Mindez talán csak a „korai műveire” nem áll, amikor is az egymásra épülő, stiláris „fejlődése” során végigment a realista, mágikus realista, szürnaturalista periódusokon, és ennek jegyében 1964-től pop-art, a hatvanas évek végétől pedig konceptuális munkákat készített. Ha az életmű egészére gondolunk, kicsit olyan, mintha nem is egyetlen művész alkotásairól lenne szó, de azért Lakner, az örök kísérletező, gyakran visszanyúl a régi témáihoz, hogy ismételten felvessen korábbi művészi kérdéseket és problémákat.
Most négy Lakner-mű látható a kilencvenes évekből, s bár egy „kilóg” az összképből, de mindegyiken számok szerepelnek. A műveket Paul Celan (eredeti nevén Paul Antschel, 1920–1970) romániai születésű, zsidó német költő köti össze, akire indirekt módon a kiállítás címe is utal, s aki Lakner számára a németországi emigrációja során vált fontossá, elsősorban traumafeldolgozási „mankóként” (idegenségérzet, a holokauszt morális „öröksége”), de a német nyelv megismerésének eszközeként is. Lakner itt kezdte Celan Halálfúga című kötetének verseit magyarra fordítani; az 1971-ben készült első citátummű után a témához a nyolcvanas, majd a kilencvenes években is visszatért.
Amikor a művész 1981-ben elnyerte a New York-i PS1 Contemporary Art ösztöndíját, nemcsak minden korábbinál hatalmasabb műveket alkotott, hanem itt vált fontos témájává a citátumok (idézetek és híres művészek aláírásai) „megfestése”. Legyen az a legkorábbi latin betűs, magyar szövegemlék, a Halotti beszéd második mondata (ýſa pur eſ chomuv uogmuc) a maga expresszionizmusával, ákombákomszerű, botladozó, fájdalmas üvöltésként ható betűivel, a Halálfúga kezdő sora (Schwarze Milch der Frühe), Duchamp, Leonardo, Rimbaud, Soutine aláírásai és levelei.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
