Mikor megkérem, hogy dedikálja válogatott versfordításainak gyűjteményét, az 1986-os Lélekvesztőt, előbb gondosan kijavítja a sajtóhibákat. Ha már a világban nincs rend, legyen a könyvekben, a lakásban, bennünk. Útérintő címmel 2006-ban jelent meg összegyűjtött verseinek kötete, tavaly tavasszal pedig a Tigrisláz, a versfordításról írt esszéinek gyűjteménye (lásd róla: Másvilágjárás, Magyar Narancs, 2008. október 23.). Azóta készülünk erre a beszélgetésre.
*
Magyar Narancs: Ki az a Vajkay Lajos?
Gergely Ágnes: Nem ismertem, de ő fordította az Ezeregyéjszaka régi kiadásában a verseket, és az egyik annyira megtetszett nekem, hogy betettem mottónak a műfordításkötetembe: "Hogy élhetsz, esztelen, hol szíved szégyen érte? / Lelsz még hazát, hisz Alláh a Földet tágra mérte!" A versfordítás egy kis haza, és amikor az embert valami miatt elfogja a hontalanságérzet, akkor különösen jó dolog fordítani, ezt akartam ezzel a mottóval elmondani. Van egy érdekes élményem az Ezeregyéjszakával kapcsolatban: az ötvenes évek közepén, huszonegy-huszonkét éves koromban a Balatonon nyaraltam, és az üdülőben összebarátkoztam három gyönyörű szép fiatal lánnyal és az édesanyjukkal: Prileszkyékkel. A legnagyobbik lány, Csilla arab szakra akart menni. Nyelvi lelkesedésből. Az volt a nagy álma, hogy lefordítsa az Ezeregyéjszakát, a teljeset. Elvégezte az arab szakot, és hosszú-hosszú évek munkájával lefordította, ki is adták - és ő meghalt. Ez példa nekem, hogy valaki felteszi az életét egy nagy álomra, és megvalósítja.
MN: Magának is volt ilyen álma?
GÁ: Hogyne, kettő is - az egyiket megvalósítottam, a másikat nem. Nem lehet egyszerre két vágyat szolgálni. Az egyik álmom az volt, hogy író leszek, fordító - ehhez az is hozzátartozott, hogy nem hagyom magam leverni a pályáról, mert történtek ilyen kísérletek is fiatalabb koromban. A másik az volt, hogy férjhez megyek, lesz négy lányom; még a nevüket is elterveztem. Hatéves voltam, mikor ezt kitaláltam. Álmomban Kolozsváron éltünk, a férjem újságíró volt, mint apám, és Györgynek hívták, mint őt. Minden készen volt a fejemben. Ebből semmit nem sikerült megvalósítanom.
MN: Azt hány évesen gondolta el, hogy író lesz és fordító?
GÁ: Azt sokkal később. Szegeden jártam a nyolcosztályos középiskola felső három osztályába 1945 és 48 között. Ebbe az iskolába kijött egyszer egy pszichológuscsapat, és azt is megkérdezte, ki mi akar lenni. Azt válaszoltam, hogy latintanár, újságíró vagy színész. Író még nem akartam lenni. A színművészetiről kidobtak - felvettek, de a politikai rostavizsgán nem feleltem meg. Sok minden jött még, kitanultam a vasesztergályos-szakmát, elvégeztem egy agrártanfolyamot, aztán nagy nehezen bejutottam a szakérettségi angol osztályába, Budapesten. Húszévesen érettségiztem, s a koromhoz képest annyi tapasztalatot szereztem, amennyi feltámasztotta bennem a vágyat, hogy írjak.
MN: Író akart lenni vagy költő?
GÁ: Nem mondtam ki, de költő; nem is gondoltam, hogy egyszer prózát fogok írni. Fordítani még diákként, tizenhat évesen elkezdtem, egy Vergilius-részlet volt az első, az Aeneis második énekéből Aeneas álmát fordítottam le - már Szegeden is tanultam latint. Pontosabban azt hittem, fordítás, amit csinálok, de csak gyerekes próbálkozás volt. Aeneas álmában látja az égő Tróját, ahonnan mindenki menekül, s mikor felébred, a valóságban is ezt látja. A kép iszonyatos erővel hatott rám. Öt éve volt annak, hogy én is egy lángoló városban, Budapesten ébredtem fel. Pestről mentem Szegedre, hogy aztán visszajöjjek. Nagyképűség, de én Vergiliusnak köszönhetem a pályámat, a műfordítóit, s talán a költőit is. Az Aeneas álmát minden verseskötetem élére odateszem, a dátummal együtt: 1949-50.
MN: Hogy lett "igazi" műfordító?
GÁ: Latin szakra akartam menni, de a Rákosi-kormány eltörölte a latint - végül 53-ban sikerült bejutnom a bölcsészkar angol szakára, 57-ben végeztem. Ott választható tantárgyként fel lehetett venni a műfordítói gyakorlatot, Kardos László professzornál. Szombaton két órakor tartotta.
MN: Nem a legideálisabb időpont.
GÁ: Néhányan az egész egyetemből ezt szerettük a legjobban. Ott nem volt politika. Nagyon jó gárda jött össze: Székely Magda, Tóth Judit, Majtényi Zoltán, Orbán Ottó, Papp Zoltán, Tótfalusi István, később Tandori Dezső. És nagyszerű órák voltak, nagyon sokat tanultunk. Minden órán más nyelvből mutatta be valaki a munkáját. Én egy Robert Browning-verset vittem, mert olvastam, hogy három, az ifjúságnak szánt balladáját még nem fordította le senki. Nekem mindig ez volt a varázsszó, hogy "még nem fordította le senki". Ebből a szempontból kétfélék a fordítók, van, aki azt mondja, ezt lefordította Kosztolányi, akkor én is megcsinálom! - engem az vonzott, amihez még soha nem nyúlt hozzá senki. Az az igazi feladat, annak a sziklának nekiugrani, amelyet nem másztak még meg! A második balladát 56-ban, a forradalom alatt fordítottam, miközben dörögtek a fegyverek - a Szent István körúton laktam, a Markó utcával szemben.
