´93 nyarán, amikor először járt Magyarországon, még könnyebben kitapinthattuk e hagyományt, jóllehet az impresszív hangszerelés és az improvizációs gazdagság éppen úgy kitűnt. A klezmerben akkor még kevésbé járatos közönség alig-alig gyaníthatta, hogy csontig supergroup, amit hall: tagjai a klezmer-revival legjelentősebb zenekaraiból kerültek ki. Michael Alpert (hegedű, ének) a Kapelye, Alan Bern (tangóharmonika, zongora) a Klezmer Conservatory Band, Kurt Bjorling (klarinét) a Klezmatics tagja, Stuart Brotman (bőgő, cimbalom) a Klezmorim Grammy-jelölt Metropolis albumának producere volt azelőtt. Aztán ´94 telén újra megfordultak nálunk, akkor osztották meg az erdélyi zsidó anyagán már túlesett Muzsikás együttessel a színpadot. Szóval a harmadik magyarországi koncertjük volt ez a mostani, és a harmadik lemezük - Blood Oranges című -, amire épült: (már) jelentős részben saját szerzemény, jelentős részben kortárs zene és dzsessz, ugyanakkor ez az intellektuális megközelítés mindent tud, mindent tudott a klezmer eksztázisáról.
*
A Brave Old World gyökere 1985 decemberéig nyúlik vissza. Egy New York-i zsidó kulturális intézet, a YIVO akkor szervezte első klezmerzenei táborát, ott tanított - és muzsikált a klarinétos Joel Rubin alkalmi zenekarában - Michael Alpert és Stuart Brotman. Felvettek egy lemezt is, mely a Brave Old World címet kapta, innen a neve Rubin, Alpert, Brotman és Alan Bern ´89-ben alapított zenekarának. Rubin három évig fújta (a ´91-es Klezmer Music még vele készült), majd Kurt Bjorling állt a helyére, a ´93-as Beyond The Pale albumon már ő hallható. Hát így.
*
A koncert után Michael Budapesten maradt. Bob Cohennél (MaNcs, 1998. dec. 3.) lakott, ott találkoztunk, mielőtt erdélyi és moldvai portyára indultak volna. Michael amúgy New Yorkban, Stuart San Franciscóban, Kurt Chicagóban, Alan Berlinben él. Honnan az ismeretség? - ezzel nyitottunk.
Stuarttal - mesélte - már vagy huszonöt éve ismerik egymást a kaliforniai népzenei színtérről, játszottak mindent: balkánit, írt, mexikóit, zsidót. Alant egy balkán zenei táborban ismerte meg ´83-ban New York államban, Kurttal pedig a klezmertáborban találkozott. Feltűnt neki egy vékony fiú, aki baromi jól improvizált a basszusklarinétjával, és még érdekesebbé vált, amikor kiderült, hogy nem is zsidó.
- Egyedül Kurt nem zsidó a zenekarban?
- Igen, de ennek nincs különösebb jelentősége, legfeljebb Kurtöt feszélyezi kissé, ha szóba kerül. Inkább a klezmer iránti nyitottsága érdekes, nem nagyon van klarinétos, aki ilyen mélységben értené a klezmer formáit, struktúráit. Egyik napról a másikra a tanítványok közül a legjobb tanárok közé került.
Aztán az első klezmeres élményeiről kérdeztem.
A jiddis nyelvet, az első jiddis dalokat a családban tanulta Michael - szülei bukovinai és kelet-galíciai származásúak -, erre pakolt rá egy Los Angeles-i jiddis orientációjú, amúgy világi és erősen balos vasárnapi iskolában. Akkoriban hallotta az első klezmerzenekarokat is, menyegzőkön éppúgy, mint a tengerparti sétányokon. Egy másik kedves emléke ahhoz a zsidó rádióprogramhoz kötődik, amit Bostonban hallgatott, miután odaköltöztek tizenkét éves korában. Azokból az öreg, 78-as fordulatszámú felvételekből tárult fel számára igazán a kelet-európai zsidó zene szépsége. Így aztán amikor egy barátja ´75-ben megmutatta a revival-úttörő Zev Feldman és Andy Statman (még kiadatlan) szalagját, Alpertnek csak bólintania kellett, otthon volt már abban a világban.
Tüzes zene, mély zene, szenvedélyes zene volt, amibe beleszerethetett; úgy érezte, benne az egész világ, mint cseppben a tenger. Kifejezhette vele a saját zsidóságát, ugyanakkor globális értelemben is zeneszerzővé válhatott.
