt.
Az 1860-80-as években Henszlmann Imre minden követ föltárt, amit akkor lehetett. Az államalapító halálának 900. évfordulóján, az 1938-as Szent István-emlékév során hozzáférhetővé tették és konzerválták a Henszlmann által föltárt romokat, Lux Kálmán felépítette a befoglaló épületet a Szent István-szarkofág számára, berendezték a kőtárat, és a személyazonossági igazolvánnyal sajnálatosan nem rendelkező, ily módon azonosíthatatlan csontmaradványokat újságpapírba és sörösládákba csomagolták. E csúfság akkor derült ki, amikor 1984-ben pakkot bontottak; innen datálható a késő Kádár-korszak egyik polgári kezdeményezése, a mozgalom a királyok méltó eltemetésére, emlékhely állítására. 1988-ban, a bazilika teljes körű feltárását célzó ásatás megindulásának évében nyílt tervpályázatot írtak ki: állami-egyházi protokollhelyet kellett ide álmodni, javítva egyúttal a múzeumi és turisztikai körülményeket is. A pályázaton Schulz István és társai kapták a legtöbb pontot, de tervüket éppúgy nem vitelezték ki, mint a régészeti emlékek védelmére is javaslatot kérő, 1995-ös, meghívásos pályázaton legjobbnak ítélt tervet, Farkas Mária és társai munkáját, ami építészeti pályázatoknál nem ritkaság. Miután az 1996-os honfoglalási évfordulóból kicsúsztak, Farkas Máriát és a második helyezett Oltai Pétert felkérték még egy tervfordulóra, ilyen is gyakran előfordul. Oltai terve nyert (4:1-re; a kilencfős kuratóriumból öten voltak jelen), s az ő elképzelése nyomán indult meg az építkezés 1998 őszén. Idén augusztus 20-án misézni, koszorúzni akarnak itt, s ha addig netán, több mint 400 évi távollét után, Szent István koponyája is befut Dubrovnikból a dalmát dominikánusok jóvoltából, hét határra szóló ünnep kerekedik majd.
"Számomra a konfliktus akkor keletkezett, amikor a kivitelezés során azt láttam, hogy nem a konzerváló és a reprezentációs feladatokat egymástól leghatásosabban szétválasztó, első díjas terv alapgondolatait viszik át a gyakorlatba, holott arról volt szó, hanem a második díjaséit" - mondja Marosi Ernő akadémikus, aki lemondásakor persze megkapta, hogy mit dumál, évek óta oda se dugta képét a kuratórium üléseire. Mire neki az a válasza, hogy megunta, hogy örökké kisebbségben maradván, szakmai álláspontját nem tudja érvényre juttatni a testületben. Az első díjas terv azért tűnt Marosi számára elfogadhatóbbnak a másodiknál - habár maga a rommező építészeti összefüggéseire rálátást nyújtó tornyot elképzelő Janáky István tervét támogatta -, mert "lényegesen szelídebben bánt a műemlékkel".
És áldó imádság mellett
Míg a közízlés a szakrális vagy magyar jelleget hiányolja az internacionálisan modern építményből ("EZ NEMZETI ÜGY!" - harsogja a Vörösmarty Társaság és a tiltakozást Szervező Bizottság felhívása), a régész szíve attól vérzik, ahogy belebarmoltak a romokba. "Végignéztem, ahogy csinálták, ötcentinként jó félméteres lyukakat fúrtak a középkori támpillérbe, vasrudakat állítottak bele, bezsaluzták, és kiöntötték betonnal. Legszívesebben a kövekre borulnék és zokognék - mondja Szalai Tamás régész, aki a megyei múzeum munkatársaként vett részt a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozó Biczó Piroska vezette ásatásban. - Sajnos a múzeumnak csak annyi beleszólása lehetett, hogy volt egy nemleges szavazata a kuratóriumban, de azért nem kevés veszekedés árán el tudtuk végezni a régészeti ásatást. Magam is nemegyszer kiabáltam a kivitelezőkkel (Arév Kft. - a szerk.) és a városháza (a megrendelő - a szerk.) műszaki ellenőrével, akik pszichikai nyomás alatt tartottak minket (>>Siessünk, siessünk!"A terület nem volt teljesen feltárva - mondja Oltai Péter, az emlékhely tervezője -, az építész ezért nem az összes ismeret birtokában alakíthatta ki elképzelését. Az említett sáv feltárására csak az építéssel egy időben kerülhetett sor a szomszédos épületsor pincefalainak megerősítésével. Egy alapkérdésben végig ellentétben álltunk a régészekkel: én oly módon akartam érzékeltetni az egykori bazilika formáját, hogy a védőépítményt részben a falmaradványokra, részben a szerkezeti falak vonalaira helyeztem. Az új szerkezetek a megszűnt falakat és pilléreket is jelzik. Számunkra, műszakiak számára egyértelmű volt, hogy oda célszerű tenni az új alátámasztást, ahol megvan a templom eredeti, vaskos alapfala, és nem oda, ahol még bármilyen érték előkerülhet."
