Magyar Narancs: Éppen húsz éve jelent meg első és eddig egyetlen regényed, Az ellenség művészete. Akkoriban meglehetősen hektikus fogadtatásban részesült: voltak, akik lelkesedtek, mások kudarcnak tekintették. Ez tartott vissza? Vagy rájöttél, hogy mégis inkább költő lennél, netán csak így alakult, véletlenül?
Kemény István: Inkább az volt a véletlen, hogy akkor összejött egy regénynek nevezhető valami. Ami azért inkább verspróza volt, akkoriban igyekeztem is mindig elmondani, hogy verses regény. Furcsa módon ennek nagyobb olvasói sikere volt, nyilván a műfajából adódóan, mint a verseimnek, annak ellenére, hogy a kritikája tényleg nagyon vegyes volt. Megjegyzem, joggal.
MN: Nem vagytok jóban?
KI: Pár éve újraolvastam, és sokkal jobb volt, mint amit vártam. Azt hittem, minden mondatnál ordítani fogok, de aztán kiderült, hogy annyira azért nincsen elrontva benne minden. Valamivé mégiscsak összeállt a három rész: a korábban született versprózák és közte egy összefüggő történet, az idegenvezető lány monológja. Mert azt, hogy én valaha egy rendes párbeszédet megírjak, nem tudtam elképzelni.
MN: És akkor kezdted el a Kedves Ismeretlent, amikor ez sikerült. Mármint legalább elképzelni.
KI: Amikor befejeztem Az ellenség művészetét, azt hittem, hogy ezután már azért menni fog a próza. Könnyen. Könnyebben. Hát, nem ment. Nagyon akartam regényt írni, kamaszkorom óta...
MN: Mint Emma a könyvben?
KI: Valahogy úgy. De nem jutott eszembe semmi, az első könyv után nem volt regényötletem. Helyette jöttek a versek, és a környezetem kezdett újra költőként gondolni rám, ami meg valamiért váratlanul jólesett. A kilencvenes évek közepén évekig írtam tárcákat az ÉS-be (ebből lett a Család, gyerekek, autó című kötet 1997-ben - U. P.), de közben elhatároztam, hogy regényt, azt soha. Aztán '96-ban kaptam egy amerikai ösztöndíjat, és elkezdtem dolgozni. Arról, amit ott írtam, később kiderült, hogy használhatatlan (ez évekig tartott, amíg sorról sorra kihúztam az egészet), végül pár mondat került bele a könyvbe. Aztán ugyanez Németországban, '99-ben: alkotóház, nyugi, száz oldal, utána meg a húzás. Egyszóval azt, ami most megjelent, tizenkét éven át írtam, de a nagy része az utóbbi két évben készült.
MN: Tehát rendes prózaíró lett belőled. Reggel felkelsz, nekiállsz, és szépen, tempósan megírsz egy - ne haragudj, de - olvasmányos történetet.
KI: Dehogy haragszom. Épp ez volt a cél! Ahogy olvastam a szövegeimet, éreztem, hogy igenis, mégiscsak kell még az a plusz magyarázó mondat. Hogy nem igaz, hogy ezt így lehet érteni. Régebben mindig attól féltem, hogy túlmagyarázom a dolgokat, most meg azt látom, hogy azokban az írásokban minden mondat lehetett volna kétszer olyan hosszú. Költői próza - már a kifejezéssel is bármikor ki lehetett kergetni a világból, amivel nem azt akarom mondani, hogy a költészetet el kell felejteni, hanem hogy a regény regénységét sem szabad elfelejteni. De ehhez, a "rendes" prózához kellett az életmódváltás is, ez a két év, amikor alapvetően nem csináltam mást, ezt írtam. Igen, reggeltől, foglalkozásszerűen, néha kölcsönlakásokban. Ez segített.
MN: A könyv eredetileg Torrington munkacím alatt futott, ami elég vagányul hangzik. Miért változott?
KI: Igen, nagyon rock 'n' roll cím lett volna. Torrington angol sarkkutató volt, az ő jégbe fagyott hullájáról készült fotónak fontos szerepe van a könyvben. Ez az utolsó pillanatban változott meg, a kiadóval közösen döntöttünk így. A Kedves Ismeretlen több mindenre utal, ugyanakkor kicsit lányregényes, aminek viszont szintén lehet funkciója. A lányom nagyjából mindennap elmondja, hogy ez milyen vacak cím, de ha egyszer véletlenül mégsem, akkor aznap úgy gondolom, egész jó.
