Éppen ezért különös, hogy a közelmúltig nem született róla egyetlen nagymonográfia sem - kivételként a részben magyar származású, de amerikai Thomas Sakmyster Admirális fehér lovon című könyvét szokták citálni, s ezt említi Turbucz Dávid történész is a múlt év végén megjelent Horthy-életrajzának előszavában. Rengeteg szakpublikáció született az elmúlt évtizedekben Horthy pályafutásának különböző mozzanatairól, s az utóbbi évek termése is igen gazdag, de Turbucz előtt senki nem vette a fáradságot arra, hogy egyetlen kötetben tekintse át a személye körüli dilemmákat. Mert pontosan ez a szándékolt polemikus jelleg kölcsönöz különös izgalmat Turbucz terjedelmi okoknál és az életpálya teljes hosszát befogó fókuszánál fogva nagy léptékekben számoló, helyenként nyilvánvalóan vázlatszerű kismonográfiájának. A szerző pontosan tudja, hogy munkája nem csupán a történészelődök szaktanulmányai által megágyazott térbe, de a kultusz- és ellenkultusz-építők szorgalmas munkája által kibélelt értelmezési keretbe helyeződik: állításainak a kanonizált
legendáriumok és rémtörténetek
mondataival kell feleselnie. E tekintetben Turbucz könyve jó hatékonysággal teljesíti a várakozásokat, s ettől is válik izgalmas olvasmánnyá. Nemcsak a torzképeket tehetjük ezután a helyükre, de a szerző rendre meg is tudja lepni olvasóit, amikor kevéssé köztudott tényekkel szembesít. Így tesz akkor is, mikor a néhai kormányzó II. világháború alatt (1943-ra) kiérlelt nagyszabású földreform-elképzeléseit ecseteli. Ezek olvastán nyilvánvaló, hogy még a végül rezsimjének bukása után megvalósult földosztás sem volt sokkal radikálisabb, mint amit maga Horthy elképzelt - más kérdés, hogy a kormányzó környezete riadtan hőkölt vissza elsősorban a frontkatonák jutalmazását célzó terveitől.
De ne szaladjunk a végére, hiszen Turbucz is az elején kezdi a sztorit: az első, már írott forrásokban is szereplő Hortiknál, akik nem előbb, mint a 17. század közepén kapták meg a kutyabőrt. Azt sem érdektelen tudni, hogy a család nevének későbbi írásmódja sem valami ősi fejlemény: mindössze egyik II. József idején élt elődjük sajátos ízlését dicséri az utóbb közismertté váló ortográfiai forma. Turbucz vázlatos családtörténetet ír, ennek megfelelően Horthy sztorija sem ott kezdődik számára, amikor az akkor már kényszerű nyugalomban élő kormányzó szedett-vedett csapatainak élére állt. Ezzel szemben bepillantást nyerünk Horthy figyelemre méltó tengerésztiszti karrierjébe: a remek adottságokkal és képességekkel megáldott kadét a szemünk láttára válik rutinos tisztté, s jut el a ranglétrán mind feljebb hágva a flotta-főparancsnokságig és az altengernagyi rangig. Horthy hosszú és kacskaringós pályafutása alatt úgy volt kiváló sportoló (vitorla, kerékpár, kard vagy pisztoly - mindegy volt neki), hogy közben, még ha nem is árult el különleges intellektuális képességeket, remekül tudott adaptálódni a számára kínálkozó szerepekhez, az újra és újra megnyíló karrierszituációkhoz. Mindig tanult: elegánsan veszélyes passziókat (szinte nincs olyan nagyvad, amelyre ne próbált volna meg vadászni) és világ körüli, nőkben és italban gazdag mulatozást sem mellőző útjairól is rendre hazahozott valamit. Igaz, a brit és török birodalom működéséről szóló észleletei szépen belesimultak részben már adott és lassan megcsontosodó gondolati kereteibe.
