Interjú

"Túllépünk az emberi test korlátain"

Markovics Botond író

  • Sepsi László
  • 2012. október 27.

Könyv

Nemrég jelent meg a Brandon Hackett szerzői néven ismert író legfrissebb regénye, ennek kapcsán beszélgettünk álnevekről, transzhumanizmusról és a magyar science fiction lehetőségeiről.

Magyar Narancs: Kereken tíz éve jelent meg az első hosszabb írásod. Mi vitt rá, hogy irodalommal, azon belül is a fantasztikus műfajokkal foglalkozz?

Markovics Botond: Hat-hét éves voltam, mikor itthon dúlt a Star Wars-őrület, ez megalapozta a vonzódásomat a sci-fihez, amivel ebből a generációból, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Már nyolcévesen saját sztorikat kreáltam, amik többnyire filmes utánérzések voltak, Indiana Jones- meg Star Wars-folytatás, szóval elég korán kialakult a történetmesélés szeretete. Egy időben képregényeket is rajzoltam, ahol szintén fontos a sztori, de aztán rájöttem, hogy annyira azért nem rajzolok jól, így inkább visszatértem az íráshoz.

MN: Van olyan magyar hagyomány, amibe be tudtál csatlakozni?

MB: A múlt századi magyar sci-fit mindenki Zsoldos Péterrel azonosítja, de rajta kívül is van néhány író, akiket szerettem. Viszont a rendszerváltás után a hazai könyvpiacon évekig kaotikus állapotok uralkodtak. Az olvasók elvesztek a hirtelen feltűnt és mindenféle gagyit megjelentető kiadók túlkínálatában, egy jó darabig én sem igazán tudtam, mit érdemes elolvasni. Az első nagy kedvencem egyébként a Dűne volt, aztán Dan Simmons Hyperionja, ezeknél gondolkodtam el, hogy nahát, ilyet is lehet, talán nem azt a könnyed űroperás irányt kellene folytatnom, amit a korai írásaimmal megkezdtem.

MN: A regényedben törekszel a globális és lokális jellegzetességek összeegyeztetésére, általában egy multikulti jövőbe helyezel magyar vagy magyar származású figurákat.

MB: A poszthumán döntés volt az első regényem, amelyben magyar főszereplőt használtam, szerettem volna valamilyen kötődést Magyarországhoz. Azóta mindegyik könyvemben vannak itthoni szereplők, sőt, az Isten gépeiben a jövőbeni Budapest egy fontos és izgalmas helyszín. Amennyire lehet, ezt a jövőben is szeretném megtartani.

MN: Az angol álnevednek van még jelentősége?

MB: Amikor elkezdtem írni, az angol név még kiadói követelmény volt, mindenki angolszász álnéven írt, mintha nem léteztek volna magyar írók. Részben az olvasók is rákényszerítették erre a szerzőket, mert a magyar név alatt kiadott regények nem fogytak annyira. Aztán a Brandon Hackett időközben rajtam ragadt, egy idő után már feleslegesnek éreztem változtatni, de mivel főállásban a versenyszférában dolgozom, szerintem jobb is így. Nem akartam annak is orra alá dörgölni a hobbimat, akit nem érdekel. Eladásokban ma már nincs különbség magyar és angolszász név között: László Zoltán íróbarátomat tudom példaként említeni, aki saját néven ír, nagyjából egy időben jelent meg a Galaktikánál az ő Keringés című regénye és tőlem az Isten gépei, és mindkettő ugyanolyan jól fogyott, az elmúlt évek legsikeresebb magyar sci-fi regényeivé váltak.

MN: Van rá lehetőség itthon, hogy valaki főállású sci-fi íróként működjön?

MB: Nincs. Kivéve, ha nagyüzemben képes megírni évi huszonöt-harminc könyvet, de ez már a minőség rovására megy. A hazai piacon és ezekkel a példányszámokkal lehetetlen évente annyi könyvet írni, amennyiből egy író normálisan meg tud élni. Nekem is van egy jól fizető állásom, ami megengedi, hogy a szabad időmben regényeket írjak.

MN: Régi toposz, hogy a fantasztikus irodalom egyfajta gettó. Ez ma és főleg itthon mennyire érvényes?

MB: Nagyon. A klasszikus sci-fi művek közül azokról, amik magas irodalmi minőséget képviselnek, megpróbálják lekaparni a sci-fi címkét. A Szép új világ vagy az 1984 így már nem sci-fi lesz, hanem szépirodalom, mintha a kettő kizárná egymást. De ez ugyanígy működik külföldön is. Nemrég olvastam egy beszélgetést Neil Gaimannel, aki ugyanerről panaszkodott, a magasirodalom alá Angliában vagy az USA-ban sem fér be a fantasztikum. Pedig pont Gaiman néhány műve például igazán beférhetne.

MN: A magyar sci-fi mennyire működik szubkultúraként? Léteznek kiadói holdudvarok vagy műhelyek?

MB: Abszolút szubkultúra, hiszen ez rétegirodalom, a közösség ebből következően nem is túl nagy, habár konkrétan magyar sci-fivel több kiadó is foglalkozik. Ami még nagy probléma, hogy az olvasókat nem lehet rávenni, hogy eljárjanak rendezvényekre, az összejöveteleken többnyire néhány tucat ember lézeng. Online felületeken viszont jó a kapcsolattartás. Másfél éve néhány tucat lelkes emberrel megalapítottuk az SFmag.hu oldalt, ami mára az ország legolvasottabb fantasztikus magazinjává nőtte ki magát.

