Braun András, akiről nyugodtan elmondhatjuk, hogy kortársai közül az egyik legtöbbet kiállító, ám túltechnicizált, a média más területeiről származó fragmentumokat beapplikáló, bravúros vörös-narancs köröket, cseppeket, foltokat ábrázoló alkotásaival közönséget, kritikusokat, műelemző tudatot egyaránt megosztó festő, Diana és Hubertus címmel rendezte össze a képeit.
Szóval egy festő, akinek a művészetéről sok mindent el tudnék mondani, ha művészetanalitikus és nem valami egyszerű befogadó volnék. Például, hogy mennyire önreflektív a gondolkodásmódja, középpontjában szinte senki más, csak önmaga, de hát nálam ez a művészet egyik kritériuma. Vagy felvethetném a kérdést: honnan örökölhette ez az ember azt a fránya minimalista, analitikus festészetre való hajlamot, ami rafináltan bár, de mégis a természetes tapasztalati világ kontextusába ágyazódik? Kis testi hiba? Művészetgenetikai probléma? Apai ág? Jó mestere volt netán?
Aztán beszélhetnék még arról, hogy milyen boldog és önfeledt az ecsetvezetése, és hogy küzd szegény az ezredvégi dekadencia ellen, hogy kacérkodik az új ezred várásával korreláló feszültség tudatmódosító dekorativitásával. Kicsit bizonytalanul jegyezném meg, hogy vegytiszták és megaüresek a dolgai, a technikai perfekció vérrel, verejtékkel itatása, le nem tagadhatja a kor túlfejlett, vizuális világát, és ugyan az MTV reklámblokkjaiban is jól mutatnának a mikromédia lenyomatai, azért a virtuóz absztrakció itt túlmutat a digitális képi világból kiemelt fragmentumokon, pirospozsgákon, repülő csészealj-szemcséken és gömb-benyomásokon. Ha tudnám pontosan, mik azok a szín- és formaszegmensek, akkor azt is elmagyaráznám, hogyan következik ebből partikulárisan az ő strukturált felülete. De nyíljon meg alattam a föld inkább, mint hogy azt állítsam: ő tulajdonképpen háztartásbeli, és egy fazék fácánleves tetején lebegő paprikás zsírfolt ihleti e dimenziók komponálására. A raszteres textúra kifejezéstől félek, azt soha nem használnám, az valami káromkodásféle, de ez a festő ugye azt is manipulálja.
Ehelyett álljon itt néhány életkép tanulságul Belzebubor, egy másik festő életéből. Neki nem volt könnyű. Ez jutott eszembe a képeit nézve. A szereplők és az események valósággal való egybeesése csakis a véletlen műve lehet.
*
Kétezer-huszonnégyet írunk. Belzebubor, a kisbaba, leendő festő, egy túlfűtött, high-tech mosókonyhában épp meglátja a vakvilágot sok nyák és vér közepette. Nem is jön rendbe a látása később sem. Különös és ritka orvostani eset. Pont, mint mások az ájulás határán, kis, izzó karikákat lát csupán a világból. Kör-kór. Vele együtt beépül a köztudatba az az a szép, az a szép, akinek a szeme karikás kezdetű népi bölcsesség. A bábák vörös pezsgővel ünnepelnek, és megjósolják, hogy Belzebubor sosem jár majd le, ellentétben a múlt évezred Duracell-nyuszijával.
*
Belzebubor, a festőpalánta paradicsomlevest köp a Kétezer-hatszázhuszonhatos Számú Csillagközi "voda egy kövér dajkájának szeme közé. Ez legalább nem falra hányt borsó. A torkán megakad egy betűtészta. Halálos csend, a krómozott vajazókés megáll a levegőben. Én vagyok a kezdet és a vég - gondolja magában a kis koraérett finnyás, és kiköpi A-t meg Z-t. Városszerte felbőgnek a komputerek.
