A „Nemzeti Konzultáció” „bevándorlásról és terrorizmusról” szóló kérdőíve – akárcsak a korábbi hasonló akciókban használt kérdőívek – közvélemény-kutatásnak álcázott mozgósító célú politikai kommunikációs eszköz. Ha eltekintünk is a széles körben vitatott tartalmától, megállapítható, hogy a kérdőívet a közvéleménykutató szakma írott és íratlan módszertani előírásainak semmibevételével állították elő. Tudatában vagyunk, hogy a kérdőív készítőinek nem is volt szándéka a közvélemény-kutatások szabályainak betartása, de kötelességünknek érezzük, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a szakszerűtlenségre, a kérdőív manipulatív jellegére. 1) A kérdőív használja a felmérések hagyományos eszközét, a válaszlehetőségek többfokú, skálás felsorolását. A skála fokai lehetnek páros vagy páratlan számúak, de a válaszlehetőségeknek szimmetrikusnak, kiegyensúlyozottnak kell lenniük. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mindig három opciót kínál fel, azonban a középső nem a semleges, hanem a mérsékelten igenlő válaszlehetőség: „inkább egyetértek”, „részben támogatnám”. Ha tehát a megkérdezettek egy része határozott álláspont híján a középső, mérsékelt lehetőségre voksol, vagy akár véletlenszerűen ikszeli be valamelyik választ, nagy valószínűséggel a kormány szándékait támogató álláspont kerül többségbe. 2) A felmérések nemzetközi gyakorlatában bevett kérdésforma a „vannak, akik azt mondják…., míg mások azt mondják…”. Ez azért előnyös megoldás, mert azoknak a megkérdezetteknek a számára, akik bármilyen okból tartanak a saját véleményük határozott képviseletétől, mintegy demonstrálja az ellentétes álláspontok legitim jelenlétét. Az persze nagyon fontos, hogy mindkét (esetenként mindhárom) válaszlehetőség lehetőleg minél kiegyensúlyozottabb legyen, egyik se legyen vonzóbb a másiknál. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mind a három olyan kérdés, amelyik úgy kezdődik, hogy „vannak, akik szerint…”, mindössze egy álláspontot kínál fel, mégpedig olyat, amely megfelel a kormány szándékainak. A közvélemény-kutató szakma közismert tapasztalata az „igent mondási hajlam”, ami az jelenti, hogy ha a kérdés csak egy álláspontról kér véleményt, a határozott állásponttal nem rendelkező válaszadók általában szívesebben válaszolnak igennel, mint nemmel. 3) A közvélemény-kutatási módszertan fontos tapasztalata, hogy a kérdések sorrendje tendenciózus módon befolyásolhatja egy felmérés eredményeit. A „Nemzeti Konzultáció” ebből a szempontból is célzatos és sugalmazó: már a cím és aztán az első három kérdés fokozatosan összekapcsolja a terrorizmus nyilvánvalóan negatív értéktartalmú fogalmát és a „megélhetési bevándorlást”, ezáltal növeli annak valószínűségét, hogy a bevándorlás fogalma is erőteljesen negatív minősítést kap. 4) Egy közvélemény-kutatás megbízhatóságának talán legfontosabb feltétele a szakszerű mintavétel. Újra meg újra felbukkan az a tévhit, hogy a felmérések annál megbízhatóbbak, minél nagyobb mintán készülnek, a Nemzeti Konzultációk hitelességét is sokszor azzal próbálják alátámasztani, hogy azokra több millió állampolgár válaszolt. A minta mérete azonban egyáltalán nem garanciája a reprezentativitásnak. Ha a megkérdezetteket nem szakszerű véletlen mintavétellel választják ki, hanem önkéntes alapon, mintegy „önkiválasztással” jön létre a válaszadók tömege, nagy valószínűsége van annak, hogy azok hangja lesz erősebb, akiknek az adott témában az átlagnál határozottabb nézetei, esetleg indulatai vannak. A „Nemzeti Konzultáció” esetében biztosra vehető, hogy a kiválasztódás politikai értelemben lesz egyoldalú, hiszen személyesen a miniszterelnök kéri fel az állampolgárokat. 