Magyar Narancs: Ez a második elbeszélésköteted. Az előző az első könyved volt, a Magvetőnél jelent meg 84-ben A nagy-budapesti Rém-üldözés címmel. Ott az elbeszélő epilógjában ezt lehet olvasni: "Semmi sem bírok lenni saját elbeszélésemben: még az a test nélküli hang sem, amely megszólal, még az sem én vagyok. Ugyanakkor elbeszélőként nem tudok másban élni, mint abban, amit elbeszélek..." Szerinted ezt az ars poeticát az új kötet elbeszélője is magáénak vallja?
Márton László: Az első könyvem megjelenése óta eltelt jó néhány év, azóta én is más lettem, meg a világ is más lett körülöttem. Ennek egyik következménye az, hogy az ars poetica-szerű megnyilvánulásoktól ódzkodom egy kissé. Ha mégis valamiféle ars poeticát kellene felmutatnom, akkor az a kötet címe volna: Amit láttál, amit hallottál. Ez egyrészt egy felszólítás, hogy azt próbálja meg az író elmondani, amit látott, és amit hallott, saját életéből, első kézből szerzett tapasztalataiból merítve. Másrészt egy problémát is felvet, hogy ugyan képesek vagyunk-e elmondani, amit láttunk, amit hallottunk, úgy, ahogy az az emlékezetünkben él vagy ahogyan közvetlenül érzékeltük. Ez a kettősség az, ami engem mostanában izgat. Ez nagyon más, mint ami az általad idézett szövegben elhangzott.
MN: Számodra miben különbözik a regényíró és a novellista?
ML: A novellaíró rövid távon, nagy intenzitással kell, hogy dolgozzék, nagyon sokféle célpontra lő (hol eltalálja, hol nem találja el), jó esetben eléggé meg tudja közelíteni azt az eszményt, amit maga elé kitűzött. Magyarán szólva a novellaírásban elképzelhető a tökéletesség eszménye, a regényírásban ilyesmi jóval nehezebb, mert egy regény meg sem tudja közelíteni a tökéletességet. Ha mégis, az nem biztos, hogy jó.
MN: Alapvetően nem novellistának tartod magad, hanem regényírónak. Most, hogy a kötet összeállításakor foglalkozhattál az elmúlt évek novelláival, módosult-e ez az írói önkép?
ML: Nem hiszem, hogy az írói önkép túlságosan fontos volna. Fontosabb az a kép, amit az olvasók kialakíthatnak az íróról. Hogy mégse kerüljem ki a választ, nyilvánvaló, hogyha valaki elmulasztja azt a lehetőséget, hogy fiatalon meghaljon, és tragikusan félbeszakítva hagyja életművét, akkor életében különböző korszakok következnek egymás után. Az én esetemben ez konkrétan azt jelenti, hogy az indulásom esztendei után volt egy színházi időszak, ami nagyjából a 90-es évek közepéig tartott, azután pedig egy regényírói, azon belül mondhatom azt is, hogy történelmi regényírói korszak következett. Ez az elmúlt években nagyon határozottan lezárult. Egy idő után rájöttem, hogy ez nekem már nem annyira fontos: amit el tudtam mondani, annak a nagyját már elmondtam. Valamivel utána - tekinthető ez megvalósítható célnak is, tekinthető mentőövnek is - belekapaszkodtam a rövidebb fesztávú történetekbe. Nem képzelem azt, hogy én most húsz éven át egyfolytában ontani fogom a novellákat, de még van ebben valamennyi tartalék. Hogy utána mi következik, többesélyes dolog, de ez még anynyira messze van, hogy nem érdemes beszélni róla.
MN: Feltűnt, hogy a novelláidnak - szemben a regényeiddel - majdnem mindegyike erősen foglalkozik a párkapcsolat, szerelem, testiség problematikájával, méghozzá legtöbbször a fiatalság szemszögéből. Miért kedvez jobban mondjuk a testiségnek a novella műfaja, mint a regényé?
