Ha máshonnan nem, hát Krasznahorkai László regényéből, Az ellenállás melankóliájából ismerjük a problémát, hogy a temperált skálák létrehozása szükségképpen együtt járt a tökéletességről való lemondással; hiszen a zongora fekete és fehér billentyűi által megtestesített hangok a tiszta hangoláshoz képest egy uniformizált rendszert alkotnak, hogy szabadon játszhassunk bármely hangnemben. Ez a hangnemi gazdagság vezetett aztán a bővülő harmóniai kínálathoz, és Liszt, Schumann, Berlioz, majd Wagner zenéjében a dúr/moll keretek végletes kitágításához. A Trisztán előjátéka sokat idézett példa erre: a dallamok ugyan követik azt az ívet, amelyik a fülünknek a megérkezés érzetét nyújtja, de a harmóniák nem. Amikor Schönberg a századelőn radikális módon saját rendszert hozott létre, amelyben a tizenkétfokú skála minden tagja egyenlő volt – és ezzel megfosztotta a hallgatót a tónusnak nevezett hangnemi „középponttól” –, Pandóra szelencéje nyitva volt már. Nem ő nyitotta ki, hanem az előző generációk, ám ő volt az, aki valami pozitivista hatás nyomán szélsőséges bizalommal hitt a fejlődésben. Miután kidolgozta az elméletét, nem volt rest azzal nyugtatni barátait, hogy legalább száz évre biztosította a germán zene elsőségét a világban.
Miért szép századunk zenéje? – ezt a kérdést tette fel címében ötven évvel ezelőtt egy hazai antológia, ami rögtön magában foglalt egy problémát. A múlt század zenéjét a hallgatók többsége nem tartotta szépnek, ám sokáig nem kopott ki az az elképzelés, hogy ami tegnap még csúnyán modernnek hatott, azt a holnap közönsége értékelni fogja majd. (Hogy egy másik, viccesebb példát említsek: MZ/X, a Mézga család 30. századbeli rokona az egyik epizódban bekapcsol valami szörnyű, kakofón ricsajt, majd az arcán mozarti derűvel, önfeledten ringatózik rá.) Több mint egy évszázaddal az első olyan Schönberg-művek után, amelyek meghaladták a tonalitást (Három zongoradarab, Öt zenekari darab stb.), már azt is látjuk, hogy a zeneszerző művei nemhogy közelebb nem kerültek a közönséghez, de egyre kevesebbszer szerepelnek műsoron. A legtöbbet játszott darabja a fiatalkori, késő romantikus szextett, a Megdicsőült éj. (Nem ő az egyetlen, aki így járt: Ligeti György leggyakrabban játszott alkotása az a meglehetősen középszerű Concert Românesc, amelyet még az ötvenes évek vonalas, hamis népiessége szerint komponált, és amelynek később sikertelenül próbálta megakadályozni a kiadását.) A Megdicsőült éj azonban elsőrendű zene, és noha ma a korabeli Bécs túláradó szentimentalizmusát halljuk benne, megjegyzendő, hogy a maga idején merész harmóniái és tabudöntő programtémája miatt elutasítás fogadta. Egy olyan ízig-vérig schönbergi, atonális opus azonban, mint a Mózes és Áron, félszáz évben egyszer, ha műsorra kerül az európai operaházakban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