MN: A külföldi piacok felé tudtok nyitni?

MB: Én még nem próbálkoztam ilyesmivel, de szeretnék. Külföldön eleve hendikeppel indul egy magyar szerző, kell mellé egy anyanyelvi szintű fordító, de csak akkor van esély az áttörésre, ha a regény kiemelkedik a jobb angolszász sci-fik közül. Az nem elég, ha csak velük egy szinten mozog. Szeretném majd egy regényemet lefordíttatni angolra, de nem akarok kockáztatni, mert ha egyszer megpróbálom, és nem jön be, nem biztos, hogy lesz még egy esélyem.

MN: A poszthumán döntés előtti írásaidról általában elég nagy távolságtartással nyilatkozol.

MB: Az Én, a halhatatlan vagy az Erőhold a fiatalabb korosztálynak szólt, de közben - mondjuk úgy - felnőttem, és más témák érdekelnek. Nem igazán tudok mit kezdeni a korai történeteimmel, félbehagytam egy jókora regényciklust, bár sokan várják, hátha folytatom. Amikor rájöttem, hogy nem feltétlenül ez az én utam, három éven át dolgoztam A poszthumán döntésen. A nulláról kellett kezdenem mindent, belemélyedtem egy sor kapcsolódó tudományágba, a fizikától a csillagászaton át a biológiáig, ami korábban nem volt rám jellemző. Elkezdtem komolyan venni a science fictionből a science-t.

MN: Mennyi kutatómunkád van egy-egy regényben?

MB: Elég sok, persze ez attól is függ, milyen mélyre akarok ásni a témában. Meg kell húzni egy határt, hogy ne tudományos-ismeretterjesztő regény legyen a végeredmény, hanem szórakoztató, elgondolkodtató irodalmi mű. Be kell lőni az arányokat, amitől még tudományos és érdekes marad, de nincsenek benne olyan száraz részek, amiket az olvasó átlapoz, mert nem érdekli, hogy két szereplő kifejt egy tudományos problémát. A szakirodalmat inkább inspirációként használom. Ahol szükséges, ott próbálok nem elszakadni a tudományos alapoktól, viszont szeretem az elszállt regényeket, lenyűgöző, új világokba kalauzolni az olvasót, olyan történeteket kitalálni, amilyenhez hasonlót még nem olvastak korábban.

MN: Az utóbbi három regényed közös nevezője az ember meghaladásának témája.

MB: Igen, valóban már harmadjára foglalkozom ezzel. Nem tudnám megmondani, honnan jött a téma iránti érdeklődés, de tény, hogy erősen foglalkoztat. Elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen irányba is haladhat a jövő, látok rá reális esélyt, hogy előbb-utóbb túllépünk az emberi test korlátain. De írás közben ez nem tudatos döntés, csak amikor készen van, akkor látom, hogy hú, már megint erről sikerült írnom. A következő hátha másról szól majd.

MN: A legújabb opus, Az ember könyve kerülők és átírások után jutott el a kiadásig. Mi változott benne útközben?

MB: Az egyik legnehezebb "szülés" volt az eddigi regényeim közül, mert egy teljesen idegen és egyedi világot kellett benne kidolgoznom. Az Isten gépeiben a jelenből próbáltam levezetni az emberi faj egy elképzelt közeljövőjét, itt viszont nulláról építkeztem, ami miatt párszor zsákutcába tévedtem, és rengeteg szöveget ki kellett dobnom, a fél regényt újraírtam. Nehezen találtam meg azt a történetet, amit tényleg érdemes elmesélni, de végül sikerült.

Brandon Hackett: Az Ember Könyve

Háromezer ember és velük egy metropolisra való civilizációs törmelék sodródik az űrben néhány, kezdetben tisztázatlan motivációjú földönkívüli jóvoltából - a kortárs magyar sci-fi egyik meghatározó szerzője az Isten gépei és A poszthumán döntés után folytatja elmélkedését az emberi faj helyéről és jövőjéről az univerzumban. Az ember könyve magyar főhőse ellenére kicentizett multikulti történet - az elraboltak között számos náció tipizált képviselője kavarog -, de az "embernek maradni" problémája nem elsősorban a mesterséges kulturális olvasztótégely belső feszültségeinek köszönhetően, hanem biológiai értelemben artikulálódik. A tömegpszichózis és a csoportdinamika ábrázolásában Hackett néhány alapvető sablonig jut, ennél jobban érdekli az ember mint biológiai létező (át)formálódása, és ennek összefonódása a művészettel. A regény persze nem futurológiai traktátus, a cselekmény utolsó harmadában elszaporodó keverék lények nem tudományos spekulációknak, hanem a világteremtés örömének a termékei. Hackett rátalál a műfaj egyik klasszikus metaforájára - a teremtés mint műalkotás -, majd némi biohorrorban megpácolva csúcsra járatja azt. Zabolátlanságának nyelvi korlátai szabnak határt, így talán nem véletlen, hogy művében az idegenek szavak helyett illatokkal kommunikálnak: a fel-felbukkanó banális mondatok és a direkten exponált problémafölvetések olykor visszarántják a szárnyaló fantáziát az esetlen prózaiságba. Mintha a Meztelen ebéd ifjúsági kiadását olvasnánk - Az ember könyve hibái ellenére is provokatív hibridje bizarrnak és naivnak, sci-finek és alkotói hitvallásnak.

Agave, 2012, 304 oldal, 2980 Ft


 

Sepsi László

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.