ML: Szerintem ez nem annyira műfaji, mint inkább alkati, vérmérsékleti kérdés. Mindig is nagy kihívásnak láttam, hogy egy író, ha megél egy bizonyos életkort, hogyan tud beszélni a nála fiatalabb emberekről. Ez szerintem sokkal nehezebb dolog, mint amilyennek látszik. Olyan emberekről, akik már a születésünk előtt meghaltak vagy akiket gyerekként láttunk felnőttnek és fokozatosan zsugorodtak a szemünkben embernyi méretűvé, sokkal könnyebb beszélni, mert ez a megismerési folyamat szerves és lassú, vagy ha gyors és megrázkódtatásszerű, akkor is egybevág az elbeszélő nevelődési folyamatával. Viszont hogyha látunk nálunk fiatalabb embereket, akik az ő érési folyamatukat a korábbi generációk ellenében alakítják ki, kommunikációs rendszerük nem biztos, hogy könnyen megnyílik az idősebbek előtt. Pont azért, mert túlságosan magától értetődőnek látszik egy csomó minden. Amikor Stendhal egy nála egy nemzedékkel fiatalabb hőst léptet színre Julien Sorel személyében, az egy kisebbfajta írói hőstett. A másik kedvenc példám: Mándy Iván, aki megírta a Mi van Verával? című könyvet, és oda merte írni mottónak, hogy egy öregedő férfi irigységével nézi saját szereplőit. Úgy gondoltam, hogy ezt én is megpróbálom a magam módján, és ez ebben a kötetben csapódott le.
MN: Majdnem minden szövegnek fontos szereplője Budapest. Milyen a kapcsolatod ezzel a hősöddel?
ML: Hát, nagy kérdés, hogy lehet-e egy történet szereplője egy helyszín vagy egy korszak. Tulajdonképp lehet. Mondjuk a Robinsonban a lakatlan sziget vagy Orwellnél az 1984-es év. Az a furcsa, hogy az elbeszélői művekben a tér és az idő nagyon hasonlóan viselkedik. Egy sci-fiben a jövő ugyanolyan egzotikus, mint egy kalózregényben valamelyik távoli kontinens. Az én Budapest-képemben persze nem sok egzotikum van. Egyszerűen ezt a várost ismerem jól, ide térek haza. A szeretet, melyet iránta érzek, kellő kritikával és önkritikával van fűszerezve. Budapest az egész országismeretemnek, sőt egész Közép-Európa-ismeretemnek is a nulladik kilométerköve.
MN: Távolról nézve közösséget érzek a novellák hőseiben. Talán a tévelygés, a sokszor értelmetlennek tűnő életút az, ami összeköti őket. Zokon vennéd-e, ha ezek alapján egzisztencialista írónak neveznélek?
ML: Eddig még nem jutott eszembe, hogy egzisztencialistának tartsam magamat, de szívesen elvállalom. Tetszik. A "posztmodern" minősítést is elvállalom. Próbálja csak meg egy író komolyan és kitartóan bizonygatni, hogy márpedig ő nem posztmodern. A romantikával és a kritikai realizmussal már egy kicsit más a helyzet. Mindig is arra törekedtem, hogy legalább minimális mértékben elsajátítsam a XIX. század szellemi örökségét. Különben érdekes volna elképzelni egy reneszánsz kori egzisztencialistát vagy egy népvándorlás korabeli Franz Kafkát. Hogy mi érdekel a szereplőimben? Az, és kizárólag az, hogy milyen narratív struktúrákat lehet létrehozni a mozgatásuk révén. Kifejezetten mint írói problémákat tekintem őket. Természetesen ebben az életanyag is benne van, meg a miliő meg a korhangulat meg egy csomó minden más, de mégis az összes többi előtt áll, hogy egy személynek a csetlés-botlása, a dilemmája, a jó vagy rossz döntése milyen elbeszélői ötletet von maga után, és ez az ötlet hogyan kivitelezhető. Milyen más szereplő jön még létre, a másik szereplő mennyire része az objektív valóságnak, vagy mennyire csak egy tudatállapot kivetülésének tekinthető, és így tovább.
MN: Az elbeszélőd mindig végtelenül magabiztos, ugyanakkor bekezdésenként legalább kétszer él az elbizonytalanítás, az önkorrekció vagy a visszavonás gesztusával, valahogy így: "illetve mégsem ez történt...". Az még nem jutott eszedbe, hogy lehetnek olvasóid, akik kényelmetlenül érzik magukat ebben a kiszolgáltatottságban?
