Ugyanez az álomszerű jelenet ismétlődik Thomas Bernhard egyik önéletrajzi regényében is. A gimnáziumot elhagyó kereskedőtanoncot, egykori önmagát pillantja meg az évek múltán Salzburg nyomornegyedébe visszalátogató író. Önmagát keresi folyton, az okokat kutatja, a lehetséges magyarázatokat fogalmazza. Miért kell visszajárnunk a múltba, mért kell mindent újra és újra az emlékezetünkön átszitálni, mért nem nyugszunk bele soha a múlt lezáródó érinthetetlenségébe? Van olyan múltba járás, ami megszabadít a jelentől, szabadságot ad; a dolgok újraátélése, az emlékek felidézése, a múltunk labirintusában való bolyongás feloldja a jelennel való tartós, szüntelen és reménytelen küszködéseket. De Thomas Bernhard életének puszta tényei nem magyarázzák az efféle múltba révedést.
A most egy kötetben kiadott öt kisregény (Egy gyerek, Az ok, A pince, A lélegzet, A hideg) születésétől tizenkilenc éves koráig követi nagyjából időrendben életének fontosabb eseményeit. Mondhatni, a világirodalom egyik legriasztóbb, legkomorabb eseményekkel telezsúfolt önéletírása ez. Az öt kisregény nem más, mint egy hatalmas, az élet borzalmain átívelő modern szenvedéstörténet. A szenvedéstörténetnek megvannak az egyes stációi, ezek megfelelnek az egyes köteteknek.
Hogy valaki zabigyerekként szülessen, csecsemőként halászhálóban őrizzék egy csónakban, miközben az anya házaknál cseléd, majd hazatérve - Ausztriában és Németországban - egy anarchista, dilettáns író nagyapa antiszociális tanain cseperedvén, súlyos lelki problémáktól szenvedve, szinte a gyengeelméjűség peremén élje át a nácizmussal sújtott mindennapi lét hiábavalóságát és reménytelenségét - ez valóban már több, mint egy 20. századi szokványos kis abszurd. A gyermeki lét poklának első helyszínei a Salzburg környéki falvak, ahol a család, néha a határ túlsó oldalán, már német földön él. Egy fölösleges,
senkinek nem kellő,
mindig bajkeverő kisfiúról szól, aki képtelen beilleszkedni az intézményesített világba. Az iskolában nem tud teljesíteni, még tízéves korában is "ágybavizelő", amit megkeseredett anyja azzal büntet, hogy mindennap az utcára teríti, közszemlére teszi a foltos lepedőt. Egyetlen védett hely a nagyszülők közeli háza, ha nagyobb bajt csinál, mindig oda menekül (Egy gyerek). A második kisregény a Salzburgban töltött középiskolai évekre emlékezik, a háború poklára, amikor már tanítás sincs, csak szüntelen légiriadó, halottak és romba dőlt épületek (Az ok). A harmadik kisregényben az önálló életszemlélet és akarat megnyilvánulásaként az író otthagyja a gimnáziumot, kereskedelmi tanuló lesz, hogy az eddigi abszurd létezés ellenében valami hasznos dolgot csináljon (A pince).
Mintha elkezdődne a felemelkedés, valami boldogságfélét talál az éneklésben, a zenében, de a kezdődő, majd élethosszig tartó tüdőbaj, az évekig elhúzódó halálközelség újra a megsemmisülés felé taszítja az írót. Míg a szanatóriumban fekszik, meghal egyetlen szellemi támasza, a nagyapja, majd a most már szeretni tudó anya is. Tizennyolc évesen majdnem teljesen egyedül marad a világban. "Jágót akartam énekelni, és most itt feküdtem egy léghassal a tüdőbarakkban, tizennyolc évesen, ez nem lehetett más, mint személyem megcsúfolása." A két utolsó kötet a legkeserűbb, szinte eszköztelenül komor és tárgyszerű. Csak a halálnak van súlya, minden más tétova és céltalan. Az élet a halálba tart óráról órára, az emberek feladják a küzdelmet, az egyéni lét belesüpped a jeltelen közösbe (A lélegzet; A hideg).
