Meglepő, nem mulatságos

Charles J. Shields: Így megy ez. Kurt Vonnegut élete

  • Kádár Judit
  • 2013. március 7.

Könyv

Amikor Vonnegut első átfogó életrajza két éve megjelent, Mark fia sietett cáfolni a szerző azon állítását, miszerint a szarkasztikus humoráról ismert világhírű író magányos és kiábrándult emberként halt volna meg.

Hogy kijelentését alátámassza, megjegyezte: a biográfus túl kevés időt töltött vele. Ez sajnos igaz is, Shields csak 2006 nyarán kért engedélyt Vonneguttól, és mindössze kétszer találkoztak személyesen. Először együtt ebédeltek, második alkalommal az író manhattani dolgozószobájában beszélgettek, de csak két órán át, mert a légúti fertőzésből lábadozó Vonnegut hamar kimerült. Ez a 2007. márciusi interjú lett az utolsó is. A 84. évében járó íróra, akinek élete bővelkedett az egyszerre képtelen és tragikus eseményekben, már csak egyetlen abszurd fordulat várt: még aznap délután megbotlott a kutyája nyakörvében, lezuhant a lépcsőn, kómába esett, és egy hónap múlva anélkül halt meg, hogy visszanyerte volna az eszméletét. A halálát követő öt évben Shields rengeteg anyagot gyűjtött: interjúkat készített gyerekeivel, szerelmeivel, barátaival, és könyvében 1500, az író tollából származó levelet dolgozott fel. Vonnegut második felesége viszont egyszer sem állt szóba vele, fia pedig megtiltotta, hogy a levelekből szó szerint idézzen - így csak találgatni lehet, hogy a kényszerből körülírva idézett mondatokban vajon mennyi Vonnegut eredeti szövege.

Tragikusan megszakadt beszélgetéseikből Shields arra a következtetésre jutott, hogy a fekete humora ellenére mindig nyájas szatirikust egész életére depresszívvé tette a hajdani családi ház hűvös légköre, a bátyját nála többre tartó, szeretetüket kimutatni nem képes szülők emléke. Mindvégig kisebbrendűségi érzés gyötörte, s élete végén sem változott meg a véleménye, hogy (kritikusaitól) nem kapott elég megbecsülést. Ám kesergése szellemi hanyatlás következménye is lehetett. Biográfusa úgy látta, úrrá lett rajta a "kiüresedettség", már "nem volt mit mondania". Nekünk is ez volt a benyomásunk: 2006 tavaszán adott telefoninterjúja során mintha csak előre gyártott válaszai lettek volna (lásd: "Szinte érdemes élni", Narancs, 2006. április 20.). Mindenesetre az élete eseményeit hetvenéves koráig részletesen tárgyaló könyvből olyan ellentmondásos személyiségű ember alakja bontakozik ki, akinek az esendősége valószínűleg meglepi olvasóit. Mindazokat, akiket a kijelentéssel, hogy Vonnegut "nem volt tökéletes ember vagy apa, és tényleg elszúrta a házasságait", nem sikerült Marknak eltántorítania a műtől.

Miután a II. világháborúból egy soha nem múló poszttraumás stressz árán hazajutott, Vonnegut majdnem ötvenéves koráig - Az ötös számú vágóhíd megjelenéséig - állandó anyagi gondokkal küzdő "kispályás" szabadúszó volt, aki vegyes színvonalú magazinoknak, eladásra írta a novelláit. Minden más munkát a társára hagyott. Gyerekeit elhanyagolta, feleségét megcsalta, majd elhagyta, szerkesztő barátait cserbenhagyta, s amint végre befutott és a baloldali, pacifista ifjúság kultikus figurája lett, a jogdíjakból befolyt pénzből részvényeket vásárolt - állítólag még abba a Dow Chemical cégbe is befektetett, ami a vietnami háborúhoz a napalmot gyártotta. Nem keveset hibázott, rossz döntéseiért boldogtalan öregséggel fizetett. "Sokkal jobban hasonlított az olvasóira, mint azok sejthették", vonta le Shields a tanulságot. És valóban: most kiderült róla, hogy ő is csak elismerésre és szeretetre vágyott, bármi áron.

Fordította Pék Zoltán. Maecenas Könyvkiadó, 2012, 565 oldal, 3200 Ft

Neked ajánljuk