Örök vita, milyen mértékben nyúlhatunk hozzá épített örökségünkhöz, hiszen eddig is mindegyik kor a maga stílusának megfelelően tett hozzá elődei épületeihez, fejezte be azokat.
"Igen ám - vélekedik Marosi Ernő akadémikus -, de a mi korunk végre nem spontán módon viszonyul a történeti értékekhez, hanem tudatosan. Meg akarja kímélni a visszafordíthatatlan beavatkozásoktól a történelmi emlékeket, különválasztani a saját értelmezésünktől, aminek szakirodalomban, rekonstrukciós rajzokon, modelleken a helye. Mind a csontokat, mind a romokat úgy kell megőrizni, hogy bármikor, bármely korszakban, újabb ismeretek birtokában hozzájuk lehessen férni. A műemlékek kezelésének három fokozata van: konzerválás, restaurálás, rekonstrukció. Európa 1900 körül váltott szemléletmódot: konzerválni és nem restaurálni. Én egyértelműen a konzerválás álláspontján vagyok. A 19. század építésze fölhatalmazva érezte magát a ledőlt építmény fölállítására, a rekonstrukcióra - sajnos sokszor a mai is. A Fehérváron előkerült toronyalapra további néhány méternyi betontornyot falaztak fel." (Az itt élt gazdag velencei nemes, Ozorai Pipó építtette újra az eredeti, István kori bazilika egyik omladozó tornyát az 1420-as években, ez robbant fel 1601-ben.)
Az 1995-ös pályázaton legjobbnak talált tervet készítő, történelmi városok (például Fehérvár) rendezésével és műemlékekkel régóta foglalkozó Farkas Mária a templom déli hajója fölött egy megemelt gyalogutat vezetett volna át, amit elmondása szerint csak olyan helyeken támasztottak volna alá, ahol ez nem sért régészeti értéket. A romokat vastag, vízszintes üvegtetővel fedte volna le: a romterület fölött sétálók láthatták volna a köveket (s tán a lent sertepertélő régészfiúk is kileshették volna az arra lejtő lányok alapszínét, ami a terv ellen szólhatott, de ez mellékszál). A bazilika kontúrját egy hat méter magas, örökzöld cserjesor érzékeltette volna, a Mátyás kori bővítés feltételezett rajzolatát pedig tömör, vízszintesre nyír zöldfelület.
Mondják el szent neveinket
Tatár Dezsővel, Székesfehérvár nyugalmazott főépítészével, a Nemzeti Emlékhely Alapítvány kuratóriumi titkárával sajnos nem sikerült beszélni, mert a telefonvonal valahogy mindig pont akkor bontott, amikor e sorok írója bemutatkozott. Pedig Tatár úr nyilatkozási engedélyt kapott a városi önkormányzat jegyzőjétől, Szabó Katalintól, aki egyébként február 17-én hitelesítette az aláírásgyűjtő ívet: "Alulírottak követeljük királyaink koronázó és temetkező helyéhez méltatlan, a környezetet elcsúfító vasszerkezet elbontását, ezért kezdeményezzük, hogy Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata vizsgálja felül a 101/1997. (III.20.) számú határozatát, és újabb döntéssel támogassa királyaink koronázó és temetkező helyéhez méltó Nemzeti Emlékhely kialakítását." Az érvényes népi kezdeményezéshez 8174 érvényes aláírás szükséges, a hitelesítéstől számított legfeljebb 30 napon belül.
