Meglepő, nem mulatságos

Charles J. Shields: Így megy ez. Kurt Vonnegut élete

  • Kádár Judit
  • 2013. március 7.

Könyv

Amikor Vonnegut első átfogó életrajza két éve megjelent, Mark fia sietett cáfolni a szerző azon állítását, miszerint a szarkasztikus humoráról ismert világhírű író magányos és kiábrándult emberként halt volna meg.

Hogy kijelentését alátámassza, megjegyezte: a biográfus túl kevés időt töltött vele. Ez sajnos igaz is, Shields csak 2006 nyarán kért engedélyt Vonneguttól, és mindössze kétszer találkoztak személyesen. Először együtt ebédeltek, második alkalommal az író manhattani dolgozószobájában beszélgettek, de csak két órán át, mert a légúti fertőzésből lábadozó Vonnegut hamar kimerült. Ez a 2007. márciusi interjú lett az utolsó is. A 84. évében járó íróra, akinek élete bővelkedett az egyszerre képtelen és tragikus eseményekben, már csak egyetlen abszurd fordulat várt: még aznap délután megbotlott a kutyája nyakörvében, lezuhant a lépcsőn, kómába esett, és egy hónap múlva anélkül halt meg, hogy visszanyerte volna az eszméletét. A halálát követő öt évben Shields rengeteg anyagot gyűjtött: interjúkat készített gyerekeivel, szerelmeivel, barátaival, és könyvében 1500, az író tollából származó levelet dolgozott fel. Vonnegut második felesége viszont egyszer sem állt szóba vele, fia pedig megtiltotta, hogy a levelekből szó szerint idézzen - így csak találgatni lehet, hogy a kényszerből körülírva idézett mondatokban vajon mennyi Vonnegut eredeti szövege.

Tragikusan megszakadt beszélgetéseikből Shields arra a következtetésre jutott, hogy a fekete humora ellenére mindig nyájas szatirikust egész életére depresszívvé tette a hajdani családi ház hűvös légköre, a bátyját nála többre tartó, szeretetüket kimutatni nem képes szülők emléke. Mindvégig kisebbrendűségi érzés gyötörte, s élete végén sem változott meg a véleménye, hogy (kritikusaitól) nem kapott elég megbecsülést. Ám kesergése szellemi hanyatlás következménye is lehetett. Biográfusa úgy látta, úrrá lett rajta a "kiüresedettség", már "nem volt mit mondania". Nekünk is ez volt a benyomásunk: 2006 tavaszán adott telefoninterjúja során mintha csak előre gyártott válaszai lettek volna (lásd: "Szinte érdemes élni", Narancs, 2006. április 20.). Mindenesetre az élete eseményeit hetvenéves koráig részletesen tárgyaló könyvből olyan ellentmondásos személyiségű ember alakja bontakozik ki, akinek az esendősége valószínűleg meglepi olvasóit. Mindazokat, akiket a kijelentéssel, hogy Vonnegut "nem volt tökéletes ember vagy apa, és tényleg elszúrta a házasságait", nem sikerült Marknak eltántorítania a műtől.

Miután a II. világháborúból egy soha nem múló poszttraumás stressz árán hazajutott, Vonnegut majdnem ötvenéves koráig - Az ötös számú vágóhíd megjelenéséig - állandó anyagi gondokkal küzdő "kispályás" szabadúszó volt, aki vegyes színvonalú magazinoknak, eladásra írta a novelláit. Minden más munkát a társára hagyott. Gyerekeit elhanyagolta, feleségét megcsalta, majd elhagyta, szerkesztő barátait cserbenhagyta, s amint végre befutott és a baloldali, pacifista ifjúság kultikus figurája lett, a jogdíjakból befolyt pénzből részvényeket vásárolt - állítólag még abba a Dow Chemical cégbe is befektetett, ami a vietnami háborúhoz a napalmot gyártotta. Nem keveset hibázott, rossz döntéseiért boldogtalan öregséggel fizetett. "Sokkal jobban hasonlított az olvasóira, mint azok sejthették", vonta le Shields a tanulságot. És valóban: most kiderült róla, hogy ő is csak elismerésre és szeretetre vágyott, bármi áron.

Fordította Pék Zoltán. Maecenas Könyvkiadó, 2012, 565 oldal, 3200 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.