A kisfiú agyába belenövő szörnyűségek lassan teljesen összeérnek, és semmi élhetőt, emberit nem találunk ebben a világban, mire az utolsó lapokon is túljutottunk. A szenvedéstörténet mindig abszolút helyi, egyszeri és egyéni. Aki csak mások szenvedését ismeri, az nem tud semmit a világról, mert a szenvedés mindig röghöz kötött. Akiben nincsenek meg e tapasztalat nádsípjai, az nem fog megszólalni, amikor az efféle sorsokat olvasgatja. Csak példázat lesz számára a valóság. Mint mikor a lehetségest próbáljuk világunk egyéb, meglévő tárgyai között leporolni. A szenvedést nem másoktól tanulja meg az ember.
Az író sokat foglalkozik művében az igazság ábrázolásának a kérdésével. Több helyütt újra és újra visszatér, hogy mennyiben és milyen mértékben jeleníthető meg a valóság, mikor beszélhetünk szándékos vagy szándéktalan ferdítésről, hiányos ábrázolásról; szinte már túlzott szószaporításnak tűnik olykor, hiszen mégiscsak regényt olvasunk, amelyben, úgy gondoljuk, megengedett az írói túlzás, a Thomas Bernhardra jellemző írói túlkapások, amelyeket legtöbbször szűkebb és tágabb hazája, Ausztria és Salzburg rovására követ el. Úgy tűnik, valami morális mélyréteget érint az önéletrajzban ez a kérdés, hiszen ábrázolásának kitüntetettjei a hozzá legközelebb álló személyek, és az az életszakasz, amikor a legfogékonyabbak és legsebezhetőbbek vagyunk a világ számára. Most nem teremtenie kell egy illúziót, ami egy regény anyagául szolgálhatna, hanem reprodukálnia kell azt az illúziót, melyet élete tényeinek fogad el. A gyakori és nem mindig önellentmondások nélküli meghatározások közül legérvényesebb talán az, amit Wittgenstein szellemében ír: "A leírt dolog világossá tesz valamit, ami megfelel ugyan a leíró igazságra törekvő akaratának, az igazságnak azonban nem, ugyanis az igazság egyáltalán nem közölhető".
Kire marad a labirintusom? - kérdezhetné az író. És éppen ez lehetett a célja a negyvenes éveiben járó, néhány regényével már világhírűvé vált Thomas Bernhardnak. A regényei világát és nyelvi találmányait csak alkalmanként tükröző kisregények egy olyan labirintust járnak be, amely végtelenül személyes területet érint, fel kell tárnia szerettei bűneit sorsa alakulásában; a legtitkosabb történésekre, betegségekre, legrejtegetnivalóbb fogyatkozásokra kell rávilágítania. Még élő emberekről kell ítéletet mondania, emberi érzékenységekre kellene tekintettel lennie. Szüntelenül át kell lépnie egy határt, amit a társadalom már nem tolerál, egyszerűen bolondnak tartják, mint többször fájdalmasan vagy büszkén megemlíti. "Csak az ír, aki szégyentelen, csak az képes arra, hogy mondatokat pakoljon be és ki, vagy vessen egész egyszerűen oda, aki szégyentelen, csak az autentikus, aki a legszégyentelenebb." Itt érhető tetten először a Thomas Bernhard-i nagyság, amivel meghatározó alakja lett, egyik legnagyobbja a huszadik század prózájának. Egy bizonyos kíméletlenséggel és gátlástalansággal tekint kora társadalmára, hazájára, intézményeire. Mindenre, ami osztrák, ami középszerű, ami provinciális. Némi humor, bernhardi humor csillan fel, amikor a darabjait évi rendszerességgel bemutató salzburgi ünnepi játékok színpadi nívótlanságáról ír. De hát ő, az örökös Burgtheater-szerző hasonlóan nyilatkozik a Burgtheaterről is.
Kafkával ellentétben, akit korai regényeiben (Amras, Megzavarodás) még nem tud megkerülni, ő átlátja ezt a labirintust, amiben gyermekéveiben élt. Prekoncepciója szerint világos a haladási irány, amit megélt, s amire törekedett. Ehhez képest a nagy előd csak árván és halovány gyertyával bolyongott élete alagútjában. Naplói, jegyzetei, de még csonka regényei is mindig csak a részletek borzongató mélységével tűnnek ki, a részletekkel, amik az emberiség legmélyebb gondolataira és felismeréseire utalnak, de nem mutatnak semmi haladást.
Mert az Önéletrajzi írásokban a labirintus két végén dereng némi fény. A kisregények alcímei a belső út egyes állomásait jelölik: Rávilágítás, Kivonulás, Elhatározás, Elkülönítés.
