Akkor még nem sejtették, hogy a malacfarkú író olyan véget rejt magában, mely egyszerre lesz a sajátja, Macondóé és a latin-amerikai irodalomé: őt elviszi egy májbetegség, a csodák faluját felváltja az iszonyat oázisa, a 38 legígéretesebb latin-amerikai író pedig egy 2007-es konferencián egyetlen közös pontot talál művészetében: Roberto Bolañót, a vég krónikását.
Csupa nagybetű
Bolaño magyarországi karrierje kisregényekkel kezdődött, de igazán a Vad nyomozókkal lopta be magát az olvasói szívekbe. A most megjelent, asztalroskasztó, 827 oldalas opus magnum végre érthetővé teszi ezt a sorrendiséget: meggyőződésem szerint ugyanis a mániákus író rigolyáinak, stílusának, tempójának és témáinak ismerete nélkül képtelenség elolvasni a 2666-ot. Ha ugyanakkor megágyazunk neki a mindössze 170 oldalas Távoli csillaggal, kicsiben kirajzolódhat előttünk a 2666 világa: mind gravitációs pontjai (a gonosz természetrajza, az irodalom mint életforma), mind ráérős, leágazásokkal és betétekkel teli stílusa, mind minimalizmust intellektualizmussal és kíméletlen naturalizmussal keverő írásmódja, mind áldetektívregény-szerű szüzséje (ahol a nyomozás kudarca szinte biztos) megelőlegezi Bolaño végső, töredékben maradt munkáját.
A chilei író jószerivel teljes prózaírói pályafutása alatt készült utolsó nagy dobására: a hagyatékból előkerült, nyolcvanas évektől élete végéig bővítgetett Los sinsabores del verdadero policía (kb. Az igaz rendőr keservei), melyet leveleiben A REGÉNYEM-ként emleget, tulajdonképpen a 2666 vázlatának tekinthető. Végül mégis csak utolsó éveiben, a halállal versenyt futva írta meg: amint azt a hagyatékot gondozó Ignacio Echevarría elmondta, néhány hónapig még biztos dolgozott volna rajta, de alapvető változtatásokat már aligha eszközölt volna benne.
A regény öt részre tagolódik, amelyeket Bolaño utolsó hónapjaiban – gyerekei anyagi biztonsága érdekében – öt külön kötetben szeretett volna megjelentetni, Echevarría azonban a végső szerzői akarattal szembehelyezkedve (és tegyük hozzá: helyesen) tartotta magát az eredeti elgondoláshoz, és együtt adta ki a változó terjedelmű regények sorát. De miről is szól az így keletkezett megaregény?
Az első rész (A kritikusok könyve) a modern egyetemregény hagyományait és a Vad nyomozók alapsztoriját szelídíti nyugat-európai, középosztálybeli keretek közé. A négy főhős, a francia Pelletier, a spanyol Espinoza, a kerekes székes olasz Morini és az angol Liz Norton a salingeri titokzatosságú német Nobel-várományos, Benno von Archimboldi életművét kutatva keresztezik egymás útját különböző európai konferenciákon, majd klikkbe, szoros barátságba és végül bonyolult szerelmi sokszögbe kerülve erednek a Mexikóban sejtett író nyomába. Itt, az amerikai határnál fekvő Santa Teresában találkoznak a Barcelonából áttelepült filozófiaprofesszorral, Óscar Amalfitanóval, akit aztán a második rész (Amalfitano könyve) főszereplőjeként az őrület szélére sodródva látunk majd viszont. (Tegyük hozzá: e könyv lapjain ez meglehetősen szokványos elmeállapot: Amalfitano a fasorban sincs az egyik kezét festményébe integráló Edwin Johnshoz képest.) A harmadik részhez (Fate könyve) viszont már Amalfitano lánya, Rosa jelenti a kapcsot: ő találkozik az afroamerikai újságíróval, Oscar Fate-tel, akit egy tökéletesen érdektelen bokszmeccsre küldenek ki tudósítani, de akit sokkal jobban érdekel az a nőgyilkosság-sorozat, melyről a negyedik rész (A gyilkosságok könyve) egésze szól. A keretes szerkezetű művet Archimboldi könyve zárja, amelyről megkockáztatom a kijelentést, hogy a Bolaño-életmű legkiemelkedőbb 250 oldala. A 20. század története egy porosz faluból induló, Bolañóhoz hasonlóan későn felfedezett író szemszögéből, tele emlékezetes fő- és mellékalakokkal (von Zumpe bárónőtől a végül keresztre feszített, harminccentis szerszámát virtuóz módon használó Entrescuig), érdekes betéttörténetekkel (például a snuff-filmekről), vérbő humorral és a kollaboráció, a túlélni vágyás és a szerelem tragédiáival. A néhol A Foucault-ingát, néhol a kosztümös pornó klasszikusait, néhol pedig háborús drámákat idéző kalandok után aztán Archimboldi útra kel Santa Teresa (és a kötet többi része) felé.
Mi a neved, Pokol?
