Az akkori, puhuló diktatúrában a markáns vonások szétkenődtek, így aztán hiába szeretnék egyfelől oly sokan 1984 Magyarországát Orwell megvalósult rémálmának láttatni, ez ugyanúgy lehetetlen, mint a nosztalgikus sóhajtozás és rácsodálkozás mindenféle korabeli tárgyak és politikai manőverek mentén.
Rothadó szocializmus
A nyolcvanas években is voltak önkéntes rendőrök, munkásőrök, ugyanúgy masíroztak százezrek május elsején, és ugyanúgy tíz évet kellett egy Trabantra várni, de ez az évtized (azon belül is az első és a második fele) teljesen más volt, mint az addigiak: már nem a zsarnoki, nem is a jóléti, hanem a rothadó szocializmus korszaka.
A Kieselbach Galériában látható Pokoli aranykor című kiállítás és a megnyitóra időzített azonos című könyv elsősorban ezt az állapotot tárja fel, bár e megállapítás csak hozadéka a nagyszabású projektnek. A Pokoli aranykor nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a nyolcvanas évek underground zenekarainak „melléktevékenységére” irányítsa a figyelmet; a plakátkészítésre, sőt a plakátozásra, ami a maga idejében legalább akkora újdonságnak számított, mint a zene, ráadásul sokkal nagyobb közönséghez jutott el, ezeknek az együtteseknek ugyanis nem jelenhetett meg lemezük, dalaikat nem sugározta a tévé, a rádió. De ezek a plakátok elárasztották Budapestet, és majd’ tíz éven át sokkal jellegzetesebb vonásokat adtak a fővárosi utcaképnek, mint a retró nyomán partra vetett toposzok a Skála-kópétól a tuningolt Ladáig. Noha a kiállítás és a könyv is az alkotók kreativitására helyezi a hangsúlyt, a korszakot csak hírből ismerők számára a legnagyobb meglepetést az okozhatja, hogy a Kádár-korszakként emlegetett zsarnoki rendszer, ami mindent az ellenőrzése alatt tartott (a nyomdákat különösen), utolsó éveiben már képtelen volt hatékonyan fellépni az efféle akciókkal szemben.
Elő a gyűjteménnyel!
E plakátok a legtöbbször ugyanúgy az önkifejezés eszközei voltak, mint a rajtuk szereplő zenekar tevékenysége, olykor mintha a hirdetett esemény adatai sem lettek volna annyira fontosak, mint a grafikus üzenet. Azzal alkotóik is tisztában lehettek, hogy ezek olyan alkalmi művek, amelyek talán egy napig sem lesznek láthatók (mert a konkurens zenekar leragasztja, a hatóság eltávolítja őket stb.), és mivel nyomdai előállításuk is sokszor zavaros körülmények között zajlott, az olyan intézmények sem vettek róluk tudomást (noha jó néhányat képzőművészek készítettek), amelyeknek egyébként a nyomdai termékek megőrzése, gyűjtése a szakterülete. Ez azt is jelentette, hogy a művek rekordgyorsasággal váltak szemétté és semmisültek meg, pedig néha több százat is nyomtak belőlük. Az, hogy most nagy számban láthatók, voltaképpen két gyűjtő érdeme, Bp. Szabó György grafikusé és Szőnyei Tamás kollégánké, akik „valós időben” ismerték fel a plakátok jelentőségét, szereztek be és tettek félre belőlük. Mivel egyikük sem klasszikus értelemben vett gyűjtő, sokkal inkább személyes dolgok motiválták őket: Bp. Szabó maga is zenélt az Electric Petting és Bp. Service együttesekben, és tervezett is számos plakátot, Szőnyei pedig – vállaltan, rajongóként – az első olyan magyar újságíró volt, aki 1981-ben a budapesti punk- és new wave színtérről hiteles beszámolót írt a Magyar Ifjúság című lapba. Noha a bennfentesek körében régóta közismert volt szenvedélyük, több száz plakátjuk dossziékban állt, és ugyan mindkettejükben felmerült, hogy érdemes lenne feldolgozni, közkinccsé tenni, erre mostanáig nem nagyon volt lehetőségük.
A csaknem feledésbe merült téma a 2011-es műcsarnoki Bizottság-kiállításon került elő, amikor az egyik terem falát nagy mennyiségű nyolcvanas évekbeli underground koncertplakáttal (nemcsak a Bizottság együttesével) borították be. Aztán tavaly a Ludwig Múzeum Rock/tér/idő kiállításán is. Bp. Szabó György plakátjaiból önálló kiállítást is rendeztek 2013-ban a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében Ellenkultúra a 80-as években címmel, sőt, gyűjteményének néhány darabját (köztük saját terveket) a New York-i Modern Museum of Artban is kiállították egy punk/new wave tematikájú tárlaton, egyebek mellett David Bowie, a Sex Pistols, a Kraftwerk és a Ramones plakátjai között. Noha manapság ennél nagyobb elismerést nem igazán lehet a kortárs képzőművészet nemzetközi porondján elérni, és valószínűleg azt sem vitatná senki, hogy Bp. Szabó és Szőnyei gyűjteménye – hangozzék ez bármilyen patetikusan – nemzeti kincs.
