Mindegyik megjelent már az Utunk évkönyveiben 1974 és 1986 között, a címadó Katlanváros például egy évvel azelőtt, hogy az író hírnevét és irodalmi rangját megalapozó regényét (Kő hull apadó kútba, 1975) kiadták. Az életmű kedvelőinek, vagy a filológus hajlamú olvasóknak a szerzőtől szokatlan vallomásos jelleg, vagy a neves pályatársakról elejtett villanásszerű anekdoták, részletesebb rajzok mellett azért is érdekes lehet e gyűjtemény, mert bennük a nemcsak kedvező kritikai visszhangot kiváltó, de honi mércével kifejezetten közönségsikernek tekinthető nagy művek forrásvidékét is kedvére kutathatja mindenki. E vizsgálódásra főleg az a három írás ad alkalmat, amelyekben a szerző szűkebb hazáját, a Szilágyságot és Zilah városát idézi meg (Katlanváros, Asszonyélet egy sírkövön, Vesztesek). Persze, nem arról van szó, hogy bármely életrajzi elem vagy konkrét személy megfeleltethető lenne Gönczi Ilkának (Kő hull…), a rejtélyes barlangkovácsoknak (Agancsbozót, 1990) vagy az állandó fenyegetettségben létező Reveknek (Hollóidő, 2001). Ám míg a regények ideje és tere elképzeltségük ellenére is nemegyszer beazonosíthatónak tetszik (vagy legalábbis erős az erre irányuló befogadói szándék), addig e visszaemlékezéseket olvasva sokszor támad az a benyomásunk, hogy az ezekben megjelenített idő és tér gyakran tűnik imagináriusnak. Igaz, ez utóbbit nyilván a kimondhatóság határai is befolyásolták. Például a már említett nyitódarabban – amely a gyűjtemény talán legerősebb minőségű munkája – az elhallgatásnak nem csak esztétikai funkciója van. „Az történt ugyanis, hogy míg két-három emberöltővel ezelőtt, apáink és nagyapáink világrajöttének idején, 4–12 gyermek született Zilahon is, mint Szilágyság-szerte a családok zömében, anélkül, hogy a város lakóinak a száma ettől valamit is változzék, egyszerre csak – mikor már családonként a három gyerek is ritkaságszámba ment – elkezdjen a város sokasodni, s lakosainak a száma megduplázódjék huszonöt év alatt, hogy aztán a harmadik nyolcezerrel való gyarapodáshoz végül öt esztendőre se legyen már szükség.” 1974-ben aligha lehetett volna nyíltan írni vagy beszélni egy hajdan háromnegyed részben, de még az ötvenes években is enyhén magyar többségű város etnikai arányainak erőltetett megváltoztatásáról. De nem pusztán a szerző cinkos kikacsintása ez; e balladisztikus homállyal Szilágyi István Zilah elrománosítását elemeli tértől és időtől, és ezzel egyúttal a történelembe vetett egyén biztonság- és otthonosságérzetének a törékenységéről is beszél; sőt, elsősorban erről beszél. Ezt nevezik mindközönségesen írói tehetségnek.
MMA Kiadó, 2019, 208 oldal, 3400 Ft
