"Megvették a magyar könnyűzenét!" Ez a mondat is elhangzott, amikor Bozóki miniszter és csapata tavaly bejelentette a PANKKK-program létrejöttét. Noha a kormányzati szándékon a közeli választás fénye csillogott, azért a könnyűzenét megvenni nem olyan egyszerű, bár alapvetően mindenki azt gondolja, hogy ez olyan dolog, mely pénzért kapható.
A kérdést némileg pontosabban úgy lehetne megfogalmazni: miféle kapcsolat van az állam és a mindig is a piac részének tekintett könynyűzene között? Eleddig az állam ugyanis csak a szocializmus alatt szólt bele - jobbára negatívan - a könnyűzenészek sorsába. De előbb érdemes tisztázni: a könnyűzene rossz, lejárt és elfelejtendő fogalom - önmagában hierarchiát jelez, és most csak jobb híján használom.
Alább egyetlen kérdést tárgyalok: miképpen lehet indokolni a könynyűzene támogatását, vagyis mik azok az alapelvek, melyek éppúgy igazak a könnyűzenére (vagy annak egy bizonyos részére), mint egyéb, a nemzeti kulturális örökség részének tekintett művészetekre. A válasz keresése során két munkát kell elvégezni: a magyar könnyűzenei élet hivatalos struktúrája jelenlegi kitüntetett pontjainak leírását és a könnyűzene bizonyos szegmenseinek definiálását.
Három fogalmi dichotómia sorolható fel: klasszikus és kortárs, komoly és könnyű, valamint nemzeti és nemzetközi. Ezek a dichotómiák jelentősen befolyásolják, hogy az állam mit tart támogatandónak. A magyar állam általában a klaszszikusat, a komolyat és a nemzetit preferálja a kortárssal, a könnyűvel, a nemzetközivel szemben. Ennek oka, hogy ezeket a fogalmakat gondolja "védhetőnek" a társadalom többsége előtt. A nemzeti kulturális örökség fogalmát kell tehát szemügyre venni, a fő kérdés azonban most mégis a pénz.
Állami intézmények
A magyar könnyűzene alapintézménye az Artisjus, amely elsősorban a zeneszerzők és előadók jogdíjaira ügyel, de a drámaírók is ide tartoznak. Az Artisjus regisztrálja a szerzői jogokat, képviseli, valamint hitelesíti őket. Magyarországon Artisjus-bejegyzés nélkül hivatalosan nem lehet zenei anyagot eladni. Persze ennél jóval több: ez a szervezet szedi be az eladott üres kazetták és CD-k utáni jogdíjat is. Elvileg a rádió-, a tévé- és minden egyéb játszás után az adott művek szerzői jogdíjat kapnak, melyet az Artisjus szed be, majd kiutal. Ha keveset játsszák, keveset, ha sokat, akkor sokat - legalábbis elviekben így működne. Valójában egyfajta pontrendszert használnak, amely nincs tekintettel a fenti három dichotómiára.
A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete (MZTSZ) érdekképviseleti szervezet, a területen dolgozókért harcol, és jelentős (elöregedett) apparátust mozgat. Törődik a komoly, a könnyű és egyéb kategóriákkal, régebben még zenészvizsgát is emlegettek. Lehet hitelért, turnéútiköltségért és fogorvosért is folyamodni a szakszervezethez. A könynyűzenészek (akik tagok) nagy része az ún. Szabadfoglalkozású Zenészek Alapszervezetébe tartozik. A szakszervezet legújabb és jórészt a szabadfoglalkozásúakat érintő projektje a dalok.hu zenei portál, mely látszólag a PANKKK keretében jött létre, valójában azonban civil kezdeményezés, melyet az MZTSZ nagylelkűen felkarolt. Az Előadóművészeti Jogvédő Iroda (EJI) szoros szimbiózisban van a szakszervezettel.
A Nemzeti Kulturális Alapprogram Zenei Kollégiuma voltaképpen az egyetlen olyan intézmény, melyben az állam közvetlenül támogatja a művészeket, és nem saját pénzük egy részét kapják vissza késleltetéssel. Az elmúlt évig ebben az intézményben volt a legerősebb a három dichotómia meghatározó szerepe, értelemszerűen az állami szűrő miatt. Ezért a kuratórium tagjai a legutóbbi időkig mind a komolyzenei szférából vagy a legjobb esetben a jazz elfogadott képviselői közül kerültek ki. A mai tízfős kuratórium is többségében (hat fő) belőlük áll. Két bürokrata mellett a könnyűzene képviselője e kollégiumban most Marton László Távolodó és Rieger Johanna. 'k azért kerültek ide, mert a PANKKK keretében létrejött Populáris Zenekultúra Ideiglenes Szakmai Kollégium pénze egyetlen alkalommal elfogyott. E 2005-ben létrejött kollégiumig az állam csak elvétve adott közvetlen támogatást a könnyűzenészeknek. Vagyis kijelenthető, hogy a nyolcvanas évek államilag támogatott zenekarai után ez volt az első olyan projekt, mely immár nem ideológiai alapon támogatta az általa értékesnek ítélt zenekarokat.