Ennek ellenére cseppet sem meglepő, hogy mostani, minden eddiginél alaposabb „publikációjuk” mögött nem állami intézmény, hanem egy magán-műkereskedés, a Kieselbach Galéria áll, ráadásul nem is elsősorban kiállítóhelyként, inkább könyvkiadóként.
Az URH együttes számának címét kölcsönző Pokoli aranykor kiállítás és a megnyitóra megjelent kötet viszonya ugyanis nem a szokásos felállás: nem arról van szó, hogy a tárlat katalógusát tarthatja kezében az olvasó, hanem épp fordítva. (Amúgy az URH-számban azt is éneklik: „Összegyűlt a szemét, megtalálta helyét…”)
Képes krónika és művház
A Pokoli aranykor című könyv elsőre termetével és külsejével tűnik ki. A majd’ 400 oldalas, szó szerint súlyos kötet nagy eséllyel pályázhat „az év legszebb könyve” díjra (tervezte: Czeizel Balázs), de ha lenne „az év legalaposabb könyve” díj (szerkesztette: Rieder Gábor), úgy arra is. A Pokoli aranykorban nemcsak több száz plakátreprodukciót láthatunk adatolva, illetve rengeteg korabeli fotót és dokumentumot (például titkosszolgálati jelentéseket), de minden részletre kiterjedő (vagyis nem csupán művészettörténeti) tanulmányokat is a korszakról és a szubkultúráról; tulajdonképpen ezeknek köszönhetően sikerül megmutatni és elmagyarázni, hogyan jöhetett létre ez a páratlan, színes kavalkád a fogatlan, bár akkor még megingathatatlannak tűnő diktatúrában. De az alapos dolgozatok mellett egy sor személyes visszaemlékezés is van a könyvben (köztük e sorok szerzőjéé is), ami azért örvendetes, mert földközelivé teszi az egészet. „A Skálánál kezdtük a villanyoszlopokon, folytattuk a Körtéren villanyoszlopokon és az állomásépületen – egy ügyeletes szólt is, hogy műemlék épület, nem szabad rá ragasztani, de nem törődtünk vele. Aztán be a Felszabra, a Blahára, a körútra. Jó volt látni, ahogy a Bernáth(y) Sanyi által tervezett szép grafika felöltözteti a várost. Közben viszont mínusz 17 fok volt január közepén…” – írja például Szkárosi Endre, ami legalább annyira fontos adat a korszak megértéséhez, mint például a plakátok nemzetközi képzőművészeti kontextusba helyezése.
A kötetben feLugossy László ekképp zárja zenés performanszáról szóló sorait: „Mindez 1982-ben történt, a szarkazmus évében”, viszont a Pokoli aranykor című kiállításról már inkább az ugrik be: mindez 2017-ben történik, a divat évében.
„A budapesti undergroundot egykor átjáró láthatatlan rezgés ma újra átélhető. A földalatti zenei színtér felszínre tör, meghódítva a Nagykörutat. A galéria »művelődési házzá« változik, otthont adva egy sosemvolt ’80-as évekbeli new wave eseménynek. Feltekert hangerő és a ma reneszánszát élő korabeli divat” – olvashatjuk a Kieselbach Galéria honlapján, amiből sejteni lehet, hogy a Pokoli aranykor című kiállítás nem vállalkozik – már csak a kiállítótér méretéből adódóan sem – olyan alapos, minden részletre kiterjedő kordokumentálásra, mint a könyv. A hangsúlyt elsősorban a műfaj legismertebb együtteseire (Bizottság, URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Sziámi), illetve a titkosszolgálati jelentésekre helyezték, egy kisteremben pedig a plakátozással kapcsolatos részletek láthatók Szűcs Márk és Király Iliász a magyar punk és alternatív színtérről készülő dokumentumfilmjéből. A többiek inkább csak jelzésszerűen vannak jelen: egy termet teljesen véletlenszerűen „kitapétáztak” plakátokkal, így ábrázolva a korabeli „pesti utcaképet”, egy másikban pedig különféle műfaji meghatározások (indusztriál, törzsi, punk, new wave) alatt tekinthetők meg bizonyos művek. Ez a megelevenedő művelődési ház koncepció (amit az érintett művészek alkalmi fellépéseivel is nyomatékosítanak a kiállítás ideje alatt) az idősebbek számára minden bizonnyal érthető és élvezetes, az viszont kétséges, hogy mindez a fiatalabb generációt képes-e mélyebben megérinteni, többre tartják-e épp feljövőben lévő divatjelenségnél. Mert ne feledjük, manapság már nem az underground butikok, hanem a nagy divat- és áruházak kínálatában találhatók a korszakot megidéző ruhadarabok.
| Helyesbítés Szőnyei Tamás cikkünk megjelenése előtt arra kért, hogy helyesbítsünk egy, a könyvben található súlyos pontatlanságot: a 271. és 272. oldalon látható Lacht el Bahhtar-plakátokat nem Szabó Győző, hanem Szabó Gergely készítette, akitől a könyv szerzői ezúton is elnézést kérnek. |
Pokoli aranykor, szerk.: Rieder Gábor, Kieselbach, 2017, 380 oldal, 9500 Ft; a kiállítás október 21-ig látható
