Magyar Narancs: Miután megjelent A képregény felfedezése, számos elméleti vita indult amiatt, ahogy a képregény formanyelvét, lehetőségeit elemezte. Elmúlt már ez az időszak? Vannak még, akik vitatják a könyv állításait?
Scott McCloud: Igen, ugyanazokba a kulcspontokba szoktak belekötni, mint régen. Például, hogy nem hangsúlyoztam a Gestalt-elmélet jelentőségét a keretezés, a képregény hatásmechanizmusának tárgyalásánál. Azt is mondták, túl tágan értelmeztem, mi a képregény. De szerintem azt jól csináltam, ringbe szállok bárkivel, aki vitatkozna velem. Egyébként mindig örülök, ha kiegészítések, pontosítások jönnek A képregény felfedezéséhez. Nem védem foggal-körömmel a könyvemet. Csak az számít, hogy elindítottam egy párbeszédet. Mindegy, mit mondanak a munkámról, amíg mondanak róla valamit.
MN: Ön volt az első, aki képregényben rajzolta meg a képregény elméletét. Csinált azóta valaki hasonlót?
SMC: Neil Cohn munkáit szeretem a legjobban, aki sokkal szigorúbban, pszichológiai fogalmak mentén dolgozik. De többen vannak azok, akik velem párhuzamosan kezdtek el gondolkodni ugyanúgy arról, mire képes a képregény, Thierry Groensteen például. A legtöbb képregényelméleti munka ma is a tartalomról szól, vagy a társadalmi körülményekről, amelyek kitermeltek magukból bizonyos műveket. Ez nagyon különbözik attól a formalista elmélettől, ahogy én közelítettem a médiumhoz. Az én megközelítésem azóta sem túl gyakori.
MN: Előadásában arról beszélt, hogy Amerikában éppen most zajlik a gyerekképregények forradalma. Beszállna egy saját munkával?
SMC: Nincs konkrét tervem, de nem lenne rossz! Gondolkodom rajta.
MN: Olvasott mostanában valami jó gyerek- vagy akár felnőttképregényt?
SMC: Nagyon szeretem Raina Telgemeier könyveit, főleg a Szellemeket (ez nem jelent meg magyarul, a Mosolyogj! viszont igen – K. B.). A legtöbb kedvencem kicsit régebbi. Mariko és Jillian Tamaki Az a bizonyos nyár című képregényét említeném még. Fiataloknak szól, de teljesen mindegy, bármilyen kategóriában az egyik legjobb, amit nemrég olvastam.
MN: Az utóbbi tíz évben sok új magyar képregény is megjelent, főleg kis kiadóknál, szűk, de hálás közönségnek. Hogyan lehetne népszerűsíteni a médiumot azok között, akik nyitottak a művészetre, de maguktól nem vennének a kezükbe képregényt?
SMC: A közönséget a tartalom, a téma érdekli. Ha művészként izgat téged a politika, a sport vagy a tortasütés, biztosan találsz olyanokat, akiket ugyanaz érdekel, és mindegy nekik, milyen formában szólsz hozzájuk. Csináld meg képregényben, tedd fel a netre, és megtalálnak. Nem számít, hogy előtte nem olvastak képregényt. Japánban mindenről van képregény: halászatról, szusikészítésről, kosárlabdázásról. Ezek a téma iránti szenvedélyre építenek. Azokban a társadalmakban, ahol a képregénynek még nincs akkora beágyazottsága, a téma fogja eladni a terméket.
MN: Második könyve, A képregény újragondolása arról szól, hogyan alakít a képregényeken a digitális világ. Ez lett a legkevésbé sikeres munkája.
SMC: Úgy gondolok rá, mint a problémás második gyerekre. Érezni rajta, hogy mikor írtam, sokkal inkább, mint A képregény felfedezésén, amely most még eléggé kortalannak tűnik. Ahogy az internettel foglalkoztam benne, az nagyon a kilencvenes évekhez köti a második könyvet. Túl sokat magyarázok, ráadásul gyengébben van megrajzolva, mint a többi munkám. Olyasmiről írok benne, amit négy-öt évvel azelőtt találtam ki. Szinte már akkor elavult volt, mikor megjelent. De szeretem azt is, jó pár gondolatát ma is érvényesnek látom.
MN: Egyik szerzője volt annak a jognyilatkozatnak, amely a képregényalkotók jogait erősítette meg a szakmában. Jobb helyzetben vannak ma a képregényesek, mint huszonöt éve?
SMC: Azok igen, akik feltöltik az internetre a munkáikat, mert velük a kiadók nem íratnak alá semmit. De ez változhat. A nyomtatott képregények terén azok vannak jó helyzetben, akik könyvkiadókkal szerződtek, az ő megállapodásaik általában tisztességesebbek. Viszont azt tanácsolnám a kezdő alkotóknak, amíg lehet, maradjanak a magánkiadásnál, úgy biztosan nem szólnak bele a munkájukba.
MN: Az utóbbi tizenöt évben nagyon népszerűek lettek a filmes képregény-adaptációk, főleg a szuperhősfilmek. A nézők rátalálnak az eredeti képregényekre is, vagy elkülönül a két közönségréteg?