*
Belzebubor, a festőinas kamasz épp egy plakátfiú torkát szorongatja az éj leple és egy világító mátrix alatt, hogy elkobozhassa tőle a Föld utolsó Bruce Willis-poszterét. Ám arra jön sietősen egy hajnali vérhordó fiú, aki egyetlen rosszul irányzott csapással véget vet a küzdelemnek. A levegőben szerte vér- és testnedvcseppek és Bruce Willis szőrös köldöke a pórusaira szakadva. A kép kimerevedik.
*
Belzebubor, a festő mégis szép szál, ivarérett férfivá cseperedik. Ezzel egyáltalán nem tud szembesülni, ezért elhatározza, hogy végre megismeri az életet, és majd kiköt a pokol hetedik bugyrában, hogy bizarr freskókkal díszíthesse azt. A hely neve: Szabad a Gazda. A hely szelleme: gin-tonik, extra buborékokkal. Épp egy elszabadulni készülő, opálos fényű gázgömbbel hadakozik, csak félkézzel támasztja a pultot, balján egy korát megelőző és meghazudtoló technodíva feketében. A mellékhelyiség krómpiszoárjába hallevest és vörösbort vizel egy idegen állampolgár.
*
Belzebubor épp a lépcsőn rohan felfelé, kihegyezett ecsettel, úszik a levegőben, akár egy elhízott lufi. Ebben az időben már csak a súlya miatt is csupán festeni kelt fel, de most nagyon izgatott, mert le sem feküdt. A Fantázia büfében egész éjjel egy halványan pislákoló, intelligens plazmagömböt próbált szóra bírni, aztán, mire a hajnalpír meg a reggeli elfogyott, bottal üthette a nyomát. Most megragadja a pillanatot, ezentúl gondoskodik az időről meg arról, hogy a nap rendes időben keljen és nyugodjon le.
*
Belzebubor itt szomorú, mert elfogyott a piros festék. Elavult, majd bezárt a művészeti alapellátó. Egy ösztöndíjról álmodozik a Marsra, miközben szikralátása van.
*
Belzebubor egy tetőtérben zárja köreit, a város nyugati részén, a B zónában. A festő mosolyog egy tepsi bugyborékoló szarvassült felett. Belzebuborné körkötőtűvel gömbvillámokat kötöget, Belzebuborka szeme csillag. Talán neki is gondok lesznek a világlátásával. Az arkangyalcsalád bejárati ajtaján felirat: Itt laknak Belzebuborék.
*
A festő már az egész megelőző hetet a szombathelyi viszonyok felmérésével töltötte, hogy minél izgalmasabb akadályversenyt állíthasson össze a barátainak. Ehhez képest hajnalban majdnem kidobták a helyről a polgári szolgálatosok, de ezenkívül semmi rossz nem történt, sőt inkább csak jó. A megnyitó után kellemes, egri borokkal, őstermelőkkel tarkított őgyelgésbe, majd kisvártatva vad dzsungelpartyba csapott át a kétszintes hallban összegyűlt, a város kapacitáltságához képest kisebb tömeg. Az Anima és néhány más szombathelyi zenész egy hosszú ruhatári pultnál gitározott, tologatott potmétereket, szaxofonozott, és végzett más zajkeltő tevékenységeket. A hangok viszont zseniálisan összeálltak. Nem kell ide Cadik meg Sterbinszky - kiáltották többen is a tömegből. És valóban. Az a kis hajnali kóválygás a hóban meg a reggeli fejfájás már kifejezetten kellett ahhoz, hogy a gigantikus csülökkel másnap zombira ehessük magunkat, és a sztrájk előtti Intercityvel megtérhessünk otthonainkba egy időre.
- sisso -
A Diana és Hubertus című kiállítás a Szombathelyi Képtárban (Rákóczi F. u. 12.) egész hónapban látható. A szöveg fikciós elemei a kiállításmegnyitón hangzottak el.
