„Szerintem”. Kukorelly 500 oldalban összegezte, amit a magyar irodalomról gondol, és közben egyáltalán nem óhajtja az objektivitás álarcát felvenni. Így azután folyamatosan tabukat sért. Például, hogy az irodalomtörténészeknek kerülni kell az olyan jelzőket, mint „nagy” vagy „gyenge”, „jó” vagy „rossz”. Az pedig, hogy „tetszik” vagy „nem tetszik”, végképp otrombán hangzik. Kukorelly viszont úgy sétál a szakma berkeiben, mint elefánt a porcelánboltban. Nézem, kit sodor le, kit kímél vagy éppen helyez magasabb polcra. És közben azon kapom magam, hogy néha hangosan felnevetek. Máskor meg felszisszenek. Bárhogyan legyen is, irodalomtörténészi komorságnak itt semmi nyoma. Az irodalom ebben a kötetben, Kukorelly egy régi könyvének címét idézve, „napos terület”. Ettől olyan élvezetes olvasmány, még ott is, ahol nem értek egyet vele. Amit Kosztolányi Ady-cikkéről ír, vele kapcsolatban is elmondható: „és – mert szórakoztató a szöveg – igaza van igazságtalan Ady-cikkében.”
Bozótvágóval a sűrűjében
Minden nonchalance-szal együtt persze ismeri jól a nemzetközi teóriákat is, jártas az irodalomtörténészek vitáiban. Tényleg mindent összeolvasott. De nem bástyázza körül magát. Erre, gyanítom, alkatilag is képtelen. Hogy miért? A válasz egyszerű: mert jobban szereti az irodalmat, mint az elméletet, ráadásul jó, sőt biztos az ízlése is. Így azután ideológiák, irodalompolitikai előítéletek, a tetszést-visszatetszést elfojtó elméletek helyett látszólag naiv olvasóként közeledik az irodalomhoz. E naivitás azután észrevétlenül bonyolult érvrendszerrel társul, amely azonban a szövegektől soha nem szakad el. „Anélkül nem az igazi: olvasunk, és tetszik vagy nem. Egyéb megfontolások is számba jönnek, de attól még leragadhatnak (lelki) szemeink az unalomtól.”
Sok minden van ebben a könyvben, de unalom az biztosan nincsen. Ellenkezőleg: régen olvastam ennyire felvillanyozó könyvet az irodalomról. Azon belül is a magyarról, s főleg annak 20. századi történetéről. A „tetszik” és a „szerintem” segítségével megy előre a magyar irodalom sűrűjében. Mint két bozótvágó kést tartja őket maga előtt. A visszacsapódó ágak pedig nem engedik meg az udvariaskodást. „Kisebbrendűségi komplexusos lap”, jegyzi meg a Kortársról mintegy mellékesen, s ehhez nem is kell több kommentár. „Nagy költő lesz, ha el nem bassza”, írja a 26 éves Szabó Lőrinc egyik gyenge versének elemzése végén, de közben gyöngyszemeket is talál benne. Nem ájulattal olvassa Szabó Lőrincet, hanem mint fiatal költőt, aki mintha épp tanácsért fordult volna hozzá. Így azután a későbbi művek előtt sem esik hasra. Szabó Lőrinc első négy kötetéről ezt írja: „mint rendesen törekvő kiskakas, kikürtölte hiúságból”. Végső summázatja pedig: „Úgy jó, hogy szinte minden idegesít benne, bosszant, alig elviselhető, nem képes elfelejteni, hogy ő most abszolút költő.” Írja ezt, miközben a 20. század szerinte tíz legszebb verse közé mégis beválaszt egy Szabó Lőrincet.
Az „érzés aranymérlege” (Kleist) az, ami Kukorellynél kiválóan működik. A „tetszik” és a „szerintem” ezért több merő önkényességnél, de ezért nem torzul fojtogató teóriává sem. A művek – elsősorban versek – kapcsán csupa olyasmiről ír, amit „gondolni – érteni – érezni” vél. Nem bizonyosságokat keres, és nem akar semmilyen csapatba beállni. Azt teszi, amire az irodalomtörténet hivatott lenne: gondolkodva érez és érezve gondolkodik. És úgy olvassa a klasszikusokat, mintha nem lenne semmilyen előzetes ismerete, mintha névtelenekről volna szó, akiknek műveivel most találkozik először. Leporolni őket, kiemelni a szerepekből, amelyekbe belemerevedtek. „Nem volt messze olyan össze-” – emeli ki abszolút kedvencének, Aranynak egy töredékét, s hozzáteszi: „a nyelv és a mű szerkezete körüli kérdéseink az ő mondatai köré rendezhetők”. Odáig menően, hogy szerinte mindenki Arany poros köpönyegéből bújt elő. Még Erdély Miklós, Balaskó vagy Tandori is. Vagyis a magyar neoavantgárd. Igaz ez? Nem tudom. De Kukorelly javaslatára mégis olyan szemmel kezdem olvasni Aranyt, mintha kortársam lenne. Mint Tandorit.