ML: Miért volna ez kiszolgáltatottság? Végül is a legegyszerűbb tanúkihallgatás is ugyanezeket a szituációkat hozza létre. Amikor valaki elbeszél egy történetet, nem tisztázza minden ponton a legnagyobb teljességgel a történetmondás keretfeltételeit, és az elbeszélői szituációból nem gyomlál ki minden ellentmondást. Ezt azok a többnyire pedáns írótársak szokták tenni, akik úgy gondolják, hogy az ilyesmi hiba. Szerintem egyáltalán nem. Ellenkezőleg. Ez az elbeszélő és az olvasó belső szabadságának megnövelése. Tudjuk, hogy nagyon sokféle nézőpont lehetséges, és nemcsak lehetséges, hanem ténylegesen létezik is, és különböző nézőpontokból ugyanaz a dolog egészen különbözőképpen játszódik le. Olyannyira, hogy fel kell tennünk azt a kérdést, vajon tényleg ugyanaz a dolog történt-e meg ugyanabban a pillanatban. Én ettől nem tudok eltekinteni, és számomra ez az egyik legfontosabb elbeszélői probléma, ha úgy tetszik, program. Nem gondolnám, hogy az olvasót ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe hozom, ismétlem, inkább a szabadságát növelem meg. Más kérdés, hogy sokan vannak, akik megriadnak a nagyobb mértékű szabadságtól.
MN: Sok szempontból egységes a szövegek elbeszélői hangja. Ezt utóbb erősítetted, egybefésülted őket?
ML: Azt mondanám, hogy az utóbbi néhány évből származik mindegyik. Hasonló csillagállás alatt születtek, és ez alatt az idő alatt én viszonylag keveset változtam; ugyanaz az írói karakter állt mögöttük, és ugyanaz a gondolkodásmód. Később, amikor rájöttem, hogy ez a kötet létre fog jönni, akkor természetesen tettem egyet és mást azért, hogy az egységesség benyomása valamivel erősebb legyen, de nem elsősorban az volt a fontos, hogy a kötet keltsen egységes benyomást, hanem inkább az, hogy az egyes szövegek legyenek minél erősebbek, persze nem egymás ellenében, hanem inkább egymásra támaszkodva.
MN: Egyszer szűk körben azt hallottam egy szakmabelitől, nem mondom meg, ki az, hogy vélhetőleg te vagy a kortárs magyar irodalom legolvasottabb írója. Az olvasmányaid mennyiben blokkolnak vagy inspirálnak íráskor?
ML: Emiatt egyszer-kétszer már nagyon kikaptam, hogy olvasottnak neveztek, úgyhogy óvatosan kell erről beszélnem. Néha az az érzésem, hogy ezt nem mindenki tartja előnynek vagy érdemnek. Van, aki inkább fogyatékosságnak tekinti. Azt tudom mondani, hogy olvasóként teljesen más személy vagyok, mint íróként. Annak ellenére, hogy néha szántszándékkal úgy írok, mintha olvasnék, és úgy olvasok, mintha írnék. Ezt Borgesről mondta valaki, és nem akarom magamat Borgeshez hozzámérni, de ez a stratégia számomra tökéletesen követhető. Nem gondolom, hogy valaha is blokkolt volna olvasmány. Másfelől persze könyveknek nagyon sokat köszönhetek, rengeteg sok ötletet. Nagyon furcsa dolog az, hogy mely könyvek voltak rám számottevő hatással vagy melyek ragadtak meg az emlékezetemben. Az a különös, hogy néha rossz vagy félresikerült könyvek is fontosak voltak átmenetileg, vagy olyasmire mutattak rá, ami később fontosnak bizonyult, és akik nagyon hatottak rám, azok is nagyon sokféleképpen.
MN: Az idei éved nagyon eredményesnek mutatkozott.
