Néha garbóban aludtam, fele cipőm rúgtam le, úgy, és meddig, fél kettőkor felriadtam, holott nem izgatta szívem, dermesztően nem izgatta szívem semmi, legföljebb az értelmetlen, állati, csavargói rettegés, és hol mindez, az én zenés-mozis Londonomban (már könnyen beszélek, mert kikríziseltem magam, még szárazabb és fakírabb vagyok, mint voltam, de akkor... rámehettem volna, és eben-guba, abban az állapotban kár se lett volna értem), hát fennmaradtam reggelig, egyszer tényleg a mosdóba csináltam, ha azt takarítottad magad után, ember, mást leszarhatsz nyugodtan, ő maga mosdik, nem hagyja rád, alapigazság, na, nézem az ITV-t, Nagy Chart és "The Great Garbage". Ezt már mondtam, de ezt nem:
Ebben a hotelban (hm...) volt tavaly még a falamon egy fotó. Szürke-szép, lilás betűkkel, azt mondja: Greta Garbo autója 1922-ből, talán, Silver Shadow (asszem). Hát ezt én ellopom, gondoltam nagy-biciklitolvajosan. (Nekem a Nap is egy ellopott bringa maradék kereke, melyről nem és nem bírunk leszállni.) De nem loptam el. Ellopták előlem. Maradt a Nagy Garbage és Greta Garbage: ezt jelenti. De éjszaka volt még az:
A szépséges álom. A chartok, Girlie Show-k elég kacatok, semmi izgi, akkor már a Time Outban jobb képek és dolgok vannak, volt viszont az álmom. Whale-koncert is van, madarak is a régi szobánkban. Régi madarak, többen (mint ma). Szól a svéd banda, csöndjeink is összeérnek végül (bár Kosztolányi szerint nem, mert mi magyarul hallgatunk, s ők svédül, de itt zaj volt). Zajban madarakra nehezebb vigyázni, ha szabadon mászkálnak. A teljes zaj kell, hard rock hangerő, minden együttléthez, ezt én nagyon hiszem, kell, hogy a saját hangod ne halld, üvöltened kelljen szomszédod fülébe, és az suttogás akkor... ez a koncert, pláne teremben, kis teremben ilyen legyen. Még az előzenekar előtt, kezdődjék, így. De madárkáink köröttünk ugráltak, s vigyázat, zaj. Hát a Lizzy madaram hátulról jött. De én, álom, ah, ravasz voltam, tudtam. Vi-gyá-zok, én aztán! És vigyáztam, és a Lizzy végre lábam elé került, már láttam, nyista rálépés veszélye, átadtam magam a zene élvezetének, valakit épp kiemeltek, aztán:
Azt akartam volna megírni itt, hogy mi hol jött, hogyan, milyen sorrendben. Miként jutottam el a villámcsapásszerű 4 Non Blondes-felismeréstől a pluralitásig, és ennek hogyan gyűlt össze, szegénység okán miként állt le gyűjteményileg a házi matériája. Fenét érdekli! Letettem róla. Most élőben majdnem rálépek kutyánkra. Szpéróra 9 hónapos korában ráléptem, de túlélte. 11 évet élt csaknem. 11 évig nem utaztam. Érdekes, milyen szép házilagos kazettákat kaptam mostanság. Egyiknek felirata: "Az otthoni békesség" vagy "védettség" óráira. Hanem ha kutyánk ezt műveli! Fejére léphetek, fotelom ráhúzhatom. Élni lehetetlen. Teljes rock-hangerő (vagy világháború) kell a felmentődéshez. Lásd Musilnál Ulrich, aki szabadságolni akarja magát a világból. Bécsben vettem: Traffic, Jesus and Mary Chain, főleg. Ah, majdnem mindent Londonban. De Sonic Youth, Living Colour (!) és Portishead már nem fért a pénztárcámba. Nem játszom (Cigart, más nagyokat), és nincs Joe bácsi. Tehát:
Ilyen szép kazettákat kapok. Bőgetem őket. Nézem a Q-t..., bárki megkeresheti, ott látható, melyik CD hány csillagos. Mit mondjak legközelebbig?
Huh, ha Londonba még egyszer eljuthatnék! Cigiznék, néznék órára (majdnem elnéztem az időátállítást, szerencsére másnap volt, hogy már eljöttem), nem lenne hideg, hogy összefázzam (mosdó éjjel!), lenne újra Garbo-kép, pizsamanadrágban és vörös trikóban aludnék, nem sapkában, frakkban, és ennék-köpnék kenyeret, nem ennék sült krumplit és roston májat, nem ígérném meg mindenkinek, hogy legközelebb lefotózom, hát hogy innom nem kell, soha, az most derült ki, szegény ivók, boldog ivók, ha én iszom, 3 liternél (tömény egy liter) kevesebb nem megy.
Veszek Garbage-kazettát. Moziba járok. Lóversenyfogadok. Lesz sok szép mondanivalóm. Elmegyek egy koncertre. Hazafelé belépek véletlenül egy busz alá, vagy kiesik a lábam a cigitől. Mert így, ahogy utoljára ott voltam, nem érdemes. Úgy összeszedtem magam, hogy a teljes széthullás is titkom maradt. Mint kedves, magam mellé fogok ülni, és mielőtt még elmennék, meggyártom magam mintájára a Színt, ahogy hozzánk (ő + én) illő. Agy én. (Agyő.) Szív nyista.
Megyek át Lizzyhez. A madár, ha tehetné, folyton a kezemen ülne, lógna, belebújna. Meg a kutyánkat nézné. A Szuszi ugyanolyan fehérben (bunda) jár, mint nekem kell (a Lizzyék miatt már) itthon. Nyista szív? Vagy ez a hard-szöveg inkább: "Mit tudom én, Ki, Te, a franc ott enne / meg, ha muszáj, hogy vagy, nekem erre vagy, de / kösz, azért, hogy 1993 óta rettegek / a Lizzy életéért, és te meg / megadod, hogy ő ma is van, / nem tudom, mi lesz utána holtan" (sic! ne finomkodjunk), "küldj rám valami gyors, halálos kórt, Te, / és ha nem látom, akkor a pofáját senkinek, senkinek se / leszek irigye, add, hogy valami zugban ott vesszek, / ennyit, most már, tudom, elviselek, / inkább, mint mást, / ezt az eleven rohadást, / itt benn, a szívben, / inkább valami történjen, / és bárki legyek én, csak én nem, csak én nem, csak én nem..."
Ha úgy vesszük, ezt Londonomban most egész jól gyakoroltam, de nem elég radikálisan, és épp ezért szart is ért az egész, és azt is én takaríthattam. Üdv, Dubuffet, hol a büfé? Ja, a nóta címe is ez: "Dubuffet, hol a buffet".
