A Világegyetemen megtartott előadás rövidített változata
Botcsinálta csődtömeggondnok, ülök egy minden kényelemmel ellátott luxusjacht ebédlőjének svéd kerekasztalánál, jobbomon az éppen aktuális pápa, balra tőlem Cindy Crawford és Claudia Schiffer fecserésznek Jean Paul Gaultier-vel, velem szemben néhány volt és leendő amerikai elnök, a társalgás kedélyesen multikulturális, a bárban a Bécsi Filharmonikusok Bartók Concertóját intonálják. Mintha a petrezselyemben hűsölő lazacszeletek is éreznék a helyzet fölényes metafizikáját, magamegadó türelemmel várják, hogy villámra tűzzem őket. Csodálatos napfényben indultunk útnak három nappal ezelőtt Yokohamából, holnapra már Visegrád őszi esőben ázó romjai integetnek - ijesztően falusias lett a világ, a kombájn bakjáról a nickelsdorfi gazda chicagói szomszédja faxára lát. Ha mostani párizsi szállásom (Louvre, közvetlenül a Mona Lisa alatt) íróasztala mellől, ahol most e jegyzeteket fogalmazgatom, kinézek a Rue de Rivoli nagyvárosi forgatagába, elfog a vágy egykori gyámügyi előadói kopott irodám iránt; úgy látszik, a léleknek is megvan a maga kifürkészhetetlen kémiájú emlékezete. A jachtra, mint egyetlen magyar, meghívott előadóként érkeztem, egyidejűleg négy nyelven, szigorúan három percben kellett megvilágítanom az európai világbéke kétes esélyeit. A legérdekesebb és kétségkívül a legkivitelezhetőbb Kohl kancellár javaslata volt, aki a maga tárgyratörően német módján azt fejtegette, hogy a harcirepülőgép-gyártás technológiáját leghatékonyabban a búzasör előállításánál lehetne hasznosítani. Különös, hasonló nézeteket vallottam magam is nemrég a Financial Timesban közölt esszémben. (Utóbb átvette a Le Monde és a Die Zeit is.) Ám nálam hiányzott a nagyhatalmi pragmatizmus valamiféle joviális, "gemütlich" megalomániája, az a tipikusan germán logika, mely hajlamos biológiai célokra visszavezetni minden emberi törekvést; elvégre a holocaust idején - finoman szólva - azért mégis a kémény másik végén álltunk. Igen, ha útlevelünkben ma már nem látszik is, és a vámos közönyösen legyint, ha egy pohár Chateau Mouton Rotschildot rendelek a VIP-váróban, tapasztalataink meglehetősen különbözők.
Egy koppenhágai értekezletről érkeztem erre a hajóra, ott az volt a kérdés: vajon Európa fogja asszimilálni Amerikát, vagy éppen fordítva történik majd? Magam nem hiszek a kierkegaardi vagy-vagy kényszerítő erejében, úgy vélem, és ennek hangot is adtam a dán királlyal elköltött gyertyafényes villásreggelin, hogy csak plurális válaszok lehetségesek, és egy bronxi, szociális segélyből élő fekete villogó fogsora van oly megejtő, mint a Bodeni-tavon úszkáló hattyúk. Még ha nem tanácsos is etetni őket. Az intellektuelek osztályhatalmától az osztályhatalom intellektualitásáig - de hát kinek a pap, kinek a papné, idéztem szűkebb pátriám alapbölcsességét, és erre a király is rábólintott. Otthonias világról álmodom: érintkezzen Interneten a frankfurti penner budapesti kukázótársával; a NATO vadászgépei Goethe- és Shakespeare-kötetekkel szőnyegbombázzák a másságra nem hajló vidékeket; legyen familiáris a metrónk: a bécsi Grabenről egyenesen londoni kiadóm lakásáig repítsen mától a szerelvény. Hisz a berettyóújfalui, nemzetek fölötti békabrekegés elsöpri az újnacionalista, vérgőzös forgatókönyveket, nemrég éppen az öreg Hegellel beszélgettem erről.
Aztán egy New York-i szálló kilencvenedik emeletén az elnöki lakosztályban. A whiskyben megkoccannak a kubista jégkockák, a füvecskét már aratják Afganisztánban, a szobapincér begördíti a zsúrkocsin utolsó regényem tizenkét nyelvű levonatait, még váltok vele néhány szót Proustról, elnézem rétoromán szülei vonásait némi kolumbiai ízzel elegyítő arcát, aztán ejtőzés, hagyom, hogy rám törjön az alkonyi órák csillapíthatatlan, közép-kelet-európai szomorúsága; ablakom előtt elrepül néhány soknemzetiségűen kelepelő, maastrichti gólyahír. Dolgom immár semmi, az európai világbéke kézzel fogható közelségben, hű laptopom, Bill Gates ajándéka, nélkülem is írja a magamét.
(közreadja: B. Z. A.)
