Könyv

A legnagyobb zene­szerző, akit nem hallgat senki

Harvey Sachs: Schönberg – Miért fontos

Kritika

Arnold Schönberg azért fontos zeneszerző, mert beteljesítette a zenei fejlődésnek azt a fordulatát, amelyet – ha merészek vagyunk – Bach „jól hangolt” zongorája óta ígért a zenetörténet.

Ha máshonnan nem, hát Krasznahorkai László regényéből, Az ellenállás melankóliájából ismerjük a problémát, hogy a temperált skálák létrehozása szükségképpen együtt járt a tökéletességről való lemondással; hiszen a zongora fekete és fehér billentyűi által megtestesített hangok a tiszta hangoláshoz képest egy uniformizált rendszert alkotnak, hogy szabadon játszhassunk bármely hangnemben. Ez a hangnemi gazdagság vezetett aztán a bővülő harmóniai kínálathoz, és Liszt, Schumann, Berlioz, majd Wagner zenéjében a dúr/moll keretek végletes kitágításához. A Trisztán előjátéka sokat idézett példa erre: a dallamok ugyan követik azt az ívet, amelyik a fülünknek a megérkezés érzetét nyújtja, de a harmóniák nem. Amikor Schönberg a századelőn radikális módon saját rendszert hozott létre, amelyben a tizenkétfokú skála minden tagja egyenlő volt – és ezzel megfosztotta a hallgatót a tónusnak nevezett hangnemi „középponttól” –, Pandóra szelencéje nyitva volt már. Nem ő nyitotta ki, hanem az előző generációk, ám ő volt az, aki valami pozitivista hatás nyomán szélsőséges bizalommal hitt a fejlődésben. Miután kidolgozta az elméletét, nem volt rest azzal nyugtatni barátait, hogy legalább száz évre biztosította a germán zene elsőségét a világban.

Miért szép századunk zenéje? – ezt a kérdést tette fel címében ötven évvel ezelőtt egy hazai antológia, ami rögtön magában foglalt egy problémát. A múlt század zenéjét a hallgatók többsége nem tartotta szépnek, ám sokáig nem kopott ki az az elképzelés, hogy ami tegnap még csúnyán modernnek hatott, azt a holnap közönsége értékelni fogja majd. (Hogy egy másik, viccesebb példát említsek: MZ/X, a Mézga család 30. századbeli rokona az egyik epizódban bekapcsol valami szörnyű, kakofón ricsajt, majd az arcán mozarti derűvel, önfeledten ringatózik rá.) Több mint egy évszázaddal az első olyan Schönberg-művek után, amelyek meghaladták a tonalitást (Három zongoradarab, Öt zenekari darab stb.), már azt is látjuk, hogy a zeneszerző művei nemhogy közelebb nem kerültek a közönséghez, de egyre kevesebbszer szerepelnek műsoron. A legtöbbet játszott darabja a fiatalkori, késő romantikus szextett, a Megdicsőült éj. (Nem ő az egyetlen, aki így járt: Ligeti György leggyakrabban játszott alkotása az a meglehetősen középszerű Concert Românesc, amelyet még az ötvenes évek vonalas, hamis népiessége szerint komponált, és amelynek később sikertelenül próbálta megakadályozni a kiadását.) A Megdicsőült éj azonban elsőrendű zene, és noha ma a korabeli Bécs túláradó szentimentalizmusát halljuk benne, megjegyzendő, hogy a maga idején merész harmóniái és tabudöntő programtémája miatt elutasítás fogadta. Egy olyan ízig-vérig schönbergi, atonális opus azonban, mint a Mózes és Áron, félszáz évben egyszer, ha műsorra kerül az európai operaházakban.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Györfi Mihály szolnoki ellenzéki polgármester szerint a parlamentben „a mindent megszavazunk Orbán Viktornak” című politikai komédia folyik. A politikus úgy látja, ennek az lesz a végeredménye, hogy bár a magyar társadalom nem szereti a politikai mészárlást, ha kell, jövőre megteszi.