A Magyar Könnyűzenei Export Iroda (MXH) a PANKKK keretében létrejött, a magyar könnyűzenét külföldön terjesztő, elsősorban lobbitevékenységet kifejtő iroda. Közvetlen módon nem kínál anyagi forrást a zenekaroknak. Az EJI-vel kötött szerződése értelmében támogatja, hogy egy külföldi zenekar idejöjjön cserébe azért, hogy a magyar zenekar a partner országában koncertezzen. Ez a legnagyobb közvetlen eredménye. Tagjai külföldi zenei vásárokon vesznek részt, és egy hasznos, meglehetősen nagy adatbázist tartanak fent. Kifejezetten figyelnek a könnyű, a kortárs és a nemzetközi kategóriák támogatására.
Összefoglalásképpen: azon intézmények, amelyek vagy állami szubvenciót kapnak, vagy az állam felé hivatalosan képviselnék a könynyűzenét és a könnyűzenészeket (bármit is jelentsenek ezek a kategóriák), egyéb kötelezettségeik mellett alig foglalkoznak a könnyűzenészek (különösen a függetlenek, a "szabadfoglalkozásúak") szubvenciójáért folytatott lobbizással. Nem véletlen, hogy a PANKKK- program létrejötte is inkább tulajdonítható magánszemélyek kezdeményezésének, melyet a Sziget Iroda karolt fel, és kormányszintig vitt, mint az állam saját kebeléből indult reformnak.
Miért van ez így? Azért, mert a könnyűzene az állam kultúrpolitikájában minden látszat ellenére idegen test. A magyar hivatalosság nem gondolja, hogy valójában köze lenne a könnyűzenéhez, se értéket, se örökséget nem lát benne. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, nemcsak szemléletváltásra, hanem arra is szükség van, hogy a nemzeti kulturális örökség fogalmának időlimitje, értékrendszere is megváltozzon.
Nemzeti kulturális örökség
A nemzeti kulturális örökség fogalma Magyarországon akkor került előtérbe, amikor 1998-ban a Kulturális Minisztérium nevét a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma névre változtatta át a Fidesz-kormány. Azóta konferenciák, esszék, könyvek és pamfletek szólnak arról, hogy mi is volna ez az örökség. Most, hogy a kultúra területét felügyelő minisztérium újabb névváltoztatáson (és strukturális módosuláson) esik át, talán el is felejtjük, hogy az állam e nemes hívószó alapján definiálta azt, hogy mit preferál. Természetesen mindig is létezett nemzeti kulturális örökség - ez a szabálytalan halmaz, mely az állami pénzelosztás főbb irányait meghatározta. Ez a kimondatlan, majd kimondott, és most magát újra eltitkolni igyekvő konszenzus kiemelte a múlt bizonyos kulturális termékeit, vagy olyan, esztéták, művészettörténészek és kritikusok által már eleve kiemelt alkotásokra, alkotókra és műnemekre bólintott rá, melyek a lakosság többségének közös élményt jelenthetnek.
E közösség elsősorban az (általános) iskolai tanulás által jön létre. A könnyűzene ebben az értelemben addig nem válhat a kulturális örökség részévé, amíg az (alapszintű) oktatásba valamilyen formában be nem vezetik. Az angliai gyakorlatban például a könnyűzene az oktatás szerves része kezd lenni. Másodsorban az örökség fogalmával a múlt idejű alkotások élveznek előnyt, és ez jól is van így. A könnyűzene addig sem válhat a kulturális örökség részévé, amíg valamiképpen "múlt időként" nem kanonizálódik. Ez azt jelenti, hogy a külföldön már régóta megjelent könnyűzene-történeteknek és egyéb históriai rekonstrukcióknak Magyarországon is meg kell jelenniük, majd a tudományos és közéleti diskurzus tárgyává kell válniuk.