MN: Azt olvasom a sajtóanyagban, hogy ez "az új Utas és holdvilág".
KI: Kedves és megtisztelő a szlogen. Szerb Antalról konkrétan szó van a regényben, és talán a hangulatát is befolyásolta az Utas és holdvilág. És mindkettő nemzedéki regény is, bár utálom ezt a címkét is, majdnem annyira, mint a költői prózát. Mindenesetre Szerb Antal műve is erősen kötődik egy adott korhoz, ugyanakkor túl is lép ezen, többről szól: szerelemről, fiatalságról és ezek elmúlásáról, barátságról, az öregségről - az én könyvem is valami ilyesmire törekszik.
MN: Nem félsz ezektől az úgynevezett nagy szavaktól?
KI: Nem. Vagyis de. Persze tartok tőlük. De az utóbbi időben valahogy jobban merem használni az ehhez hasonló szavakat. Sőt akarom is használni őket, mert azt látom, hogy rengeteg fontos dologból lett ciki közhely, és lassan moccanni se tudnék, ha folyton azt nézném, hogy mennyire kompromittálódtak a nagy szavak. Mintha egy írói illemkódex előírná, hogy csak a kis szavak mondhatók ki egyenesen, a "nagyok" viszont csak idézőjelben. Ironikusan, cinikusan, vagy pedig totál kiábrándultan. Ezért most veszek egy mély lélegzetet - mert ez azért kell hozzá -, és kimondom, hogy a regényem a szeretetről szól. Persze nem csak, és persze csak próbál.
MN: Dunajcsik Mátyás azon morfondírozik kritikájában, hogy legitim-e egy kisszerű kort úgymond hitelesen, tehát néha unalomba hajlóan kisszerű jelenetekkel felidézni.
KI: Talán valóban érdekesebb lenne a napóleoni háborúk korába helyezni a történéseket, lehet, hogy egyszer neki is mernék vágni egy ilyen feladatnak. Másrészt abban a kisszerű korban azért - lehet, hogy ez a te korosztályod felől már nem látszik - azt éreztem, hogy valami igazán nagyszabású után (és előtt) élünk. Vegyük csak azt, hogy a gyerekkorom fele egy szovjet katonai légifolyosó alatt telt el. Kora reggeltől sötétedésig ötpercenként húzott el fölöttünk egy sugárhajtású vadászgépekből álló kötelék. Néha jóval sűrűbben. Egyfolytában készültek a harmadik világháborúra, ami bármelyik percben kitörhet. Ez annak a kisszerű korszaknak az unalmas, hétköznapi realitásai közé tartozott.
MN: A főszereplő, Tamás 1961-ben született. A könyv elején pedig azt olvassuk: "A regény fikció. K. I.".
KI: Inkább '62-ben, bár ez nincs konkrétan leírva. De '69-ben megy iskolába. Erre volt szükségem, a holdra szállás évére, nem az emblematikus '68-ra. Ez motivált tehát, nem az, hogy elkerüljem a saját születési dátumomat. Az idézett mondat pedig ahelyett áll, hogy "A könyvben szereplő személyek a képzelet szüleményei...", vagy valami hasonló. Ezt nem akartam végigírni, de hangsúlyozni szerettem volna, hogy nem önéletrajz, nem kulcsregény.
MN: De ez egyértelmű, nem?
KI: Nem tudom, egyes szám első személyben író, velem egyidős elbeszélő, hasonló díszletek... Jobb így.
MN: A narrátor maga a főszereplő, ugyanakkor tipikus mindentudó elbeszélő. Ez nem ellentmondás? Persze kínálkozik a megoldás, hogy Tamás - regényt ír.
KI: Igen, valami ilyesmire gondoltam én is. Hajdanában nem volt akkora probléma, honnan tudja az író, amit tud: vígan locsogott, és tudta, amit tudott. De a problémát én is éreztem: Tamás nemcsak a könyv írója, hanem egyik főszereplője is, tehát talán mégsem ártana, ha megnevezné az informátorait. A Duna ez az informátor. Vízgyűjtőjének viselt dolgait ismeri, vagy nyolcvanmillió ember él ezen a területen, és a feladat sem szokatlan a számára - erről szólnak a magyar irodalom nagy Duna-versei. Tamás a nyolcadik fejezet végén ezért írja le, hogy évtizedekkel később fölkereste a Dunát - a démoni informátort -, de már gyerekként elkezdte gyűjteni a kérdéseit.