MN: Nem ment ki az utcára?
GÁ: Az első napokban a várost jártam. Később már nem. Egyik mesterem, Kosztolányi írja, hogy amikor baj van, nem jön az ihlet, akkor fordítsunk, ugyanúgy, ahogy a porond nélküli akrobata szobában gyakorol.
MN: A műfordítás végigkísérte a pályáját.
GÁ: Igen, ha a kilencvenes évektől kevesebbet is, de mindig fordítottam, és remélem, ez így marad. Azt az ember sosem tudja, hogy írni fog-e. Pláne verset. Három hónapja egy sort se írtam. Ilyenkor mindig elfog a rémület, hogy nincs tovább. A fordítást lehet tervezni.
MN: Kosztolányit nevezte ugyan a mesterének, de mintha nem mindenben értene egyet vele. Fordítóként ő elsősorban szép magyar verset akart, magának pedig nagyon fontos a hűség.
GÁ: De nem a szolgai hűség. Én valahogy a Kosztolányitól tanult szépségelv és a Kardos Lászlótól tanult hűségelv között próbálok elhelyezkedni. A vers lelkéhez igyekszem hűségesnek lenni, ami több, mint a szöveg. Sokrétű dolog a hűség. Kosztolányi saját magához akart hűséges lenni. Más akarhat hűséges lenni a szöveghez, a szótárhoz vagy a vers lelkéhez.
MN: Amit nehéz megtalálni.
GÁ: Jó versben nem.
MN: Ez adottság kérdése is.
GÁ: Talán igen. Van szerepe az intuíciónak is, kétségtelenül.
MN: A Tigrislázban arról beszél, hogy minden nagy vers mélyén marad egy elemezhetetlen réteg, ami csak a metakommunikáció szintjén fogható.
GÁ: Egy Auden-vers, a Ballada Miss Gee-ről kapcsán mondom ezt, ami egy haldokló, magányos nőről szól. Jóval azelőtt, hogy orvoshoz menne, betér a templomba, hallgatja az orgonát, és imádkozik: "Ó, ne vígy a kísértésbe..." Ami csak a metakommunikáció szintjén fogható, az az, hogy a betegség már ekkor jelen van. Ezt nem tudom lefordítani, mert nincs leírva. De megpróbáltam. Rettenetes dolgok vannak a szöveg mélyén: Miss Gee-t ugyanis senki sem akarta kísértésbe vinni, nem maradt neki más, csak az orgonaszó.
MN: A kötetben hat okot is felsorol, ami felkelti magában a fordítás vágyát - melyik a legfontosabb?
GÁ: Mindig az érzelmi kötődés. Amikor Emily Dickinson Legszebb a siker annak... kezdetű versét - soha nem adott címeket, az első sor a cím - fordítottam, borzasztóan sikertelen voltam, mélyen átéltem a költeményt: "Legszebb a siker annak, / ki sosem éri el. / Tudni, hogy mi a nektár, / ahhoz koplalni kell."
MN: Ez mikor volt?
GÁ: A hatvanas évek végén kezdtem Dickinsont fordítani - elég hamar felfedeztem magamnak. Akkoriban még nagyon rossz kritikákat írtak rólam, nem nagyon vették a könyveimet, nem tartoztam semmilyen csoporthoz, nem kerestem meg senkit, az újholdasokat sem.
MN: Manapság sikeresnek érzi magát? Bár ez a szó nagyon nem illik magához.
GÁ: Valóban nem illik, köszönöm, hogy ezt mondja. Ami azt illeti, van néhány kitüntetésem. De az összegyűjtött verseim kötete tudtommal négyszáz példányban jelent meg. Igaz, a barátaim, s talán mások is olvassák és szeretik az írásaimat. Ám az olvasók nagy része összetéveszt az évtizedek óta halott Gergely Mártával. "Ön írta a Szöszit?" Nem én írtam. Ma mindenesetre rajta vagyok a pályán. Elfelejteni azért elfelejthetnek.
MN: Prózát is fordított.
GÁ: Dylan Thomas volt az első, Az író arcképe kölyökkutya korából, de az a próza versanyagból készült. Akkor jöttem rá, hogy csak extrém módra lírai vagy extrém módra humoros prózát tudok fordítani. Merő líra volt például Isaac Bashevis Singer két novellája, A bolond Gimpel és A hét kicsi suszter. Vitriolos humor Evelyn Waugh-tól a Bombahír. Líra és humor ötvözete a japán Akutagava könyve, A vihar kapujában.
MN: Használta a hontalanság szót. Hontalannak érzi magát?
GÁ: Többnyire.
MN: Mikor érezte magát otthon ebben az országban?
GÁ: Először életem első hat és fél évében, 1933-tól majdnem 40-ig - gyerek voltam, nem tudtam, mi zajlik világban. Aztán 1945 és 48 között a koalíciós kormány boldog éveiben. Az 56-os forradalom első négy napján. És a 80-as évek végén, amikor tele voltam reménységgel.
MN: Ez mindösszesen alig több mint egy évtized. Nem sok.
GÁ: De igen, sok. Vagy elég. A többit átdolgozzuk, átaludjuk, átálmodjuk.