A pályafutás első szakaszának (benne a fél évtizedes szárnysegédi szolgálat az agg Ferenc József mellett) lezárultakor Horthy már meglett korú ember - a maga idejében is kivételesnek számít, hogy éppen ekkor indulhat be az életpálya második, történelmileg kétségtelenül fontosabb, ám annál vitatottabb szakasza. Turbucz innentől lehet elemében: sorra szembesíti a források, szakpublikációk és saját gondos kutatásai eredményeit a Horthy-legendárium (és démonológia) és az alapvetően önapologetikus jellegű Horthy-memoárok állításaival. Ezek alapján nyilvánvaló: Horthy igenis tudatosan törekedett arra, hogy fontos szerepet játsszon az akkor éppen bizonytalan helyzetű, sok tekintetben létében veszélyeztetett Magyarországon, s ebben 1919 nyarától önálló hatalmi központként fungáló környezete (a fővezérség) is nagyban segítette - az akkor legmodernebbnek tartott propaganda- és PR-módszerek teljes bevetésével.
A kormányzó persze utóbb hallgatott a jó szóra, a rutinos, konzervatív politikai rókák tanácsaira: nem lett belőle diktátor, nem csapta el a parlamentet sem, s vagy egy évtizedig rábízta magát Bethlen "Pista" grófra, aki azután így-úgy, de konszolidálta az országot. Ám Horthy nehezen tudott elszakadni kissé véreskezű szegedi tiszttársaitól, a külpolitikai kalandortervekről is csak fokozatosan mondott le - ehhez képest, s memoárjaival szemben, úgyszólván szívfájdalom nélkül ebrudalta ki az országból az utolsó királyt. Hogyisne: a kormányzó tökéletesen megszerette folyamatosan bővülő hatáskörű hivatalát, amitől utóbb csak akkor volt hajlandó megválni, mikor egy szem fiával zsarolták a nácik. S bizony politikusi-államférfiúi pályafutásának első, fehérterrorral és diszkriminatív törvényekkel teljes éveinél csak az utolsó jó hét-nyolc évet lehet nehezebben megmagyarázni. Még akkor is, ha éppen a kérészéletű országgyarapodásban teljes periódusban jut el kultusszal alaposan megtámogatott népszerűsége csúcspontjára - ennek elemzése megint csak a fiatal (idén 28 éves!) történész munkájának egyik erőssége.
Turbucz veszi a fáradságot, és végignézi, mit mondott és cselekedett Horthy kormányzóságának legtragikusabb mozzanatai során. Feltárul, miként hagyta jóvá, jelentős ellenvetés nélkül a zsidótörvényeket, majd utóbb a zsidóellenes rendelkezéseket a német megszállást követő deportálásokig - igaz, korábban évekig ellenállt a végső megoldást követelő németek nyomásának. Nyilvánvaló lesz, hogy a kormányzó késlekedett a beavatkozással, pedig memoárjainak állításaival szemben már egy hónappal korábban, május végén tudott az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvekről. Világossá válik hangsúlyos szerepe a hadba lépésben (még ha a történész szerint sem tudtunk volna abban a világtörténelmi szituációban kimaradni a háborúból), és abban is, hogyan sikerült a meglévő (meglehet, csekély) esélyeket is eljátszva elbaltázni a kiugrást annyira, amennyire csak lehetett. Turbucz ráadásul láttatja azt is, hogy a bukott, emigrációba kerülő kormányzó soha egy pillanatra sem tudott szembenézni felelősségével - ezt nemcsak önéletrajzából, de a győztesek képviselőihez intézett, sokszor a valóságtól teljesen elrugaszkodott leveleiből is tudhatjuk.
E látszólag szűkre szabott terjedelmű könyv bízvást tekinthető egy terjedelmesebb monográfia alapjának, ugyanakkor már most is kellő mennyiségben tartalmaz olyan tényállításokat és érveket, melyek értékes munícióul szolgálnak napjaink disputáiban is.
Napvilág, 2011, 254 oldal, 2800 Ft
