Lokális globál (Strictly Mundial, 2003)

publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy a művészet árucikk-e, azon sokáig lehet - s talán nem is haszontalan - vitatkozni. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy igen kínos következményekkel járhat, ha egy produktumot nem lehet eladni. Meddig terjedhet a piaci mentalitás a világzenében? - erre a kérdésre keres választ a Strictly Mundial.

Hogy a művészet árucikk-e, azon sokáig lehet - s talán nem is haszontalan - vitatkozni. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy igen kínos következményekkel járhat, ha egy produktumot nem lehet eladni. Meddig terjedhet a piaci mentalitás a világzenében? - erre a kérdésre keres választ a Strictly Mundial.Eszimpatikus "út-keresés" mögött ugyancsak éles vita áll: a Strictly Mundialt azok a fesztiválszervezők gründolták össze 1998-ban, akik nem pontosan olyan lóról álmodtak, mint amilyenné a (világzene MIDEM-jeként elhíresült) WOrld Music EXpo vált. Csakhogy ugyanabból a körből - az Európai Világzenei Fesztiválok Fórumából - került ki ez a társaság is, mint amelyik 1994-től a WOMEX-et futtatta, vagyis egy szolid szakadás esete forgott kockán.

Na most, hogy az egymásnak feszülő koncepciók mögött milyen mértékben sorakoztak fel esztétikai és magántermészetű szempontok, azon így, öt év múltán kár lenne csámcsogni, az viszont leszögezhető: a két rendezvény között nem érződik olyan súlyú eltérés, amely áthidalhatatlan másképp gondolkodásról árulkodna. A különbségek legfeljebb az arányokban vagy az árnyalatokban mérhetők: időközben a WOMEX letett arról, hogy minden évben Berlinben rendezze meg magát, hajlamos nagyobb teret engedni egy-egy földrajzi régiónak, a Strictly Mundial pedig hiába lovagol a szakmaiságon, alapvetően a WOMEX három oszlopán: a vásáron, a konferencián és a koncerteken áll.

Ugyanakkor korántsem szeretném ezeket az árnyalatokat lebecsülni. Sőt. Kimondottan díjaztam, hogy a Strictly Mundial nemcsak a szponzorokból-kiállítókból-regisztráltakból kiszippantható bevételre fokuszált, hanem algériai fotókiállítást szervezett, dedikáló csatasorba ültette a Franciaországban élő világzenei írókat, a nagyszerű "pianorientalista" Maurice El Médionival és artistákkal szórakoztatta a vásározókat, hovatovább tisztességes munkakörülményekkel kedveskedett a sajtónak. De ennél is fontosabb, hogy bebizonyosodott: szakadás ide-oda, a world music mozgalom folyamatos térnyerésébe belefér - a WOMEX mellett - még egy hasonló kaliberű esemény. Kivált, ha egy olyan országban rendezik meg, amely simán a világzene Mekkájának tekinthető: amely nem kevésbé bővelkedik tradicionális stílusokban, mint sajtban (mintegy kétszáznegyvenfélét számlál); amely a hatvanas években felszabaduló (indiai-óceáni, valamint észak- és nyugat-afrikai) gyarmatokról betelepülők zenei kultúrájának népszerűsítésével a world music egyik központjává vált; amely jelenleg nyolc nemzetközi fesztivállal képviselteti magát a (fentebb említett) Fórumban; és amelynek kormányzata - úgy tizenöt éve - idejében felismerte, hogy mekkora tőke rejlik a Francia-országhoz kötődő zenék promo-tálásában.

H

Ha a marseille-i kikötőtől toronyiránt megindul az ember a világ vége felé, úgy negyven perc járásnyira a Dock des Sudshöz ér. Ez az egykor (alighanem) ipari létesítmény 1997 óta kulturális központként funkcionál, és nagyon helyesen teszi: kellemes bíborszínűre van mázolva, két étteremben és kilenc bárban tisztességes vendéglátó kínálattal bír, és három (különböző kapacitású) koncertterme mellett kiállítások és konferenciák rendezésére, továbbá (díjtalan) internetes szörfözésre szolgál. Szóval az Isten is efféle események befogadására teremtette, ami persze nem azt jelenti, hogy az idei Strictly Mundial nettó sikersztori.

Különösen a vásári része sápadozott - és különösen a WOMEX-hez viszonyítván. Ne szépítsük: ezúttal inkább az apró, lokális halacskák kerültek terítékre, s azok is csak az ügynökségek és a médiumok közül - lemezkiadó például egy sem tartotta fontosnak, hogy kipakoljon. És ahhoz képest, hogy négy nap alatt hetven zenekar lépett fel, átütő élményben is csak módjával volt részem.