Ily módon Tatár Dezső nem tudott tájékoztatni arról, hogy a döntő ülésen miért billent a mérleg nyelve Oltai Péter terve felé. Amivel kapcsolatban - túl az esztétikai és funkcionális kifogásokon - fölmerült a "belterjesség" problémája is. A kuratórium tagjai között van a műemléki és építési engedélyező hatóság, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal mindenkori elnöke, illetve a szakmai kontrollt illetően az OMVH-hoz tartozó, bár önállóan működő Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) mindenkori igazgatója. Oltai Péter, aki korábban is dolgozott már a fehérvári romterületen, az ÁMRK Europa Nostra-díjas vezető építésze. Mind az építészre, mind az engedélyező hatóságra nézve sértő lehet, mégsem logikátlan azt feltételezni, hogy a döntéshozók azt is számításba vehették, hogy esetleg zökkenőmentesebb lehet a folyamat, ha olyasvalaki tervére szavaznak, akit az OMVH-hoz közeli embernek tartanak, ezt azonban Tatár Dezső a Demokratának nyilatkozva (1999/48.) cáfolta. Nyilván a MaNcsnak sem mondhatott volna mást. A terv mindenesetre az összes előírt fórumon zöld utat kapott.
"Az építők arra hivatkoznak, hogy a Műemlékvédelmi Hivatal egyetértésével készül a >>Szent István Ipari Park. Mindannyian tudjuk, milyen tortúrát kell kiállni annak, aki például egy tetőablakot szeretne a padlástér-beépítéshez. Még hogy a történelmi városban tetőablak? Nagyon jól tudjuk, milyen nehéz házainkat felújíttatni a rengeteg betartandó műemléki előírás miatt. És ehhez a műanyag páncélú rovarhoz a barokk belváros közepén mit szólt a tisztelt Hivatal? Egyetérteni méltóztatott!" - fogalmaz a népi kezdeményezés egyik elindítója, Kaszás István.
Fejérdy Tamás (OMVH) a túlzott szigor és a túlzott engedékenység vádjára mondhatná akár azt is, hogy ha két oldalról támadják az OMVH-t, akkor biztos jól dolgoznak, de inkább azt mondja: nyilván ma is előfordul, hogy nem találnak közös nevezőt a partnereikkel, pedig az OMVH régi, nagyon merev, konzervatív szemlélete szolgáltatóbb irányba tolódott el, különösen a történeti városokat illetően. "Az értékvédelemnek prioritása van, de nem célunk a történelem befagyasztása."
A királyi székhelyeket érintő munkálatok közül Marosi Ernő (MTA) szerint Székesfehérvár még a jobb esetek közé tartozik. Úgy látja, "a történelmi ügybuzgalom, a nemzeties hangoltság és az építészeti ambíciók olyan restaurálási hullámot indítottak meg, mint legutóbb a 19. századi, honfoglalási millennium idején. Ezt kicsit aggódva szemlélik azok, akik az emlékanyagot féltik, hiszen számos emlék fönntartása mellett az a restaurálási hullám sok kárt is okozott. Most szabados módon nyúlnak hozzá az esztergomi várhoz, a visegrádi királyi palota kiegészítésének mértéke pedig messze meghaladja azt, amit a megtalált maradványokból következtetésként le lehet vonni. Módszerek tekintetében körülbelül száz évvel mentünk vissza. Európában már a legszigorúbb nyombiztosítási, műtárgyállapot-biztosítási koncepció uralkodik, szemben a rekonstrukcióval."