SMC: Persze, rengeteg olvasót hoznak a filmek a képregényeknek, de csak akkor, ha tudni lehet, hogy a képregény egy-két alkotó saját műve. Ha kijön egy Pókember-film, a nézők egy Marvel-filmet látnak, és úgy érzik, a vállalat készítette a képregényt is. Hiába dolgoztak rajta az évek során rengetegen, a termék a cégé. Amikor kijött a Scott Pilgrim a világ ellen vagy a Watchmen – Az őrzők, mindenki tudta, ki készítette a filmek alapjául szolgáló képregényeket. Azok egyedi, saját művek, és az eladásaik az egekbe repültek.
MN: Egyébként kedveli a szuperhősfilmeket?
SMC: Hogyne, főleg a marveleseket. Viccesek, szellemesek, szórakoztatóak. Szeretek szuperhősfilmeket nézni a feleségemmel.
MN: Volt olyan, amelyikben az alkotók komolyan vették a feladatot, hogy filmre ültessék át a képregények formanyelvét?
SMC: Ez leginkább a Scott Pil-grimben sikerült. Ang Lee is megpróbálta a 2003-as Hulkban, neki nem igazán ment. Legalább valami újjal próbálkozott, de a komolysággal akadtak problémái. Egy képregény-adaptáció annál parodisztikusabbnak tűnik, minél kevesebb benne a humor. Ha semmi humor nem szorul egy ilyen filmbe, élettelen vagy gyerekes lesz az egész.
MN: Legutóbbi képregényét, A szobrászt öt éven át rajzolta, napi 10–12 órás munkanapokkal, sokszor hétvégén is.
SMC: Igen, rémesen lassú vagyok!
MN: Nem szorong amiatt, hogy évekre elvonul a világ elől a munka miatt? Említette, hogy a közönség talán jobban értékelné, ha kétévente előállna valami rövidebb művel.
SMC: Lehet, hogy önnek nem így tűnik, de valójában csendes, visszahúzódó ember vagyok. Nem gond, ha sokáig kell egyedül dolgoznom. A feleségem tanított meg, hogy nyitottabb legyek az emberek felé. Ugyanakkor annak is látom a veszélyeit, ha évekre eltűnnek a könyveim a könyvespolcokról. Nagyon fontos, hogy tartsam a kapcsolatot az olvasóimmal, ezért valóban rosszul teszem, ha ilyen hosszú időn át magukra hagyom őket. Zavar, hogy nem dolgozom gyorsabban.
MN: A szobrász egyik központi témája is az idő. A főhősnek 200 napja van, hogy halála előtt megalkossa élete fő művét, miközben szeretne együtt lenni a szerelmével, akit éppen csak megismert. Ön is állandóan úgy érzi, hogy nincs ideje semmire?
SMC: Persze, állandóan az időhiány miatt szorongok. Az egyetlen különbség a hősöm, David és köztem, hogy ő tudja, mennyi ideje van hátra. Nem használom ki olyan jól a nekem adatott időt, mint lehetne, de ezzel sokan vagyunk így.
MN: A történet a New York-i képzőművészeti világban játszódik. Vonzza az a közeg, vagy inkább tartja tőle a távolságot?
SMC: Inkább távol tartom magam tőle. A szobrász miatt eléggé beleástam magam, de így sem a művészvilágról akartam mondani valamit, hanem a művészek személyes problémáiról. Amúgy egy képzőművész ismerősöm azt mondta, nem is lőttem annyira mellé a közeg ábrázolásával, szóval megnyugodhattam.
MN: A szobrász 2015-ben jelent meg, eddig ez az utolsó könyve. Hogy áll a következő munkájával?
SMC: A vizuális kommunikációról fog szólni, annak mindenféle formájáról. Arról, milyen szándékok, funkciók húzódnak a közlekedési táblák, az adatvizualizáció, az oktatási segédanyagok, a gesztikuláció jelzései mögött. Meg arról, hogyan tanulunk a látás által. Hosszú ideje kutatom ezt a témát, és most is képregényben fogom feldolgozni. Vázlatot írok, beleütközöm valamibe, amit nem értek, és megint olvasással töltök egy hónapot. Önmagában hosszú ideig tartott, amíg felmértem, mekkora téma is ez. Okozott is némi írói válságot. De már jól vagyok!
MN: Fikciós művekkel már nem is számol?
SMC: Dehogynem, ha kapok még tíz évet, csinálok azt is.
MN: Ha csak egyetlen titulusát véshetnék a sírjára, mi lenne az? „Itt nyugszik Scott McCloud képregénytudós” vagy „képregényszerző”?
SMC: Képregénytudós, elméletíró, ilyesmi. Ez fontosabb nekem. Amikor fikciós művön dolgozom, szeretném megváltoztatni a sorrendet, de csak olyankor. És az fordul elő ritkábban.
| Scott McCloud
A nyolcvanas években kezdett képregényeket írni és rajzolni, csinált szuperhős-paródiát (Zot!), de Superman kalandjait is írta. Híressé viszont képregényes formában rajzolt elméleti munkája, A képregény felfedezése tette, amelyben Art Spiegelman visszafogott véleménye szerint „megoldja a tér, az idő, a művészet, sőt az egész kozmosz alapvető rejtélyeit”. Ez a könyve és folytatása, A képregény mestersége magyarul is megjelent. Legutóbbi és leghosszabb munkája fikciós képregény, A szobrász, amelynek hőse alkut köt a Halállal, így 200 nap alatt elkészítheti élete fő művét, ám közben sajnos beleszeret egy nőbe. |
