Peter Terrin: Egy pszichésen egymástól függő páros története, akik az ismeretlen nagyváros luxuslakóházának pinceszintjén élnek, dolgoznak, ahol egyetlen vészkijárat van csupán. Egy nap aztán minden gazdag lakó elhagyja a házat, és soha többé nem jönnek vissza. Valami történt a külvilágban, talán nukleáris katasztrófa vagy vírusfertőzés, de ezt Harry és Michael nem tudja, mert nem hagyhatják el a pincét. Azt gondolják, ha nem tesznek bejelentést, illetve nem intéznek kérdéseket a szervezethez, akkor nem küldenek oda senkit "fentről", aki megzavarná az életüket. De egyszer csak érkezik egy új őr...
Magyar Narancs: Mi volt az a pillanat, amikor úgy gondoltad, nem halasztható ennek a sötét tónusú történetnek a megírása?
Peter Terrin: Nehéz megmondani, honnan indul egy regény. Inkább egyszer csak megérlelődik, kifejlődik az emberben, organikusan. De az biztos, hogy fontos szerepe volt egy dokumentumfilmnek, amely két amerikai elítéltről szól. Ez a két ember majdnem harminc évig élt együtt egy nagyon szűk cellában, aztán az egyikük előbb szabadult. Ekkor egyértelművé vált, hogy nem bírnak egymás nélkül élni, és nem azért, mert homoszexuálisok. Mindkettőjük élete romba dőlt. Harry és Michael, a regényem főhősei hasonló viszonyban vannak. Miközben írtam a történetüket, az is világossá vált, hogy ez egy allegorikus, sötét tündérmese a háborúról - az iraki háborúról, amelyben Harry az amerikai, Michael az európai típusú figura -, valamint a vak ambícióról és az igaz szeretetről. Úgy kellett megírnom egy történetet, amelyben semmi nem történik, hogy feszültséget keltsek - ez igazi irodalmi kihívás volt.
MN: Számomra inkább drámának, mint regénynek tűnik a könyv. Nem tervezed színpadra írni?
PT: Film készül belőle. A történet lecsupaszított váza valóban a színházra emlékeztetheti az olvasót, de azt hiszem, soha nem tudtam volna ilyen mélyre ásni Michael pszichéjében, ha ebből drámát írok. Meg hát elég keveset beszélnek a szereplők.
MN: Van a flamand irodalomnak olyan irányzata, amelyhez odasorolnád magad?
PT: Nem igazán tartozom csoporthoz vagy irányzathoz, inkább azt mondanám, hogy számos hozzám hasonló korú sikeres flamand író van, és az a közös bennünk, hogy nincs bennünk semmi közös. Talán poszt-posztmodernnek vagy még inkább neo-modernnek mondhatnánk magunkat, ha nagyon muszáj. Elsősorban azonban úgy gondolok a többiekre, mint kiváló történetmesélőkre.
MN: Mi a tuti munkamódszered?
PT: Az elején kezdem, és a végén fejezem be a regényt, és mindig a cím van meg először. Írógépen dolgozom három éve, mert a számítógép elterelte a figyelmemet, zavart. Esendő vagyok. Az író számára az internet és a Facebook olyan, mint a cigaretta volt tíz évvel ezelőtt. A jutalom pár jó mondatért.
MN: Milyen társadalmi problémákkal foglalkozzon az író, ha európai?
PT: Téma bőven akad, ott a migráció, maga az unió, a gazdasági válság és a nacionalizmus. De az írók arról írnak, amiről csak akarnak, hiszen az irodalom szabad.
MN: Miért nem az első, áttörést jelentő regényed vagy épp a legfrissebb könyved kerül először a magyar polcokra? Mennyiben függött ez tőled?
PT: Ez nem rajtam múlik. A Blanco irodalmi siker volt, a legutóbbi regényem, a Post Mortem pedig nemcsak megnyerte az AKO Irodalmi Díjat, ami afféle holland Booker-díj, hanem bestseller is lett. De Az őr kapta 2010-ben az Európai Unió Irodalmi Díját, amely a műfordítások ösztönzését tűzte ki célul az unióban. A kiadók anyagi támogatást kapnak a fordítások jogának megvásárlására. Nekem ez nagyon kedvező, már 17 országban adták el a kötetemet.
MN: Milyen új íráson dolgozol? Foglalkozol-e mással is, mint az írás?
PT: Épp elkezdtem írni az új regényemet, de korai volna bármit mondani róla azonkívül, hogy a hatvanas évek közepén játszódik, és a Forma-1 is szerepet kapott benne. Egy színházi társulattól kaptam meghívást, így meglesz az első színdarabom is. Most tehát a dialógok írásán kívül semmi más nem foglalkoztat.