Igen sok énekestől és hangszeres zenésztől tanult, de hárman megkülönböztetett hatásúak a mesterei közül. Így Leon Schwartz, a bukovinai hegedűs, aki jól ismerte a román, az ukrán és a magyar népzenét is. Az ukrajnai Bronya Sakina énekes-táncosnőtől régi balladákat és táncokat tanult, ő Michael számára afféle forrást jelentett, "mint amilyen a magyaroknak Erdély - vagy ahogy a japánok mondanák: két lábon járó nemzeti kincs". A harmadik Ben Gazyler, egy varsói klezmerdinasztia sarja - táncos, ütős, énekes. A Gulagon töltött hét év után ´47-ben szabadult, de a lengyel zsidók csak ´57-ben térhettek haza, addig Taskentben állomásozott. Végül ´64-ben Los Angelesbe települt; több klezmergeneráció tapasztalatát tudta átadni, Michael nem ismert több pasast, aki ennyi erőt, életet, tüzet tudott egy zenekarba vinni.
*
A Brave Old World - és egyáltalán, a klezmermuzsika - népszerűsítésében világszerte jelentős szerepe volt az amerikai Public Broadcasting System kezdeményezésének: tévéfilm (és abból lemezek: In the Fiddler´s House I-II.) a világhírű hegedűművész, Itzhak Perlman és a klezmer-revival vezető zenekarainak közös játékával.
- Hol fog megjelenni ez az anyag? - kérdezte Michael, amikor erről a sztoriról kérdeztem. "Ja igen, a MaNcs."
Mint elmondta, anyagi, kultúrpolitikai és sok más szempontból gyümölcsöző volt az együttműködés; Amerikában, de Európában is sokan így hallottak először klezmert, plusz az amerikai zsidóságnak alkalma adódott egy zenei arccal azonosulnia. Ha a klezmer egy olyan általános profilt kap, mint amilyen az Egyesült Államokban a polkának van, azzal elégedett is lett volna, ám szerinte e történet legkevésbé számottevő részének épp a zene bizonyult. Jók voltak a zenekarok, Perlman kitűnő kottákat kapott, elképesztő a füle, a hallása, a technikája, és mégis. "A játéka pontosan annyit ér, mint amennyi energiát belefeccölt. Két darabot igazán komolyan vett, azokat sokáig gyakorolta, azok megragadták a képzeletét, a szívét. De maga a klezmer inkább csak kellemes időtöltés a számára, nem mélyült el benne úgy, mint Mendelssohnban vagy Brahmsban. Jobb lett volna egyenlő rangú partnerekkel dolgozni; most úgy tűnik, mintha Perlman tanított volna minket klezmerre, márpedig, bocsánat, épp fordítva volt. Leginkább az izgatta, hogy kedvére virtuózkodhasson. Egyébként jó fiú."
*
Na jó, de számukra milyen az igazi klezmer? Mit értenek a lemezükön használt "új zsidó zene" címkén, és mit gondolnak a klezmer jövőjéről?
Michael szerint erre a kérdésre alighanem négyféleképpen válaszolnának, még ha lenne is esetleg párhuzam. Nehéz. - De megkülönböztethető a kommersz freylekhs típusú tánczenétől, mely nem feltétlenül jellemzője a jiddis muzsikának. Ugyanakkor elkülöníthető a Zorn-féle radikális zsidó zenei mozgalomtól is, melyben olyan zenészek játszanak zsidó alapú free dzsesszt, akiknek kevés fogalmuk van az igazi klezmerről. ("Mindenesetre ez egy előremutató, komoly, őszinte erőfeszítés.")
Párhuzamként két példára hivatkozott Michael. Duke Ellingtonra, aki a negyvenes években újraértelmezte a dzsesszt, s inkább afrikai szimfonikus zenének nevezte a dolgait, illetve Astor Piazzolla új tangójára. Effélére törekednek ők is: a tradícióban gyökerezve új utakat keresni. "Sokat beszélünk a zenekarban arról, hogy vajon hol végződik a zsidó zene vagy a klezmer. De azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy amit csinálunk, annak legyen szíve és tisztessége, friss, élő és élvezetes legyen. Beleférjen az improvizáció, képes legyen az állandó megújulásra, ne ismétlődjön egyszer sem."
*
A Brave Old World következő dobása a lódzi gettódalok felvétele lesz. Talán nyáron, ha minden jól megy. A lódzi dalokat - így Michael - az különbözteti meg a többi gettó: a varsói, a vilnai vagy a bialystoki repertoárjától, hogy kevésbé hatott rá a színházi és a kabaréhagyomány, a lódzi egy ipari gettó volt. Inkább az utcai énekeseknek, a hétköznapi folkzenészeknek volt meghatározó szerepük. Jellemző volt, hogy új, aktualizált szöveget kaptak a népszerű lengyel dalok - a Brave Old World sem etnomuzeologikusan közelít hozzájuk, inkább az a célja, hogy színházat teremtsen ebből a dramaturgiából, észrevétlenül hajózva a múlt és a jövő partjai között.
Marton László Távolodó