A szerkezet az egyik nagy témája ennek a könyvnek, noha így önállóan sehol nem tárgyalja. De szinte mindenkinél kitér rá. A magyar irodalom nagy tétje éppen a pillanatnyi egyensúly megtalálása. Ez elsősorban a poétika kérdése. De legalább ennyire a történelmi tapasztalaté is. És ezzel együtt az önismereté. Vagy éppen az önáltatásé. „Tragédiája a túlsúlyos szerkezet”, írja Vörösmartyról: a teljesség villan fel életművében, miközben szét is hullik. De Vörösmartyt olvasva azért bevallja, hogy a nagyság levegője csapja meg, s költői nagyformáit lenyűgözőnek érzi. Ellentmondás ez? Persze hogy az. De nem Kukorellyé, hanem a magyar irodalomé, amely szerepeket kényszerített Vörösmartyra. És amely irodalom a mai napig nem hajlandó bizonyos szerepekből kilépni. „Még mindig Kukorica Jancsi, pedig már nem azt a darabot adják, levágta a törököt, folyott a vér, következik a gonosz mostoha, de a francia királylányt nem kéri, azt a finom hölgyet. Nem tud kikecmeregni a kosztümből, túl bőséges neki, túl hatalmas, el van borítva, akkora a ruha, már a nadrágszárban eltéved. Ami frusztrálja, tehát kompenzál.”
A nagyság
A szerepek leleplezésétől is olyan üdítő olvasmány a Porcelánbolt. Nincsen félrebeszélés „egy király, egy paraszt” alapon, nem tesz udvariassági köröket semmilyen szekértábor felé. És a tekintélyek felé sem, legyenek halottak vagy kortársak. Az Illyés-féle „ötágú síp” igencsak hamisan szólt, írja, s az úgynevezett népiesek 56-hoz való viszonyulását pontosan elemzi. Nem mondták ki, hogy ruszkik haza, nem harsogták, hogy vissza Erdélyt, de közben olyan beszédhelyzetet teremtettek, mintha mégis kimondták volna. Vagyis igazságuk a ravaszdi elhazudás, aminek levét a mai napig isszuk. De közben a másik oldal idoljának, az Esti Kornélnak a közhelyeit is lézer pontosságával szúrja ki. Ha Pilinszkyt olvassa, a nagyság tudomásulvétele sem gátolja meg abban, hogy ne vegye észre, hogy „egyetlen hibája fennkölt hibátlansága”, s Weörest mellé állítva ne írja azt, hogy „az a legjobb bennük, amit a legkevésbé szeretek, a pátosz”. Miközben nem kérdéses számára az, amit irodalommal kapcsolatban ma tilos kimondani, de ami valaha (nem is olyan régen) még magától értetődő fogalom volt: a nagyságuk. De ez nem akadályozza meg abban, hogy sorról sorra olvasva ne vegyen észre bennük egy félresikerült sort vagy valamilyen poétikai túlzást. De ugyanígy szóról szóra haladva mutatja ki azt is, ha valami hibátlan. Például Tandorinál, Marnónál, József Attilánál vagy Petrinél. Kukorelly olvasataiban szemünk láttára születnek meg a versek. Költészeti pedagógia ez a javából. A Nemzeti alaptantervbe ezt a könyvet kellene bevenni.
Az ember két szeme azért különböző, mert az egyikkel az örökkévalóságot figyeli, a másikkal a földi dolgokat, mondta a 14. századi misztikus, Johannes Tauler. Kukorellynek is kettős látása van. Egyik szemével az irodalom alakulását, intézményrendszerét és erőviszonyait figyeli, a másikkal műveket elemez, „kontextustól” függetlenül. Ez utóbbit illetően az „Új Kritika” egykori képviselőit megszégyenítő alapossággal tud olvasni. Aranyt és Tandorit, Kosztolányit és Balaskót, Thomas Bernhardot és Ottlikot, Erdély Miklóst és Petőfit, József Attilát és… Egy oldalban olyan pontosan elemzi Tandori Koppar Köldüsét, mint mások egy egész tanulmányban. Néha egy költő látványából indul ki, hogy innen lépjen tovább, anélkül, hogy elhagyná a testet. „Itt áll egy költő – írja Petriről –, ilyen tragikus szögben”. Aki látta Petrit, érti, miről van szó. Majd jön a mondat második fele: „…hogy be ne verje a fejét a mennyországba.” A testből máris átlép a költészetéhez, de azért a testhez sem marad hűtlen. „Elég csúnya ahhoz, hogy elég szép legyen”, írja az elemzés vége felé. Érthetem a testre, érthetem a költészetére – de leginkább mindkettőre, egyszerre. A „szoros olvasás” kapcsán tanítani kellene a módszert, amellyel például Thomas Bernhardot olvassa és mögé tud nézni, egy orvos (vagy hentes) precizitásával választva szét a rutinosan gerjesztett dühöngést mint témát a mondatoktól, amelyek nagyon is józanul, körültekintően vannak megszerkesztve.