MN: A litera.hu-n most induló tárcasorozatod első darabjában leírod, hogy amikor két éve neked ítéltek és te elfogadtál egy állami díjat, úgy érezted: "megvettek kilóra". Tényleg ilyen súlyos kérdés ez?
KI: Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez úgy általában nem kóser. A művész önálló, független - ez romantikus toposz, de mégis, aki elfogad egy ilyet - és én is elfogadom, persze, mert hiú vagyok, büszke, és nem gazdag -, az szinte politikai kompromisszumot köt. Azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy amennyiben az állam úgy gondolta, hogy nekem jár valami tőle, akkor ez számomra azt jelenti, hogy az állam, de inkább a társadalom dilemmáihoz nekem is jogom, sőt kötelességem hozzászólni, ha van róluk mit mondanom. Nem azért, mintha én olyan veszettül szeretnék beledumálni a politikába, mert dehogy szeretnék, de mégis azt érzem, hogy néha kell, és nemcsak nekem kellene, hanem egy csomó halál normális, derűs, üde embernek az úgynevezett értelmiségből, akik átlátják a helyzetet, mégsem szólalnak meg - persze érthető okokból. Szoronganak, sőt félnek, mint én.
MN: Ezt konkrétan hogyan értsük, a hozzászólást? Már a Holmiban megjelent, nagy port kavart Ady-esszédben is reflektálsz arra az abszurd helyzetre, hogy ugyanolyan anakronisztikusnak tűnő kérdésekről gondolkozol, mint az a bizonyos amerikás magyar, akit fiatalon kiröhögtetek, mikor nektek szegezte a kérdést: na, fiúk, tart-e még a turáni átok?
KI: Nem arról van szó, hogy majd én havi két flekkben megmondom a tutit a Literán. De amikor Győrffy Ákos komoly, együttérző és okos írásait olvastam ugyanebben a sorozatban, azt éreztem, hogy másról írni mellébeszélés. Szeretnék kilépni az acsarkodás spiráljából, ugyanakkor nem tudok külső nézőpontból beszélni, mert hát akármilyen szimplán vagy hülyén hangzik: én szeretem a hazámat, és elkeserít, hogy ilyen ciki hellyé vált. És ezt nem szeretném hagyni.
MN: 2007-ben együtt jelent meg két versed, az Ötvenhat és A Kossuth téren. Ezek szerint költőként is szeretnél "hozzászólni"? Van olyan hiteles politikai költészet, aminek nincs (egzisztenciális) kockázata? Petri közéleti versei is behaltak a rendszerváltás után.
KI: Költőként is arról akarok írni, ami foglalkoztat. Ez ilyen egyszerű. Épp az a szép az irodalomban, hogy csinálhatsz magadnak egy világot, amibe senki nem szólhat bele. Hogy a nemzetről való irodalmi beszédet lejáratták? Ciki? Attól még nemzet van, én vagyok, verseket írok. Mért pont én ne írhatnék, és mért pont a nemzetről ne? És igenis van kockázata. Ha írsz egy verset arról, hogy magyarnak lenni jó, akár jó verset is, akkor beindul egy asszociációs sor, aminek az a vége, hogy tulajdonképpen fasiszta vagy. És ha valamitől, akkor az ilyen asszociációs soroktól ciki hely most Magyarország.
MN: A könyvben Emma dugás után a szextől bágyadt pasinak szavalja meztelenül Az eltévedt lovast. A magyarság is ugyanolyan démona ezeknek a nyughatatlan figuráknak, mint a Duna. Miközben hallgattalak, azon gondolkoztam, hogy szereted-e őket, a szereplőket?
KI: Majdnem mindenkit. Szigorú, de igazságos akartam lenni velük. Tamással is, akiben elég sok van belőlem: épp ezért nem kizárt, hogy vele kicsit elnézőbb voltam. De akinek Emma pucéran szaval, azt például nem szeretem.