Ezen persze nem csodálkoztam. Tudniillik "bizottságilag" nem lehet kiváló programot szervezni: olyankor jobbára az szolgál fő szempontul, hogy a testület valamennyi tagja - esetünkben tíz - demokratikusan benyomhassa a maga kiválasztottjait. Sokkal inkább az a pálya, ha 1 (azaz egy) darab tuti guru dönt (+ viszi el a balhét) egyedül, és nem játszik a vállalhatatlan maszatolás, az ilyen-olyan szponzori körökből felmerülő elvárás, nyomás. Most tartunk ott ugyanis, hogy vigyázni kell, nagyon. Az utóbbi években annyi ócskaság és annyi kérdőjel lepte el a world music piacát, hogy egy olyan fórum, amely negyvenhat fesztivál művészeti vezetőjéből áll, nem engedheti meg magának, hogy ne példaértékű programot tegyen az asztalra. Márpedig felvetődött: ki a fenének kellett ide az izraeli Sheva füstölgős etnopopja, a francia Massilia Sound System gagyis raggája, a spanyol Diego Carrasco antik dzsesszrockba fúló flamencója (ha csak nem az elrettentés kedvéért); vagy éppen ki dőlt be a baszk Benat Achiary "hangköltészetének" (aki állítólag a navajo énekstílusban lelte meg a gyökerét)? - és még több ilyen szerencsétlen kérdéssel untathatnám az olvasót, ha történetesen... No de minek. Voltak páran, akikre feltétlenül figyelni kell; jobban járunk, ha velük foglalkozunk.

H

A görög Savina Yannatouval például, akit a - mediterráneumra fókuszáló - Mundial jelképes énekesnőjének tekinthettünk. Öt éve talán, hogy a Songs from the Mediterra-nean című albumával befutott, s azóta nem sikerült elmozdulnia a csúcsról. Egy kis törékeny istennőt tessenek elképzelni, s hozzá kristálytiszta hangot, a Földközi-tengeren végighullámzó repertoárt, legfőképpen pedig: tömény hátborzongást. Hiszen lehettek bármily változatosak ezek a görög és korzikai és spanyol és olasz és izraeli dalok, a Primavera en Salonico akusztikus kísérete szorosra fonta őket, s így sújtottak le, súlyos csokorban.

Az algériai Hasna El Becharia jóval idősebb asszony, ő tavaly vette fel az első lemezét. Amit énekelt, s amit gimbrin vagy éppen villanygitáron pengetett hozzá, az oldottabb pillanataiban a sivatagi blues, a sűrűbbekben pedig a gnawa transzának a jegyeit viselte. De bármiképp is: szokatlanul mély és ősi és fortyogó história benyomását keltette. Nagyjából azok a fiatal ütősök dolgoztak Becharia keze alá, akik a Djazair Johara albumán is hallhatók - íme a mester és az ő követői, és íme a world music mozgalom lényege: egy újabb "csillag", akit évtizedek múltán már nem csak a dél-algériai Béchar menyegzőin jegyeznek.

A tradíció és a frissesség egyidejűségével tűnt ki a guineai Ba Cissoko is: ez a fiatal zenekar olyan intenzitással esett a piköpös korának, mintha lapgitáron játszana; és valami hasonló kettősség jellemezte a francia Ceux qui marchent debout rezeseit is: ők egy század eleji New Orleans-i banda ütött-kopott hangszereivel fújtak-bendzsóztak-ütöttek halálosan feszes funkyt.

A folkpuristák legnagyobb bánatára immár megkerülhetetlen a world musicban a lemezlovasokkal, szemplerekkel, kütyükkel, elektromos művekkel operáló klubmezőny. Ebből a körből az indiai Sensesé lehetett a leghúzósabb név (korábban a Transglobal Underground, a Badmarsh & Shri és az Asian Dub Foundation társaságában), a legemlékezetesebb koncert azonban a Watchaclané: ezek a mar-seille-i fiúk-lányok nemcsak a dub és a jungle haladéktalanul táncos programozásával tűntek ki, de bizony minden számot rogyásig tömtek kicsattanó ötletekkel, s mellesleg nem nagyon akadt olyan fúvós-pengetős-ütős-billentyűs hangszer, amit ne tettek volna a magukévá a színpadon.

A Réunion-szigeti Danyél Waro muzsikája ugyancsak megközelíthető a blues és a transz felől: a mayola stílus eksztatikus ritmusai is a cukornádültetvényekre hurcolt afrikai rabszolgák szertartásainak emlékét őrzik. Öt muzsikus "pörgött", csupa ütős hangszerrel - Waroénak kayanm a neve, maga tervezte, és úgy fest, akár egy gyúródeszka, megtöltve magokkal. Megint egy olyan előadó, akiről két-három évvel ezelőtt még nem lehetett hallani; tessenek beszerezni Bwarouz című lemezét, hadd lehessen kicsit a rabszolgaság után "vágyakozni".

A legígéretesebb múlttal - a nápolyi zenei tradíciókat előszeretettel "dekomponáló" - Daniele Sepe rendelkezett, ő az E´Zezi fúvósaként már húsz évvel ezelőtt az olasz world music egyik kulcsfigurájának számított. De azoknak sem okozott csalódást, akik csak a tavalyi Senza Filtro albumát hallották, hiszen nagyjából ahhoz igazította műsorát, egymásnak eresztve a tarantellát meg a harsány dzsesszt és a funkot, hátha jól ellesznek egymással. És el is voltak, igazán, persze nem nélkülözhették Sepe szerelmes dalainak szívszaggató szentimentalizmusát sem.

H

A 2000-es zaragozai és a 2001-es Salvador de Bahia-i után a marseille-i volt a harmadik Strictly Mundial. A következő évben Isztambul, utána pedig Montreal lesz soron. Egy nagyon-nagyon rövid ideig eljátszogattam a gondolattal: mi lenne, ha egyszer majd valami ilyesmi Magyarországon...

Persze nem éltem bele magam.

Na jó. Inkább csak költői kérdésnek szántam.

Marton László Távolodó

Marseille, február 26.-március 2.

publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...