1956 emlékezetével is hasonló volt a helyzet, és másként ugyan, de bizony hasonló ma is: 56 volt dicső és volt titkolnivaló emlék egyaránt, mostanra meg egyenesen emlékévvé lett, ám ettől nemigen csökkenhetett a zavarunk. Maradnak hát a múlt feltárására és megőrzésére tett tudományos kísérletek, mondjuk, azok a gondos alapossággal összeállított tárlatok, amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeumban egyrészt az emigráció 56-képét, másrészt 56 erdélyi következményeit, utóéletét rekonstruálják a látogatók számára.
A türelmetlen csodavárástól a meglepődésen át a poszttraumás állapotig – valami ilyesféle kollektív utat rajzol ki az „Ilyen nagy dolog a Szabadság?...” című időszaki kiállítás, amely az emigrációba kényszerült magyar művészek, írók 1956-hoz fűződő kapcsolatát, egyidejű és utólagos viszonylatait, értelmezési és feldolgozási kísérleteit rendezi egymás mellé. Az emigráció intellektuális rétege ugyanis nagyon várta a magyarországi fordulatot, 1956 októbere mégis teljességgel készületlenül találta a BBC magyar adásait szerkesztő gárdát csakúgy, mint az Amerika Hangja vagy a SZER értelmiségijeit. S hogy mennyire készületlenül érhette a forradalom híre, mondjuk, a dél-amerikai magyar vicclap, a Moszkitó, „a száműzetésbe kényszerült magyar jókedv lapja” egykori munkásait, azt tán felesleges is lenne taglalni.
Fülhallgatón keresztül most kiadós mintát vehetünk e napok zavarából, kapkodásából és teljességgel érthető felindultságából. Az árnyalt rekonstrukcióból talán csak a kiállításnak címet adó Márai Sándor azon – életszerűen rosszhiszemű – vélelme maradt ki, miszerint az emigráció beérkezettjei közül néhányan bizony féltették kényelmes helyzetüket a forradalom győzelmétől.
November 4-ét követően azután új helyzet állt elő – és átrendeződött maga a nyugati emigráció is. „[H]ozzájuk csatlakoztak a Magyarországot 1956-ban elhagyó újabb száműzöttek, akik itthon csak titokban alkothattak” – olvashatjuk a falon a némiképp sommás megállapítást, melyet persze rögvest ellenpontoz a Sztálin-díjas Aczél Tamás és a volt Szabad Nép-tudósító, Méray Tibor közös 56-os könyvének kihelyezett példánya. A levert forradalom gyászmunkája és mitológiateremtő erőfeszítései mindenesetre már új résztvevőkkel zajlottak le, miután 56–57 fordulóján mindenkinek szembesülnie kellett a rövid távú remények hiábavalóságával. „A készülő számban ne áruld el a magunk érzéseit” – kérte még 56 decemberében szerkesztőtársát Cs. Szabó László, ám a reményvesztés állapota e nélkül is beállt, s erről Ata Kando osztrák menekülttáborokban készült nagyszerű fotói csakúgy tanúskodnak, mint Határ Győző Életcél című írása. „Ország kerestetik élet céljából […] felbélyegzett válaszboríték a cím és a kontinens pontos megjelölésével” – ezt a fikciós hirdetést egykori szocialista realisták és örök kísérletezők és progresszívek egyként feladhatták volna az ötvenes évek utolsó harmadában, hogy új hazát vagy legalább lakhelyet találva megkezdhessék 56 élményének feldolgozását. Ki Nagy Imre cvikkeres alakjának felmagasztalásával (mint Faludy György vagy András Sándor), ki meg rézkarcokban újrateremtve a távoli hazát.
*
„[B]eijedt magyar apák köntörfalaznak a fiaik előtt” – írta 56 amnéziás magyarországi utóéletéről Cs. Szabó László, ám 56 erdélyi következményeit még nagyobb és kényszerűbb hallgatás vette körül évtizedeken át. A PIM másik időszaki kiállítása (Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956) most ezt a mellékszálat rekonstruálja. Tamási Áron helyi tisztelői, házsongárdi temetőgondozásra vállalkozó és a kötelező marxizmusoktatás ellen szervezkedő egyetemisták meg az 56-os események idején Budapesten szemlélődő értelmiségiek kerültek rettenetes helyzetbe a Nagy Imréék átmeneti elrekkentésére is fölajánlkozó Gheorghiu-Dej országában.
„Reggelre ott fogsz lógni, fiam” – mondta az ifjú Lászlóffy Aladárnak a kihallgatótisztje, és ebben a kijelentésben csak egészen kis túlzás volt. Derékba és kerékbe tört életpályák szűk tucatja rajzolódik elénk e kamaratárlaton. Ki a börtönben végezte be életét, ki a börtönből kikerülve egyszerre vált ügynökké és megfigyeltté, mint az erdélyi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbbike, az 1976-ban, 38 esztendősen öngyilkosságba menekülő Szilágyi Domokos.
Mások, mint például Páll Lajos „összeesküvő”, más módon menekültek. Ő a szó szerint értendő fizikai szédületben talált menedéket és lehetőséget a versírásra, míg Páskándi Géza az allegorikus kifejezésmódban ismert rá a maga termékeny menekülőútjára. A magyar történelem korábbi évszázadaiból is oly ismerős börtönű Szamosújvárról vagy épp Duna-deltabeli munkatáborokból szabadulva mindahányan megtapasztalták – Bartis Ferenc szavaival – a „cellából egy országnyi börtönbe” drasztikus élményét. A szavalásért lecsukott Bartisnak utóbb még megadatott, hogy kevéssel a halála előtt, az ezredforduló után immár szabad emberként bejárja egykori fogsága helyszíneit, s az ezt megörökítő dokumentumfilm képsorait ugyancsak itt találjuk a tárlaton. Ahogy ott, e filmben (Iránytű pokoljáróknak), úgy persze ezen a tárlaton sem csökkentheti az utófájdalmakat a kibeszélés és a bemutatás gesztusa. Viszont megértethet velünk valamit 1956-ról, a történelem térségbeli működéséről és a túlélésről. Ennél többet pedig nemigen várhatunk egy kiállítástól.
Lebomló tükrei az emlékezetnek, kurátor: Török Dalma, nyitva április 23-ig; „Ilyen nagy dolog a Szabadság?...”, nyitva április 2-ig