Valami összeesküvés
Ami az irodalom intézményét illeti, a könyv elején leszögezi, hogy a konstrukciót minden egyéni és érdekes olvasat újraszervezi. A néhány évvel ezelőtti, Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében megjelent A magyar irodalom történetei című vállalkozás útmutató volt, amennyiben nem akarta a magyar irodalmat egyetlen fősodorhoz igazítani, hanem hagyta érvényesülni az eltérő szempontokat, akár ütközni is egymással. Kukorelly könyve persze nem szisztematikus irodalomtörténet; nincsen kronológia, nincsenek irányzatok, nincsen fejlődéstörténet. De közben beszédmódjával valósítja meg azt, amit az említett háromkötetes mű teoretikusan igyekezett érvényesíteni. Ez nem „hatalomelvű beszéd” (Farkas Zsolt), hiszen Kukorelly mögött nincsen intézmény. Hozzáteszem: az ilyen beszédmódra nehezen is lehetne intézményt alapítani. S ezért előre megjósolható, hogy a „szakma” negligálni fogja, vagy „írói munkássága” részeként írja majd le – miközben fogadni mernék rá, hogy odahaza, egyedül sokan élvezni fogják, hogy valaki leírta azt, amit ők nyilvánosan nem mernének kimondani.
A kötetben Kukorelly terjedelmesen foglalkozik régi vesszőparipájával, miszerint a nyolcvanas évek prózafordulata nem jöhetett volna létre a hatvanas és hetvenes évek neoavantgárd irodalma nélkül, ami azután háttérbe szorult, és mára elfelejtődött. A helyzetleírás pontos, miközben Kukorelly kimondatlanul is valamiféle összeesküvést sejtet. Szerintem azonban nem volt szándékos összefogás egy Főítész (©Bán Zoltán András) vezényletével, hogy elhallgassák/elhallgattassák a hetvenes éveket annak érdekében, hogy a nyolcvanas évek prózaírói olybá tűnjenek, mintha a semmiből pattantak volna elő. Amíg a neoavantgárd a hetvenes években fennakadt a rendszer zsilipjein, addig a nyolcvanas években, Esterházy fellépésével sorra jelentek meg az olyan művek, amelyek egy szótagnyi engedményt sem tettek a fennálló rendszernek, de közben mégis akadálytalanul át tudtak csúszni rajta. A „prózafordulat” egyszerre volt politikai és irodalmi bravúr. A neoavantgárd ebben nem volt versenyképes. Való igaz, hogy később feltűnően hallgattak róluk; de közben vannak, akik nem hagyták, hogy meg lehessen feledkezni róluk: Balaskó és Tandori, Oravecz vagy Tábor Ádám. Mégoly közel áll a szívemhez (és ízlésemhez) Lajtai Péter, Ajtony Árpád, Bálint István, Molnár Gergely, Hajas vagy akár Erdély, akiknek a nevét magam sem győzöm eleget leírni. Akik engem ma, negyven év távlatából a 19–20. század fordulójának ködlovagjaira emlékeztetnek. Előőrs (avantgárd) nélkül nincsen átütő változás; de az előőrs gyakran elesik. Nekem fáj a legjobban ezt leírnom. (Amúgy pedig nem kétlem, hogy – mint a ködlovagok esetében ez megtörtént – 3-4 évtizedenként újra és újra felszínre hozza őket egy hullám.)
*
Utóirat. Az, hogy a neoavantgárdról írott nagy tanulmányát a szakma már évekkel ezelőtt negligálta, Kukorelly szerint „ártatlan figyelmeztetés kíván lenni, hogy ha nem vagy céhbeli, ne üsd bele az orrod. Ők sem írnak verset.” Erről eszembe jut egy régi történet. „Hiszen a Kukorelly nem is költő!”, emelte fel a hangját Vas István. A szigligeti Alkotóház éttermében ültünk, már ebéd után. Nem, nem is fölemelte, hanem rikácsolta, miután mérgét az új költői generációra kiöntötte. Valamikor a 80-as évek második felében volt ez, télen, már jóval az Örley-kör megalapítását követően. Ahová a fiatalok Vast a Kossuth-díjaival együtt nem hívták meg. De még be sem fejezhette a tirádáját, amikor egy másik hang erejében az övén is túl tett: „Ha ezt nem vonod vissza, följelentelek a magyar polgári bíróságon!”
Ottlik volt ez. Aki úgy tett, mintha lett volna „magyar polgári bíróság”. Megvédte Kukorellyt. Nem mintha barátja lett volna; jószerivel alig ismerte. Szakmai alapon tette. A Porcelánboltról is bizonyára nem egy irodalomtörténész elmondja majd: „Hiszen a Kukorelly nem is irodalomtörténész!” Vajon akad-e a szakmában, aki megvédi őt, úgy, mint Ottlik tette annak idején? Aki, hogy kijelentésének nyomatékot adjon, tenyerével hatalmasat csapott az asztalra. Erre azután körben mindenki elcsendesedett.
Jelenkor, 2016, 518 oldal, 4499 Ft