ML: Ez az év egy csillagév a pályámon, mert annyi minden megvalósult, vagy megvalósulóban van - ezt most hosszú is volna felsorolni -: két könyv, két önálló műfordításkötet, két színházi bemutató, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ez tulajdonképp véletlen egybeesés: a drámaciklust, melynek most van a bemutatója, a kilencvenes évek elején írtam. A műfordítások is évek óta készen állnak; most jelentek meg. A novellákban is több év munkája van. Nyilvánvaló, hogy miként az előző évek sem voltak ennyire gazdagok eredményekben, ugyanúgy az elkövetkezők sem lesznek, már csak azért sem, mert egy mű megírásához nemcsak anyagot, hanem erőt is kell gyűjteni.
MN: Nemcsak darabokat írtál, regényeket és elbeszéléseket írsz, hanem műfordítasz is. A fordítás része a hivatalnoki tevékenységnek?
ML: A műfordítás számomra pihenés. Amikor pedig kezdenék belefáradni a műfordításba, akkor pihenésképpen írok. Ily módon folyamatosan munkában meg edzésben vagyok, de mégsem ugyanazt csinálom. Nagyon sokat köszönhetek azoknak a szerzőknek, akiknek a műveit fordítom. Az, hogy belehelyezkedem egy másik, régebben élt írónak a gondolkodásmódjába, hogy leírom a saját mondataimmal azt, amit ő talált ki és amit ő komponált meg, a kompozíciós készségemet nekem is nagyon nagy mértékben fejleszti, teljesen idegen elbeszélői eljárások szervessé tételére tanít. Volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor a gyerekeim kicsik voltak, és esténként meséltem nekik hosszú, összefüggő meséket, például a görög-perzsa háború történetét. Nem szerették, hogyha felolvasom a mesét, mindig emlékezetből kellett mondani, és pár év alatt, amíg felnövekedtek, nagyobbacskák lettek, nagyon jól megtanultam, hogyan kell memorizálni hosszabb szövegeket. Nem színészi módon, hanem elbeszélői módon: egy elbeszélő hogyan kell, hogy észben tartsa mondanivalóját, hogyan kell fejezetekre vagy kisebb részekre osztani egy nagyobb történetegységet.
MN: Egy furcsa kérdés a végére. A következő percben meghalsz. Erre most fel tudnál készülni? Úgy értem, elérted-e azt a kötelező minimumot, amit szerettél volna?
ML: Nem gondoltam volna, hogy az interjú ennyire veszélyes műfaj. Készülődjünk? Mindenesetre a régiek azt tanították, hogy a halálra, a meghalásra minden pillanatban készen kell állni. Nem merem azt állítani, hogy ennek a követelménynek én maradéktalanul megfelelek, de legalább tudok róla, és valamelyest szem előtt tartom. Másrészt tökéletesen egyetértek azzal a kiváló kortárs költővel, aki egyik kötetének azt a címet adta, hogy Eltékozolt esélyem. Egyik eltékozolt esélye a fiatalon meghalás volt. Valóban, ez tekinthető mulasztásnak vagy elvesztegetett lehetőségnek is, hogy az életmű nem maradhat tragikusan félbetörtnek, és inkább a beteljesülések vagy mulasztások látszanak, mint a kihasználatlan óriási nagy ígéretek. Ha mérleget kellene készítenem, akkor fel kell tennem a kérdést, hogy mikor lehet elégedett egy író. Önmagában soha nem lehet elégedett a teljesítményével. Természetesen kell, hogy minőségérzéke legyen, a saját munkájával szemben is, és ha egyszer ír egy remekművet, akkor nem árt, ha tisztában van annak értékével. Viszont nem lehet benne biztos, hogy egy hasonló értékű munka legközelebb is összejön-e neki. Azt gondolom, hogy egy író akkor tehet panaszt sorsa ellen, hogyha nem írhat, vagy ha az, amit ír, nem jelenhet meg. Az összes többi járulékos dolog. Eddig is írhattam, most is írhatok, és amit írok, minden nehézség nélkül a nyilvánosság elé kerül. Könyveim nem érnek el nagy példányszámot, viszont az a néhány száz ember, aki hajlandó időt szánni rájuk, többnyire értő és figyelmes olvasó, és én ezt a két tulajdonságot nagyra becsülöm. Ezen túlmenően valaha darabokat is írtam. Ezeket sokáig nem mutatták be, de most a Nagyratörőt bemutatták, vagyis színházi értelemben sem nagyon lehet több kívánságom. Tehát a következő percben történjék, aminek történnie kell.