Ha az egymásba nyitott történetekben a gyanútlan olvasó valami sorozatszerűséget sejt, ki kell ábrándítanom: szó sincs erről. A regény öt része lazán, füzérszerűen kapcsolódik egymáshoz (van olyan, hogy regényfüzér?), a szöveg egész pókhálószerű szövetében pedig kevés a direkt kapcsolódási pont. Bármely bekezdés, borgesi alakzat vagy álom ajtót nyithat ugyanakkor egy háromszáz oldallal, évvel vagy kultúrával odábbról származó gondolat felé: Jonathan Lethem jól mutat rá arra, hogy Bolaño fő műve úgy építkezik, mint a főszereplőnek a nevét kölcsönző manierista festő, Giuseppe Archimboldo festményei – ahogy a különböző zöldségekből, gyümölcsökből és virágokból végül kirajzolódik II. Rudolf császár képe, úgy a 2666 meglehetősen eklektikus összetevőiből (a Fürst Pükler-fagylalt történetéből, az európai partvidék moszatjainak tipológiájából, a harmincas évek szovjet irodalmából és a citromos kelbimbó receptjéből) is összeáll egy kép.
E kép címe leginkább Bolaño Baudelaire-től kölcsönzött mottója lehetne: „az iszonyat oázisa az unalom sivatagában”. (A szöveget fordító, illetve szerkesztő, csodálatos munkát végző Kutasy Mercédesz–Greskovits Endre páros talán egyetlen komoly hibája, hogy ezt a sort a maga költőiségében vették át Tóth Árpádtól; maga Bolaño nem a kanonikus spanyol fordítást, hanem egy jóval prózaibb változatot használ.) Az oázis fizikai kivetülése a kötet origójául szolgáló mexikói–amerikai határváros, Santa Teresa, melyet a spanyol kritika okkal jellemez a fekete lyuk metaforájával, mert minden cselekményszálat ide húz a gravitáció, és minden sors itt vész el a semmiben.
A regénybeli Santa Teresa mintájául szolgáló Ciudad Juárez tipikus példája az ún. maquiladora-városoknak, melyekben a vámmentes export miatt amerikai cégek sokasága dolgoztatja fel embertelen körülmények közt nyersanyagait az olcsó mexikói munkaerővel, hogy aztán a készterméket visszaexportálja Amerikába. Az ezt biztosító NAFTA-egyezmény életbe lépésekor munkára vágyó mexikóiak százezrei indultak meg a határvárosok felé (Ciudad Juárez lakossága például 1990 és 2000 közt másfélszeresére nőtt), beáramlásukkal pedig igazi szörnyvárosok jöttek létre. Ciudad Juárez a 90-es és a 2010-es években is a világ legveszélyesebb települései közt volt: a drogháború tetőpontján évi 3100 (!) emberölést regisztráltak – nagyjából annyit, mint Magyarországon a rendszerváltás óta. Míg azonban a drog- és bandaháborúkban jellemzően felnőtt férfiak estek áldozatul, 1993-tól rejtélyesen megszaporodtak a brutális nő- és lánygyilkosságok, amelyekkel sokáig senki sem törődött. Bolaño ezeket követi nyomon A gyilkosságok könyvében, ahol naplószerűen lajstromozza a ’93 és ’97 között megtalált 112 (!) női holttest sorsát, a nyomozásokból kirajzolódó kép pedig egyszerre tükrözi a regény posztmodern szerkezetét és ideológiáját. Mert bár a gyilkosságok közt néhol felrémlik a kapcsolat lehetősége (többük mellét levágják, mellbimbóját leharapják), a város különböző pontjain elszórt hullák makacsul ellenállnak a sorozatgyilkossággá szerveződésnek, ahogy a regényt alkotó könyvek is ellenállnak a nagy narratívává, totális regénnyé rendeződésnek.
Ez azonban még nem jelenti azt, hogy nincs jelentésük. A sokszor felülről lefojtott, sokszor el sem kezdett nyomozások apró mozzanatai egy olyan világot rajzolnak ki, melynek alapeleme a machismo, a kizsákmányolás, az erőszak, a korrupció és a rettegés. Ezt a földi poklot (nem véletlen a regény címében a 666-os szám!) hívhatjuk Santa Teresának, huszadik századnak, második világháborúnak vagy emberiségnek – a regény mindegyik mellett hoz érveket, de egyik diskurzust sem zárja le.
Nincs nehezebb, mint reálisan megítélni egy olyan könyvet, melynek értelmezését az életrajzi körülmények, a médiahájp és a féltégla-vastagság mind ugyanabba az irányba terelik. A 2666 nem totális és nem tökéletes mű: néhol monoton, néhol túl lassú, néhol meg nem vezet sehova. Mégis, az utolsó oldalhoz érve megejtően igaznak tűnik rá Amalfitano definíciója, miszerint a nagy regények azok, melyekben „a nagy mesterek küzdenek olyasvalami ellen, ami mindnyájunkat riadalommal tölt el, az ellen, ami megfélemlít bennünket, amitől földbe gyökerezik a lábunk, és ahol vér van, meg halálos sebek meg bűz”.
Fordította: Kutasy Mercédesz. Jelenkor, 2016, 828 oldal, 5999 Ft