5) Tovább rontja a „Nemzeti Konzultációra” beérkező válaszok hitelességének és érvényességének esélyét az, hogy a kérdőív nem tudakozódik a társadalmi-demográfiai ismérvekről, tehát nincs adat a válaszadó neméről, életkoráról, iskolai végzettségéről, anyagi helyzetéről, ezért nincs lehetőség arra, hogy a mintavétel torzulásait a szociológus és statisztikus szakemberek megfelelő matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálják. Arról nem is beszélve, hogy a demográfiai háttéradatok hiánya lehetetlenné tesz minden érdemi, tudományosnak minősíthető elemzést. Összefoglalva: a „Nemzeti Konzultáció” nem közvélemény-kutatás. A felkérő levélben a miniszterelnök döntés előkészítő „megbeszélésnek” nevezi ugyan, mégis minden jel azt a látszatot erősíti, hogy egy szokásos kérdőíves felmérésben való részvételre hívja az állampolgárokat. A „Nemzeti Konzultáció” hamissága, a közvélemény-kutatás módszerével való visszaélés arra is rávilágít, hogy eltűnőben vannak a magyar nyilvánosságból a valódi, közpolitikai vagy aktuálpolitikai kérdésekre, döntési alternatívákra irányuló kutatások, amelyek fő funkciója a döntéshozók informálásán túl a társadalom önismeretének elmélyítése. Ez csak hiteles, szakmailag elismert kutatók által, a közvélemény-kutatás szakmai-etikai normáinak megfelelő módon elvégezve lehetséges. Ezért a szabványokat betartó, auditált intézetek konzorciumát kellene megbízni rendszeres nyilvános kutatásokkal. A szerződésnek, a módszernek és az adatbázisnak is nyilvánosnak, átláthatónak kell lennie. A kormányzat akkor járna el helyesen, ha ilyen felmérésekre fordítaná a közpénzt: az álkonzultációkra fordított milliárdokból megbízható kutatások százait lehetne finanszírozni.
Balázs Zoltán egyetemi tanár
Balog Iván szociológus
Szeged Barna Ildikó szociológus, ELTE TÁTK
Beck László szociológus, Medián
Bíró-Nagy András kutatási igazgató, Policy Solutions
Böcskei Balázs politológus, ELTE TÁTK
Boda Zsolt társadalomkutató
Böröcz József szociológus, Rutgers University
Bruszt László egyetemi tanár, European University Institute, Firenze
Csepeli György, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke
Darvas Ágnes szociológus, ELTE TÁTK
Enyedi Zsolt politológus, Közép-európai Egyetem
Ferge Zsuzsa akadémikus
Gregor Anikó szociológus, ELTE TÁTK
Hann Endre szociálpszichológus, Medián
Hegedűs István, a Magyarországi Európa Társaság elnöke
Janky Béla szociológus, MTA és BME
Kóczé Angéla szociológus, Budapest, Winston-Salem NC
Kovács Éva szociológus, Budapest/Bécs
Krémer Balázs szociológus
Lakner Zoltán oktató, ELTE TÁTK
Lelkes Orsolya társadalomkutató, Bécs
Majtényi Balázs, ELTE TÁTK
Marián Béla munkanélküli közvélemény-kutató
Misetics Bálint szociálpolitikus
Örkény Antal szociológus, ELTE
Rényi Ágnes szociológus, ELTE
Róbert Péter szociológus
Róna Dániel politológus, egyetemi oktató
Scharle Ágota közgazdász, Budapest
Sík Endre szociológus, TÁRKI
Szabó Andrea szociológus
Szabó Ildikó szociológus, Debreceni Egyetem
Székelyi Mária professor emeritus
Szelényi Iván akadémikus
Tamás Pál kutatóprofesszor, Corvinus Egyetem
Tardos Róbert, ELTE
Tóka Gábor társadalomkutató, Közép-európai Egyetem
Tóth Csaba stratégiai igazgató, Republikon Intézet
Unger Anna politológus, ELTE TÁTK
Váradi Balázs közgazdász, ELTE
Vásárhelyi Mária szociológus, MTA
Wessely Anna szociológus, művészettörténész, ELTE
Závecz Tibor szociológus, IPSOS
Zolnay János szociológus
2015. április 30.