A (magyar) könnyűzene történetének, történeteinek megírása esztétikai kanonizációt is jelent - vagy legalábbis kellene hogy jelentsen. A 60-as évektől kezdve a magyar könnyűzene avantgárd jellege, rendszerellenessége, szövegvilága és zenei nyelve önálló értékeket mutat fel - hogy ezen értékek mikor épülnek be abba a bizonyos "közös" emlékezetbe, amelyben az ország lakosainak többsége részesedik, nem tudni. Véleményem szerint azonban lassan, de biztosan haladunk.
Akad ugyanakkor egy nehézség, melyet nem könnyű áthidalni. Nevezetesen, hogy miként lehet elválasztani a könnyűzene értéktelen részeit az értékestől, hogy ki is merné ezt megtenni és milyen kritériumok alapján. De nem is kell az értékes-értéktelen dualizmusban gondolkozni, elég annyit felvetni, hogy mire adjon pénzt az állam. A PANKKK alkotói dicséretes eltökéltséggel felállítottak néhány kritériumot: élőzene, saját szerzemények, koncertképesség, és olyan zenekarok, melyeknek még nincsenek saját kiadványaik.
Világosan látható a törésvonal, amelyet pusztán gazdasági alapon lehet meghúzni. A könnyűzenében is akadnak alkotók, akik nem a piaci eladhatóság reményében készítik szerzeményeiket. Természetesen ők is, mint minden művész, sikerre törekszenek. De a piaci kényszer a kifejezés önállóságát nem befolyásolja. Zenei stílustól független ez a késztetés - nevezzük most őket (a piactól) független alkotóknak. Vagyis nem kell kitüntetett helyzetet biztosítani egyetlen zenei stílusnak sem abban a tekintetben, hogy kaphat-e állami támogatást, vagy sem. A művészi kifejezés önállóságának követelménye (amely azonos a klasszikus zene kritériumával) elégséges, hogy a nemzeti kulturális örökség részévé nyilvánítsa - de ki is?
Nyilvánosság és öntudat
Miközben a technológiai újításoknak köszönhetően a mindennapi élet részévé vált a (könnyű)zene, elemzésére, terjesztésére szakfolyóiratok jöttek létre. Minthogy a könnyűzenészek olykor celebritások is, sokszor e médiumok nem mások, mint pletykalapok. Akad azonban néhány olyan lap, amely komoly szerepet tölt be a független zenészek és zenekarok színterén (ilyen például a régivágású Rockinform vagy a Metal Hammer). Ám e lapok egyike sem képes megfelelő partnerré válni egy állami vezető számára. Az újságírók jobbára lelkes amatőrök, a szerkesztők pedig inkább ügyes szervezők, mint koncepcióval bíró, képzett kompilátorok.
A magyar könnyűzene független alkotóinak nyilvános reprezentációja általában kimerül a plakátokban és a zenei rendezvények hirdetményein. Hogyan történhet meg például az, hogy a Korai Öröm, mely határozott ízlésváltást hozott a magyar könnyűzenébe, még soha nem kapott címlapot egyetlen szakfolyóiratban sem? Mit is várhatnánk akkor, ha Magyarországon nincs egyetlen hivatásos esztéta sem, aki a könnyűzenével foglalkozna? Ezért harmadik feltételként a tanítás (és taníthatóság) és a történeti rekonstrukciók mellett a zenei újságírók képzését is be kellene vezetni.
Jelen pillanatban a könnyűzene stílusai közül a dzsessz szakfolyóiratai a legszínvonalasabbak. Ezzel párhuzamosan az állami pénzelosztásban, képzésben betöltött szerepe is a legnagyobb mértékű. Szorosan ide tartozik, hogy a komolyzenéhez hasonlóan a dzsessz az egyetlen könnyűzenei ág, amely oktatási infrastruktúrával rendelkezik, mi több, az állam dzsessz-ösztöndíjat is alapított. A dzsessz-zenészek jól szervezett, egymással kommunikáló érdekközösséget alkotnak. Az általam jobb híján független alkotóknak nevezett művészek azonban képtelenek effajta közösségbe szerveződni.
Talán természetszerű, hogy effajta struktúrát nem lehet kialakítani egy alapvetően önképző, önmenedzselő és büszkén önálló egyénekből álló halmazban. S minthogy így nem képződik az állammal párbeszédképes "arc", az effajta zenei elhivatottsággal dolgozók állami támogatásának lobbizása magáncégekre marad - mint például a Sziget Irodára a PANKKK-program esetében. Mostanában némi remény mutatkozik az összefogásra, ha a már meglévő intézményeket nem rombolják tovább a pénzelvonások és leépítések. Ám mindaddig nem várható az államtól sem, hogy a nemzeti kulturális örökség részeként kezelje a könnyűzenét, amíg maguk a zenészek nem tekintenek magukra ezen örökség részeként.