Fejérdy Tamás szerint is veszélyesek a kampányok, nem szabad összecsapni a dolgokat, csak annyit és úgy kell és szabad megcsinálni, ami az ünneplést lehetővé teszi. A királyi székhelyeken történő hozzáépítésekről viszont úgy tartja, megítélésük attól függ, ki hogy értelmezi a nemzetközi műemlékes közmegegyezést megtestesítő, 1964-es Velencei Charta restaurálásdefinícióját. E szerint a restaurálás "a régi állapot és a hiteles dokumentumok tiszteletben tartására támaszkodik, de megáll ott, ahol a hipotézis kezdődik. Ami a feltevésen alapuló beavatkozásokat illeti: az esztétikai vagy műszaki okból elkerülhetetlennek minősített mindennemű kiegészítés építészeti alkotásnak minősül, s mint ilyen, korunk jegyeit kell magán viselnie."
Fejérdy Tamás meggyőződése, hogy ha a királyi székhelyeken befejeződnek a munkák, az eredmény tükrözni fogja a magyar műemlékvédelemnek a helyreállítás, restaurálás terén bekövetkező szemléletváltását: "Esztergomban és Visegrádban érthetőbb, és hogy úgy mondjam, polgárbarátabb módja látható majd a dolgok bemutatásának, természetesen semmit nem hamisítva, de éppen a rom biztonságosabb védelme érdekében valamennyire hozzátéve az épülethez, és, ahol lehet, új rendeltetést adva neki."
A magyarok istenére
Esztergom és Visegrád sem érdektelen, Székesfehérvárt azonban fokozott figyelem övezi, hiszen itt nagybetűs Nemzeti Emlékhely készül. Ezért is annyira erőteljes a szakmai és lakossági kritika. A kissé későinek tetsző protestálás egyik szervezője, Kaszás István szerint az építmény "jelképe a felelőtlen döntések sorának, amivel városunk a kritikus négymilliárd forintnyi adósságtömeghez elérkezett". Nem teszi hozzá, pedig ide tartozik, hogy néhány éve Székesfehérvárt még a világ tíz legdinamikusabban fejlődő régiója között mutatta be a Time amerikai heti hírmagazin.
Ha eredményes lesz az aláírásgyűjtés, az a szervezők szándéka szerint egérutat is jelenthet a város vezetőinek, hogy a népakaratra hivatkozva megszabaduljanak az építménytől, ami állítólag magánemberként nekik sem tetszik, viszont a város sok pénzt beleölt már. Technikailag nem lehet gond a bontás, más szempontok viszont ellene szólnak. "Korrekcióra sem anyagi, sem jogi lehetőség nem maradt" - nyilatkozta a Fejér Megyei Hírlapnak még az OMVH elnökeként Entz Géza, akit azonban a fővárosi önkormányzati csatákban edződött építész, a fideszes Cselovszky Zoltán váltott fel posztján a minap (ő egyelőre igyekszik képbe kerülni). Hasonlóan vélekedik a tetőről Szalai Tamás régész is: "Lebontani nem lenne szabad: ismerve a honi építőipari kultúrát, újabb károkat szenvedne a Romkert. Inkább legyen ronda." Fitz Jenő veterán régész viszont a Fejér Megyei Hírlap szerint radikális álláspontot képvisel: "Ezt a szemetet le kell bontani, a felelősséget pedig vállalja az, aki megszavazta." Fejérdy Tamás: "Most már csak akkor tudnánk nagyobb kárt okozni, ha szétvernénk. Nem tudok róla, hogy bárki bármilyen felelősségre vonást életbe léptetett volna ez ügyben."
Oltai Péter, aki "nem építészi önkifejezésként" fogta fel székesfehérvári munkáját, s kezdettől érzékelte, hogy a sokféle elvárás közepette jó esetben is csak kompromisszumos megoldás születhet, az utóbbi hetek-hónapok idegőrlő viharai után azt szeretné, hogy ha túl lesznek az építkezésen és a tereprendezésen, az elkészült Nemzeti Emlékhely láttán kritikusai is higgadtabb, méltányosabb hangot ütnének meg.
Ami ugyanúgy kérdéses, mint az is, hogy mi lesz az aláírásgyűjtés eredménye, illetve hogy miként alakul a program finanszírozása 2000 után, hiszen például sem a romok műemléki helyreállításának, sem a kőtári anyag kiállításának költségei az idei keretben nincsenek benne.
Szőnyei Tamás