Az egyik a nagyapa figurájából árad. Egy dilettáns, anarchista író-filozófus, akit a környező, megzavarodott, romba dőlt világban is éltet valami absztrakt hit. Valószínű, hogy életelvei tökéletesen alkalmatlanok egy serdülő nevelésére, hiszen alapvetően individualista művész, aki a világ abszurditásáról, az emberi élet hiábavalóságáról, az intézmények, az iskola embernyomorító hatásáról elmélkedik, izolálva és alkalmatlanná téve a fiatal írót a társadalomba való beilleszkedésre, ám mégis megnyitva előtte egy olyan értékrendet, amit csak felnőve, a társadalom perifériáján megkapaszkodva érthet meg és értékelhet. Miközben a nagyapa a legabszurdabb módon rombol, épít is. Egyedüli, megismételhetetlen hatása teszi Bernhardot íróvá, élni, talpon maradni azonban nem tud, nem képes ezekkel az elvekkel. Meg kell tagadnia a nagyapát, hogy megtalálja az életbe visszavezető utat. De az erkölcs akkor is dolgozik, akkor is hat, ha ennek a morálnak nincsen semmi értelme, semmi gyakorlati haszna az adott társadalomban. Talán ez a könyv legnagyobb, legmélyebb emberi tanulsága. De hogyan hat ez a morál az adott körülmények között? Majdnem mindig negatív módon. A nagyapa által antiszocializált gyerek nem állja meg a helyét az iskolában, gúny és megvetés tárgya, ugyanakkor a nagyapa vágyai szerint túlságosan is sikerre éhes és végtelenül érzékeny. Már-már dosztojevszkiji az a mód, ahogy utat talál az alávetettek, a megnyomorítottak világába. Barátai, sorstársai parasztgyerekek, mozgássérültek, testi és lelki nyomorékok, akikkel teljes sorsközösséget vállal. Az egyik ilyen barát
egy tolószékes Þú,
a regény egyik rejtetten nagyszerű pillanata, amikor a fiú nevét szándékosan nem árulja el. Még mindenki él, élhet, aki a művében szerepel, s akiket mindig név szerint említ.
Ilyen visszafogott az anyjával való viszonya is. Elfogadja az anya már-már brutális nevelési módszereit, azt, hogy számára ő életének, sorsának a legnagyobb kudarca: szégyenfolt, bajkeverő, egykori hűtlen kedvesének élethű mása. Bár sokat ír erről a kapcsolatról, egy ponton túl sosem megy, inkább szemérmesen hallgat. Ez a megvallhatatlan anyaszerelem, amivel mindig is küszködik, az imádat, amit sosem mond ki, a regényfolyam vége felé, az anya halálos ágyánál teljesedik ki, amikor a szintén halálos beteg kamasz első zsengéit olvassa föl a haldoklónak.
A labirintus belsejében teljes a sötétség. Az egész gyermek- és ifjúkor ebben a vaksötét világban történik, illetve nem történik. A pokol belsejébe érve, súlyos tüdőbetegségben szenvedve, a halál kapujában saját magának kell majd megteremtenie azt a másik fényt, ami a belső utat megmutatja. Ez pedig a lehetséges művésszé válás, íróvá válás akarása, megtalált morálja, amikor az utolsó pillanatban, és többször is a legutolsó pillanatban ellöki bárkáját Hadész partjairól, és talán a nagyapa most felfedezett és már hozzáférhető könyvtárán keresztül elindul lelkében ama lény felé, aki néhány év múlva a kortárs világirodalom nagyszerű darabjait megalkotja. Az önéletírás és a bernhardi életmű különös ellentmondása éppen ebből a mélyből fakadó, építkező morálból ered. A műveiben szereplő megrokkant, leépült, az őrület határán élő vagy azon már túllépő figurák a semmibe tartanak. A két világ olyan benyomást kelt, mintha az építés egy pillanata összeérne a rombolás egy pillanatával. Egymás hátának préselődve, mégis egy tüdőből lélegeznek.
A legfontosabb, mondja ars poeticaként, az íróvilág pökhendi arcába nevetve, "a fontosság színlelése". Akárha valamelyik ősdilettáns hőse mondaná. Rettegés szorongatja a Bernhard-rajongók mellkasát: mi lett volna, ha ez az iszony gótikájával kecsesen tagolt labirintus örökre feltáratlan és megvilágítatlan marad?
Fordította Lőrinczy Attila, Sarankó Márta, Szijj Ferenc. Ab Ovo Kiadó, 2007, 461 oldal, 3490 Ft
